Jelenlegi hely

Cikkek

Styx – Shards of Darkness

Fórum:

A Spiders 2012-es játékában, az Of Orcs and Menben ismerte meg a közönség Styxet, a szabadszájú goblin orgyilkost. Azt szokták mondani, hogy egy karaktert tisztelni ugyan az erényeiért, de szeretni csakis a hibáiért lehet. Nos, Styx figurája biztosra ment, mert erényekben nem bővelkedik ugyan, de alattomos, bosszúálló, mocskosszájú, látszólag minden erkölcsi tartástól mentes – és egyszerűen imádnivaló. Az Of Orcs and Menben sok minden kiderült a kezdetben kizárólag a pénz által motivált orgyilkosnak tűnő goblinról. Azon felül, hogy meglepően összetett egyéniség, megtudtuk, hogy sokkal-sokkal öregebb, mint a többi ember vagy ork.

Ugyan, Styx egészen biztosan csak a pontos időt akarja megkérdezni az úriembertől.

Erre az információra (és a többire, amiket nem árulok el itt, a játék közben sokkal jobban esik megszerezni őket) alapozva adta ki – immár a Cyanide – 2014-ben a Styx: Master of Shadowst. Az előző akció-RPG-vel szemben ez fajtiszta lopakodós játék lett, ami Styx eredettörténetét meséli el – természetesen, ahogy az a karakterhez illik, egy grandiózus betöréses lopás közben. Goblinunk nem kisebb dologra vállalkozott, mint hogy ellopja a világból minden mágia forrását… de hogy hogyan, miért, és hogy sikerül-e neki, ezt megint csak meghagynám játék közbeni felfedezésre. Érdemes, a történet okos, csavaros és nagyon hangulatos.

Most pedig 2017 márciusában megjelent a Styx, Shards of Darkness, szintén a Cyanide gondozásában. Ebben kedvenc goblinunk sorsát már hosszú évekkel a Master of Shadows eseményei után követhetjük, természetesen egy újabb svindli kapcsán, ami kicsiben indul, de messzemenő következményekkel jár.

A tériszony nem előny ezen a pályán.

Ahogyan a MoS, ez a játék is lopakodós. Styx kedvenc kése ugyan számtalan ember (...ork, goblin, törp...) gigáján éleződött, de mint jó orgyilkos, kerüli a direkt konfrontációt. Ha szemtől szemben harcolunk, valamit csúnyán elrontottunk, és bár egy-egy ellenfelet olykor még  így is legyőzhetünk, kettő vagy több ellenfél, vagy páncélt viselő melákok ellen esélyünk sincs. Többnyire nem is a gyilkolás a célunk, illetve bónusz pontokat zsebelhetünk be, ha értelmes lények elpusztítása nélkül fejezünk be egy pályát. (Az esetenkénti megölendő célpontok nem számítanak. Aki magára vonja Styx haragját, nem lehet túl értelmes...)

Styx mestere a sompolygásnak, kis termete révén el tud bújni ládákban, kosarakban, de még lefolyókban is, nagyszerűen mászik és ugrik. Szüksége is van rá, mert a pályák kilencven százalékán úgy kell majd keresztülhaladnunk, hogy lehetőleg senki se vegyen észre. 

Ezen felül gyakorlott orgyilkos: ha hátulról, esetleg felülről támadhat, a páncélozatlan ellenfeleket rövid úton el tudja intézni. Továbbá számos segédeszközt hord magánál, dobótűktől álkulcsokon és csapdákon át a fáklyák, gyertyák lángjának messziről való kioltását szolgáló homoklabdákig. 

Kelléktára nem korlátozódik evilági eszközökre: Styx nem csak az egyetlen intelligens példány a goblinok között, aki beszélni, sőt olvasni, írni (...hamisítani) is tud, de az egyetlen, akinek varázsereje van. Képes néhány másodpercre láthatatlanná válni, és rövid időre életre hívhatja a saját klónját is. Ez a kevéske varázslat később további lehetőségeket nyit majd meg, ahogy a pályák teljesítése során szerzett tapasztalati pontokból hosszabb, vagy a fizikai hatásoktól is részben védő láthatatlanságot vásárlunk, vagy megtanulunk helyet cserélni a klónunkkal, akit megtanulunk messzire hajítani, stb.

Styx: Shards of Darkness - Art of Stealth Trailer Inditás gomb

Styx: Shards of Darkness - Art of Stealth Trailer (00:02:04)

A játékban ez határozottan nehezebben megy...

Végül pedig segítségünkre van maga a környezet. Súlyos kandeláberek várják, hogy az óvatlanul alásétáló vagy valahogyan odacsalt őrök fejére eshessenek. Az óvatlanul tárolt savas hordók nekigurulhatnak az őrposztoknak. A többi őrt riasztó kolomp szerkezete fatális véletlen, és persze Styx zsenije által halálos csapdává változhat. Olykor a kihallgatott beszélgetésekből megtudott terhelő információk juthatnak egy-egy célszemély haragosához, egy Styx álltal odacsúsztatott üzetet formájában. Katonák mérgeződhetnek meg ételtől vagy italtól, amibe Styx nem túl egészséges köpete keveredett.

A pályák felépítése ötletes. Míg kiváló, függőlegesen és vízszintesen is nagy kiterjedésű játszóteret kínálnak goblinunknak, megtartják az illúziót, hogy eredetileg valamilyen valódi funkcióval jöttek létre. A csempészfalu mocskos és düledezett, a (fekete) kereskedelmi kikötő rumszagú tengerésztanya, a sötét elfek városa elegáns és ijesztő (a nyilvános részek, a többi inkább ijesztő és beteg...). Mindenhol találni rejtett zugokat, kis titkokat, kihallgatható beszélgetéseket, amelyek hozzáadnak a történethez, vagy plusz lehetőségeket nyitnak meg. Így szerezhetünk például egyszer receptet egy szagosítóhoz, ami elfedi a jelenlétünket az érzékeny orrú törpök elől, de így juthatunk láthatatlanságot fejlesztő köpenyhez is. Alapanyagok is hevernek szanaszét a pályákon, amiket összegyűjtve a munkaasztaloknál csapdákat, álkulcsokat, életerő-italt stb. gyárthatunk – egy részükhöz előbb tapasztalati pontokból meg kell venni a receptet. 

A kikötő elhagyatottnak tűnik, de valójában, ahogy Styx mondja, „több itt a katona mint a kupiban fizetésnapkor”.

Szükség is lesz a helyismeretre, és minden egyéb trükkre is. Még a legalacsonyabb nehézségi fokozaton is gyakran fogjuk látni meghalni goblinunkat, hogy aztán kis videókon jól lehordjon minket emiatt, választékos sértésekkel és popkulturális utalásokkal… Az egész játékra jellemző, hogy Styx kiszólogat a játékosnak, illetve hogy fájdalmastól zseniálisig terjedő viccekkel tereli el saját figyelmét a körülötte zajló disznóságokról. 
Styx nincs elragadtatva tőle, hogy már megint meghalt. MIATTUNK.

Méltó folytatása lett véleményem szerint ez a Styx-sagának. Szép volt, Cyanide, várom a folytatást! Különösen a cliffhangerszerű befejezés után, mert meggyőződésem, hogy ha képesek itt abbahagyni a sorozatot, Styx meglátogatja őket... Tudja hol laknak, ezt meg is említi egyszer egy különösen nehéz pálya kapcsán :-)

Styx: Shards of Darkness - Accolades Trailer Inditás gomb

Styx: Shards of Darkness - Accolades Trailer (00:01:24)

Megszavazta a nép: Nier: Automata beszámoló

Fórum:

A Nier: Automata pénteken este 6-7 felé jelent meg, de ez nem tartott vissza attól, hogy 20+ órát beletegyek a hétvégén. Ez előrevetíti azt is, hogy eléggé bejött nálam. De lássuk csak sorjában.

Az előzményekről szinte semmit nem tudok, mert konzolon történtek, így számomra mintha nem is lettek volna (nem azért, mert annyira "pfuj-pfuj konzol", csak ez még a PS2 korszakba nyúlik vissza, amim meg nem volt).
A sztori időszámításunk után 5200 körül kezdődik a Földön. 5000 elején idegenek jöttek a bolygóra, és betámadtak egy olyan fegyverrel, amit "élő gépnek" neveznek. Az emberiséget lenyomták, a megmaradottak a Holdra menekültek. A harc még mindig tart: az emberek speciális androidokat küldenek a Földre az orbitális pályán keringő űrállomásokról, hogy helyettük harcoljanak.

2B, a főszereplő is egy ilyen, úgynevezett YoRHa katona, a legmodernebb android nemzedék tagja, harci modell. Kísérője 9S, egy Scout modell, ami tud hekkelni és általában az a szerepe, hogy vigye előre a sztorit azáltal, hogy elgondolkoztató mondatokat mond. Van még egy Pod is, ami egy lebegő kis robot, ez a távolsági fegyverünk (szerencsére a 15*15*30 centis dobozba végtelen lőszer befért), illetve van néhány speciális támadása is.

NieR: Automata – “Death is Your Beginning” Launch Trailer
Inditás gomb

NieR: Automata – “Death is Your Beginning” Launch Trailer (00:02:15)

Harcrendszer

Én nem vagyok egy igazán nagy hack & slash fan, de ezt nagyon eltalálták. A harc nagyon gyors, dinamikus és legfőképp szórakoztató. Minden speciális támadás egyből rendelkezésre áll, nem kell unlockolni őket. Erre mondjuk nincs tutorial, vagy move lista, rád van bízva, mit hozol elő. Egyszerre két fegyvered van, és két készlet lehet előkészítve, szóval max 4 fegyver érhető el gyorsan. A fegyvernek csak 1 gombja van (mondjuk Xbox kontrolleren X), a másik támadó gomb (Y) a másik fegyverrel támad. Ezeket váltogatva lehet kombózni, illetve lehet még ugrani is.
Védekezés nincs, van helyette az Ultimate Dash mozdulat, amivel összevissza lehet cikázni az ellenfelek körül. Jól időzítve speciális támadásokra is ad lehetőséget, illetve sérthetetlenséget biztosít. Van Counter is (ha van ilyen chiped, erről majd később), amikor együttes ütésnél te nyersz. Illetve az is lehet, hogy a chip csak bónuszt ad rá.

4 fegyver kategória van: kis fegyverek (tőrök, kardok), nagy fegyverek (nagy kardok, csatabárdok), szálfegyverek (lándzsák) és kézifegyverek (ilyenem még nem volt, de ez a fegyvertelen harchoz használt fegyvereket jelenti). Minden fegyvernek 4 szintje van, amit a fegyvermestereknél lehet némi pénz és nyersanyag árán elérni.
A fegyvereknek egyedi stílusa van, egyedi effektekkel, szóval bőségzavar van, hogy melyiket melyikkel együtt használva éred el a kívánt hatást. Fegyvereket lehet venni, találni és jutalomként kapni.

Skillek

Mivel androidról van szó, a képzettségek chipek formájában léteznek. Van egy adatbankunk, amit chipek installálására használunk. Minden chipnél megvan, hogy mennyit foglal a bank kapacitásából, így ránk van bízva, hogy hogyan matekozzuk ki. Az is chip például, hogy legyen HP kijelzés, vagy sebzés mutató, vagy XP számláló a képernyőn. Ha ezeket kivesszük, akkor több hely marad a harci cuccokra. A memória pénzért bővíthető.

A harci chipeknek szintjei vannak. Minél magasabb szintű, annál jobb a hatása, és annál több helyet is foglal. Van viszont minőségbeli különbség is a chipek között, például lehet találni Melee chipet, ami 11 helyet foglal, de olyat is, ami csak 6-ot.
Lehet továbbá upgradelni a chipeket, két ugyanolyan kombinálásával. Itt is az a jó, ha minél jobb minőségű chipeket kombinálunk. Például két 6 helyet foglaló +1-es szintű chipből lesz egy 7 helyet foglaló +2-es. Ha egy 6-ost és egy 8-ast kombinálunk, az minimum 8 helyet fog foglalni.
Szóval ezzel a rendszerrel is folyamatosan lehet szórakozni, hogy optimalizáljuk a karaktert, illetve van lehetőség 3 különféle chip konfigurációt elmenteni. Pl. nekem van egy a gyors mozgáshoz, meg van kettő a harchoz.

NieR: Automata – Arsenal of Elegant Destruction
Inditás gomb

NieR: Automata – Arsenal of Elegant Destruction (00:02:11)

Játékmenet

A játék nagy részében egy nyílt világban kalandozunk, bár elég kicsi a terület, hiszen még gyalog sem okoz gondot a bejárása. Mindenfelé találni tárgyakat, amik a fegyver upgradeben kapnak szerepet. A városi pályák eléggé 3 dimenziósak, sok helyre fel lehet ugrálni (mászni nem lehet, csak létrán). Érdemes felfedezni.
Van néhány vadállat, szarvasok és vaddisznók. Ezeket akár meg is lehet lovagolni és gyorsan közlekedni rajtuk.

Mindig van egy fő küldetés, amit lehet csinálni, de én azokat általában utoljára hagyom. A játék nem fogja a kezünket, hagyja, hogy bármelyik már meglátogatott helyre elmenjünk, még akkor is, ha ott már sokkal magasabb szintű ellenfelek vannak. A küldetéseknek sincsenek szintjei, szóval van úgy, hogy felveszi az ember, aztán rájön, hogy ehhez még kevés. Furcsamód nincs minden quest hangosítva, így sokszor olvasni kell.

A játékmenetet tarkítják egyéb elemek is, mint például amikor a kis repülő egységünkkel harcolunk, ami a régi-régi játéktermi repülős-lövöldözős élményeket hozza vissza. Operál továbbá a játék a kamerával is, bizonyos szakaszokon a kamera messze oldalról mutatja a karakter (platformer stílusban), máskor meg felülről. Ezek nekem annyira nem hiányoztak, szerintem elég gazdag az alap játékmód ezek nélkül is.

Ha online vagy, akkor időnként rábukkansz más játékosok holttesteire. Ezeket vagy feltámasztod (megjavítod), és akkor lesz egy követőd egy darabig, vagy kannibalizálod, és akkor kapsz némi pénzt meg 3 random skillt abból a listából, amit ő használt, de szintén csak ideiglenesen. Halálkor írhatsz üzenetet is a holttestedre, amit azok látnak, akik megtalálják.

Negatívumok

Mert sajnos vannak ilyenek is. A játék szerintem 720p-ben fut, mert amikor 1080p-re van állítva ablakos módban, akkor vastag keret veszi körbe minden irányban. Teljes képernyőn tehát skálázás van (de ennek még utánajárok, mert nemrég bütyköltem a scale beállításaimat egy régi 5:4-es játék miatt).
Nincs túl sok lehetőség a videóbeállításokra sem, de ezt egy konzol porttól már megszoktuk.

Vannak viszont láthatatlan falak. Na, ezek idegesítőek, de nagyon. Rengeteg olyan hely van, ami egyértelműen elérhetőnek látszik, de folyamatosan láthatatlan falakba ütközünk. Nagyon gáz.
Aztán a free targeting nem annyira free, ami főleg nagy ellenfeleknél okoz gondot. Például harcoltam egy olyan robottal, aminek a teste mellett lógatott keze volt a sérülékeny, tehát kicsit jobbra vagy balra kellett ütni ha szemben álltam vele. Az ütések azonban mindig a célpont közepére mentek, a lábára. Szóval ki kellett trükközni, hogy jó helyre üssek.

Nincs multi. Nagyon jó lenne ezt a játékot coopban játszani.

Verdikt
5/7
Na jó, legyen 8,5/10. Nagyon fun, de nem éri el a maximális potenciált, ami benne van.

Az eredeti komment itt olvasható

A Warhammer 40,000 világa kókuszdióhéjban #28: A közelgő vihar: Cadia ostroma. Harmadik, befejező rész

Fórum:

Belisarius Cawl munkához látott. A katakombarendszer legmélyén, egy végeláthatatlanul hatalmas csarnokban végződött a központi pilonok felszín alatti szakasza. Skitariijai oltalmazó körében itt állította az Archmagos Dominus valamennyi tudata összes számítókapacitását a monolitek titkai megfejtésének szolgálatába. Itt kellett rájébredjen, hogy álljon bár több ezer éves tapasztalat és szinte végtelen adattárak a rendelkezésére, ez a technológia messze meghaladja a felfogását. Szenzorai egyszer csak halvány jelekre figyelmeztették a közvetlen közelében. Tudatai egy része automatikusan harci módba kapcsolt, fegyverrendszerei élesedtek, mechadendritjei lecsapni készen tekeregtek.
– Nem harcolni jöttem. 
A szintetikus hang hátborzongatóan, vésztjóslóan tökéletes volt. Cawl auspexei lassan áttörték a fejlett álcázást, és kibontakozott előttük a másfél ember magas nekron alakja.
Adatok. Magas rangú, fejlett nekron test, az Omnissiah megcsúfolása, az Istencsászár ellensége. Cawl rendszerei automatikusan irányították részecskeágyúit, energiakorbácsait a fémtest gyenge pontjaira. A protokollokat azonban óvatosságra intette a célpont magabiztos mozdulatlansága. 
A hangban pontosan kiszámolt mennyiségű fennség és leereszkedés keveredett:
– Értsem ezt úgy, hogy nélkülem is meg tudod javítani?
Néhány másodperc mozdulatlanság után a nekron lusta mozdulattal egy apró tárgyat nyújtott maga elé. A fegyverrendszerek rezzenéstelenül tartották továbbra is befogva, ahogy két mechadendrit óvatosan elvette az adathordozót, és egy auspex elé tartotta. Ha lettek volna még neki, Belisarius Cawl szemei tágra nyíltak volna az információk láttán. Kommunikációs csatornát nyitott a nekron felé.
– Nem, nem voltam ott amikor készültek. Ha így lett volna, sokkal jobbak lennének.
A fegyverek visszahúzódtak.

Trazín a Végtelen gyűjteményével kérkedik.

Odafent, körös-körül a horizonton, épphogy túl a Falanx lőtávolságán, elsötétítették az eget a leszállóegységek. Elsőként áruló katonák, szekták, halandó káosz-imádók tízezreit hozták. A sötét istenek által felkorbácsolt harci őrületükben megállás nélkül rohamozták a lövészárkokat, tekintet nélkül az elborzasztó veszteségekre, amiket a katonák okoztak nekik. Számbeli fölényük olyan mértékű volt, hogy bár százból kilencvenkilenc meghalt a Falanx és a katonák tüzében, még így is közelharc alakult ki helyenként az árkokban. 

Amíg végeláthatatlan tömegük lekötötte a védőket, partra szállt Abaddon valódi hadereje.
Északon démongépeket terelő romlott géppapok rontottak a harcos nővérekre, de azok, Szent Celestine-el az élen, állták a rohamot. Keleten Káosz-titánok és Skarlát Mészárosok páncélosdandárja szorongatta a Holló és a Taranis ház Lovagjait. Délen, ahol Creed Nyolcadik Hadserege tartotta a frontot, maga a Fekete légió támadott. Több mérföld széles páncélos oszlopuk alatt rengett a föld. Oldalszárnyaikon motoros káoszgárdisták hadosztályai száguldottak, felettük a levegőben Pokolsárkányok átláthatatlan tömege kavargott. A Falanx bombázására fittyet hányva egyre csak jöttek – nem ez volt az első orbitális tűzben megvívott csatájuk.
A Holló ház bátor küzdelemben elesett a titánokkal szemben. A Taranis ház végül végzett velük, de maradék erejük már nem volt elég a páncélosok megállítására. Délen, bár az útjukban elrejtőző Űrfarkasok rajtaütése és a Falanx szörnyű ereje megritkította őket, a Fekete légió elérte a katonák vonalát. Soha ilyen túlerővel szemben nem harcolt még Cadiai katona, és soha ilyen bátran nem állt helyt mégis – de ezzel a támadással szemben nem győzhettek. Korahael mester a segítségükre vezette gárdistái egyik felét, míg a másik a keleti oldalt próbálta tartani, egyre rosszabb esélyekkel. Északon a Mártír Miasszonyunk nővérei bár szörnyű véráldozatok árán, de visszaverték a démongépeket. Megtépázott seregüket Celestine délnek vezette az erőd szívének védelmére, melybe lassan már-már áttörtek a többi fronton.

Démongépek törnek át egy Cadiai védelmi vonalat

A védelem megrogyott. A katonák a lord-kasztellántól vártak volna parancsot, de hiába. Parancsnoki állásába maga Abaddon teleportált be Reménygyilkosaival. Ezt látva, Jarren Kell életében először ütötte meg öreg barátját. Tudván, hogy az nem lenne hajlandó elmenekülni, felhajította az egy pillanatra elbódult Creedet a parancsnoki Valkűrre, és ráordított a pilótára, aki olyan sebesen startolt el, mint akit a pokol szörnyetegei kergetnek. Így is volt.
Három másodperccel később a teljes vezérkar halott volt. Kell, nyakában Abaddon karmos kesztyűjében két lábbal a föld fölött lógott. A hadúr unott arccal nézett erre a halandóra.
– Cadia nem törik meg! – kiáltotta rekedten a vezérőrmester.
– Én másképp gondolom. – mosolyodott el Abaddon, és összezárta a karmait.

A még életben maradt védők a katakombákba vonultak vissza. Creed vezette az utóvédet. Tett róla, hogy minden méterért, minden elfoglalt folyosóért, minden feldúlt teremért Káosz hívők százai fizessenek az életükkel. Meg azonban nem állíthatta őket. Lassan visszaszorultak egészen a hatalmas központi csarnokig.

A katonák lelassították a Káosz előrenyomulását, de megállítani nem tudták.

Odabent Belisarius Cawl teljesen elmerült munkájában. Olyan mértékű adatot dolgozott fel, annyi és olyan finom változtatást eszközölt a pilonokon, hogy a legalapvetőbb létfenntartó rendszerei kivételével semmi sem figyelt benne másra, mint a feladatra. Trazyn sem mozdult. Már csak azért sem, mert körülötte marsi harci robotok álltak, készen rá, hogy az árulás legkisebb jelére cafatokra lőjék.  
Egy idő után viszont rés robbant a csarnok egyik oldalfalán, és Káoszgárdisták özönlöttek be rajta. Rohamuk nekirontott a skitariiknak, akiknek Trazyn nem látta túl fényesnek a jövőjét. Az emberi vállvonás paródiáját imitálva felfüggesztette az őt fogvatartó robotok működését, és egy tenyérnyi kockát vett elő, hogy a levegőbe hajítsa. A Tesseract cella téren és időn kívüli rekeszeiből a legkülönbözőbb bolygókon és korszakokban összegyűjtött vegyes társaság került a roppant csarnok talajára...
Bajszos, szőrmekucsmás Vostroyai katonák bámultak meglepetten, mellettük Roboute Guilliman ősatya mellől elragadott, régies páncélú Ultragárdista Terminátorok, megint másutt harci szerkezetek, amik a Császár kora óta nem taposták a galaxis bolygóinak földjét… Bár érthetetlen volt mindőjük számára a helyzet, egy dolog világos volt az eléjük táruló látványból: a Császár jelvényeit viselő katonák megátalkodott ellenséggel küzdenek itt. Rövid hezitálás után mind csatlakoztak a küzdelemhez, egy csoport kivételével. Katarinya Greyfax, a korokkal azelőtt eltűnt inkvizítor, még hírhedt szervezetén belül is gyanakvónak számított és nem sietett elhamarkodott következtetéseket levonni elégtelen információkból. Fekete vértes scionjai jobban féltek tőle mint a körülöttük feltűnt rettenetektől, és bár célra tartottak, a parancsa nélkül nem tüzeltek.

Katerinya Greyfax Inkvizítortól jobban féltek a katonái, mint a démonoktól.

Az ősi Ultragárdisták véres vámot szedtek a káosz soraiból. Abaddon közéjük gázolt; Hórusz Karma letépte a kapitányuk karját, Drach'nyen pedig kettévágta a testét és megitta a lelkét, de bajtársai mégis elszántan harcoltak tovább. Korahael mester sietett a segítségükre, viszont az ő gárdistáit a Reménygyilkosok támadták meg. A mennyezeten támadt résen keresztül vérfarkasgárdisták csatlakoztak a harchoz, Magasbérc Orven az övéknél nem kevésbé állatias arccal vezette őket a Fekete légió oldalába. Abaddon jelére boszorkánymesterei felszakították az Immatérium falait, és a harchoz démonok tömege csatlakozott. Nem minden túlvilági lény tartozott azonban az ő seregéhez: az árnyékokból az Elátkozott légió masírozott elő néma csendben, hogy felvegye a harcot a pokolfajzatokkal. Belisarius Cawl létfenntartó rendszerei a körülötte tomboló robbanások miatt erőszakkal visszarántották az archmagos tudatát a valóságba. Töredékmásodpercekkel később Cawl már felmérte a helyzetet: a folyamat elindult, de időre van szüksége, és ehhez ezeket a zavaró körülményeket mérsékelni kell. Tudatai harci módba váltottak, és átvették a maradék Adeptus Mechanicus erők, majd az érthetetlen módon megjelent ősi harci gépek irányítását is. Egy Titkok Őrzője tört a Vostroyaiakra, karmai is soknak téptek a testébe, de romlott kéjt ígérő lélekmérge még többnek a szellemébe. Cawl részecskeágyúi a skitarii fegyverekkel tökéletes összhangban tépték atomjaira. Újabb és újabb Fekete légiósok és démonok özönlöttek be a réseken. Creed ellenük vezette a Nyolcadik maradékát. „Cadia nem törik meg!” – a csatakiáltást még a robbanások közepette is hallani lehetett. Abaddon is észrevette a lord-kastellánt, és az irányába indult, akadálytalanul törve át minden ellenállást.

Arany fény öntötte el a termet. A tető résén át Celestine, a szeráfok maradéka, és az ikrek ereszkedtek alá. A védők újult erővel vetették magukat a harcba, az Élő Szent pedig egyenesen Abaddonnak támadt. Az felemelt karddal, mozdulatlanul várta.

Az Élő Szent Káosz-hívők tömegein tör át a csarnok felé.

A szent és az ikrek párbaja a Pusztítóval a csata tengelyévé vált. Még az élethalálharc közepette is mindkét oldalon sokan csak őket figyelték. Abaddon harci gyakorlata magasan felülmúlta Celestine-ét, de a szent erős hittel és acélos elszántsággal küzdött, és ha megtántorodott volna, az ikrek mindig megsegítették. Lángoló kard csapódott démonpengének, hit küzdött kétségbeeséssel, és a küzdő felek még mindig álltak.

Greyfax inkvizítor, akinek a kora óta az Impérium kissé megváltozott, nem hitt a szemének. A Császár Gárdistái soraiban elfajzott, szőrös-agyaras mutánsok? Az Adepta Sororitas nyíltan bálványimádó?! Psykerek használják a hatalmukat mindenféle felügyelet nélkül, és sehol egy felvigyázó, hogy golyót röpítsen a koponyájukba?! Ez a láthatóan eretnek boszorkány pedig minden császári csapat élén és nevében küzd, és mindenki őrajta csüng… Komolyan elgondolkozott, hogy melyik oldalra kell lesújtania a tisztítótűzzel. 

Először észrevehetetlen volt a változás. Csak Cawl tudta, hogy elkezdődött, és a nekron, aki valahogyan elillant az őrök közül, akikre bízta. Aztán nyilvánvalóbbá vált. Ahogy a pilonok rezgése felerősödött, először a psykerek kaptak a fejükhöz, és rogytak a földre. A démonok nyom nélkül tűntek el, és velük az Elátkozott Légió is. A megszállott démongárdisták élettelenül dőltek el páncéljukban.

Abaddont azonban nem rendítette meg a változás. Ő kezdettől fogva eszközként használta a Káoszt, nem vált eggyé vele. És bár démonpengéje delejes fénye halvány izzássá csendesült, ő maradt aki volt: az emberfeletti Gárdisták egykori hatalmas bajnoka, aki azóta tízezer éven át csiszolta képességeit minden olyan csatamezőn, amit az emberiség el tudott képzelni, és számtalan olyanon is, amit nem. Nyugtázta maga körül a változásokat, és töretlen erővel támadott. Drach'nyen lecsapta Genevieve fejét, Eleanort pedig egy borzasztó erejű ütéssel a földre sújtotta, a Reménygyilkosok elé, akik azonnal megölték.
Celestine arany fénye kihúnyt. A szent most nem volt más, csak egy lány nehéz páncélban, esendő, és nagyon-nagyon fáradt. Mégis újra felemelte a kardját.
Eljön a nap, amikor az emberiség megszabadul az uraidtól!
Abaddon arcán nem látszott harag. Egy pillanatra mintha szomorúnak is tűnt volna.
A szabadság illúzió. 
Drach'nyen lecsapott, és Celestine sebesülten hanyatlott le.

Ezékiel Abaddon, a Pusztító, jobbja helyén Hórusz Karma, baljában Drach'nyen, a démonpenge.

Greyfax inkvizítor tudta, hogy nincs sok ideje. A pilonok ereje szörnyű csapást mért pszionikusan aktív elméjére, és csak acélos akaratának volt köszönhető, hogy egyáltalán még állt. Döntött. Valamennyi jelen lévő Birodalmi alattvaló megmérettetik majd, és alighanem a legtöbbjük könnyűnek is találtatik, de ott, középen, az Ezékiel Abaddon, minden eretnekek legveszélyesebbje. A szárnyas boszorkány pedig, ha el is tévelyedett, láthatólag az ellene küzdők vezéralakja. Célba vette hát a Káosz hadurát, és Ítélethozó puskájából útnak indított egy olyan lövedéket, amit kifejezetten arra készítettek, hogy elhozza a kárhozatot a bűnösöknek. Abaddon szája néma sikolyra nyílt, ahogy izmai görcsbe rándultak, a páncélja körül kisülések táncoltak, de emberfeletti akaratát megfeszítve visszanyerte az uralmat teste felett. Egyetlen szóval az inkvizítorra küldte Reménygyilkosai egy részét, és Celestine felé fordult, hogy befejezze amit elkezdett. Szuronyerdő állta útját. „Cadia nem törik meg!” – kiáltotta Creed és visszhangozták a Nyolcadik sereg túlélői. 

A pilonok működtek. Az utolsó démon is eltűnt Cadia felszínéről, de még a rendszerből is. A Káosz hajói közül nem egyet a pokoli lények hatalma mozgatott: ezek most élettelen fémdarabként sodródtak. Az Impérium erői is megszenvedték a változást. A Navigátorok megvakultak, a warppajzsok megszűntek működni, a pszi-érzékeny emberek a legacélosabb elmék kivételével meghaltak, megőrültek, vagy csak üvöltve fetrengtek, ahogy a monolitok leszakították a szellemi világot az anyagiról.

Hiába harcoltak minden erejükkel, a Nyolcadik sereg katonái halandó emberek voltak, és rohamosan fogytak a Reménygyilkosok rettentő erejétől. Abaddon az élükön harcolt, annyira megállíthatatlanul, hogy Creed egy ideje már meg sem próbálta legyőzni, csak lelassítani. A lord-kastellán előtt harcoló katonákat végül zölden lángoló prométeum borította be. A füstben a hadúr roppant páncélos alakja tűnt fel, ahogy áttaposott az élve elégett Cadiaiakon. 

Abaddon a lord-kastellán fölé tornyosult.

Creed hátrálva nyitott rá tüzet pisztolyaival, hasztalan.
– Cadia nem törik meg! – kiáltotta újra. Senki sem felelt. A környéken minden katonája halott volt. 
– Cadia elpusztul.
Abaddon csapása lemetszette Creed jobbjáról az ujjakat. Hórusz Karma megragadta a generálist, és a magasba emelte. Creed arca eltorzult a fájdalomtól. Egy pillanatra mintha Abaddon mögé nézett volna, aztán a szemébe.
– Cadia… nem… csak… egy hely, vagy egy… sereg. Amíg egyetlen… fia vagy… lánya dacol a Káosszal… Cadia nem törik meg!
Abaddon lassan, nagyon lassan zárta össze a karmokat a nyakán.
– Nem lennék meglepve, ha te lennél az utolsó, halandó. Nyugtasson meg a tudat, hogy a bolygód nem jut az ellenségeid kezére. Nem sokkal fog túlélni téged.
– Akkor… szerencse hogy… én még… élni fogok…
Abaddon szemöldöke felszaladt egy pillanatra. Miben reménykedik még ez a halandó?
Elejtette Creedet a hátába hasító izzó fájdalomtól, ahogy egy energiakard hatolt bele markolatig. A hasán kibukkanó penge ismerős volt.
A spiritu dominatus, Imperator, libra nos.
A Nővérek harci zsoltárja már csak suttogás volt a sebesült Celestine ajkán. Kitépte kardját a hadúrból, és újra megemelte, de reszketett sebesült kezében. Abaddon se volt sokkal jobb bőrben. Másodlagos szíve megállt, a gerince megsérült. Fájdalomtól eltorzult arccal aktiválta teleport szignálját, és eltűnt. A Reménygyilkosok követték.

A Reménygyilkosok eltűnnek a teleportjuk örvénylésében.

Trazyn, a Végtelen csalódottan nézte a Káosz hadúr hűlt helyét. Elszalasztotta a lehetőséget, hogy a gyűjteményébe helyezze. De nem is bánta annyira. Nem Abaddon bizonyult itt a legkülönlegesebb alanynak…

Greyfax összerogyott. A koponyáját markolta, homlokán láthatóan dobolt egy ér. Valaki felsegítette.
– Tarts ki. Nemsokára véget ér.
Celestine volt.
– Ne érj hozzám, boszorkány!
– Az imént megmentettél.
– Az Impérium egy másik ellenségére sújtottam le előbb. Az nem ugyanaz!
Celestine mosolygott.

A szanitécek dolgoztak rajta, de Creed eközben is, a fájdalom ködén át is próbált a befutó jelentésekre koncentrálni. Úgy tűnt, a pilonok működnek. A Rettegés Szemének szorítása enyhült a Cadiai Kapu körül, a Káosz pedig visszavonulóban volt, flottájuk eltávolodott a bolygótól. Örülnie kellett volna, de valami zavarta. Úgy érezte, mintha nem ez lenne a megfelelő stratégia az Ősellenség számára. Parancsot adott a maradék haderő összevonására. Eszébe jutottak Abaddon szavai. A bolygó nem él már sokáig. Balsejtelmei a szanitécek injekciói okozta álomba is elkísérték.

Abaddon a zászlóshajója hídjáról utasítást adott a vontatóhajókból álló flottának, amelyet a támadás előtt parancsolt megfelelő pozícióba. Azok nekifeszültek az Örökkévaló Akarat roncsának. Órák alatt elegendő momentumot gyűjtöttek, a holdnyi méretű obszidián roncs pályát váltott. Becsapódása a sarkkörön túl érte Cadiát.

A becsapódás hatása apokaliptikus volt

A sarkkör szinte megszűnt létezni. Az északi féltekén hatalmas földrengések keletkeztek, óriási szökőárak söpörtek végig. Tektonikus lemezek csúsztak egymásnak és görbültek meg. A bolygó kérgén hatalmas repedések futottak végig.
Az egyenlítőnél a hatás egyelőre enyhébb volt, de még így is apokaliptikus. A pilonok nagy része összedőlt. A maradék, Cawl rémült igyekezete ellenére, nem bírta el a terhelést. Rendszereik összeomlottak az Immatérium koncentrálódó nyomása alatt.

A Rettegés Szemének ellenszegülő utolsó erő megtört. A pokol anyaga elöntötte a Cadiai Kaput, és tovább áradt.

Szerte Cadián démoni jelenlét kezdett motoszkálni. Az apokalipszis közepette átcsoportosítani próbáló védők furcsa érzelmekkel, idegen gondolatokkal küszködtek. Nem sok idő telt el az első, apróbb démonok megjelenéséig.
Creed készenlétbe helyezett serege létfontosságú volt az evakuáció szempontjából. Celestine arany fénye visszatért, a tőle felbátorodott katonák köré gyűltek a skitariik és a gárdisták, ahogy minden siklóval és harci repülővel a Falanx és a cirkálók fedélzetére próbáltak jutni. A bolygó kérge lassan, de biztosan széthasadt. A pánikszerű menekülés közben rájuk támadtak az első valódi démonok. Az evakuáció lehetetlenné vát támadásuk közben.

A warp elnyeli a széttöredező bolygót.

Creed elzavarta az aggódó szanitéceket, és a többi vezetőhöz fordult. Ő és katonái feltartják a démonokat, hogy a többiek megmenekülhessenek, mondta. Még Greyfax is megrendült az áldozat hallatán, amit kész volt meghozni, és Amalrich marsall is, akinek rendje nem becsülte a halandókat. Levette a sisakját, és gárdista testvéreinek járó tisztelgéssel fordult hozzá.
– Lord-kastellán, amit tesz… soha nem fogjuk tudni viszonozni.
Creed sebesült volt, és borzalmasan fáradt, de a szeme ragyogott. A hangja erős volt, a végén már egyenesen üvötlött.
– De igen. Éljenek! Éljenek, és vigyék el a hírét mindenhová a galaxisban, hogy a Káosz istenei is meghallják a trónjukon! Tudja meg minden egyes xeno, démon, és más mocsok, tudja meg Abaddon is! A BOLYGÓT MEGTÖRHETTÉK, DE CADIA NEM TÖRIK MEG!

A túlélők nagy része a Falanxon lelt menedéket. A tizenharmadik Sötét Hadjárat előtt ötvennyolcmillió lélek lakta Cadiát, a Falanxon kevesebb mint hárommillió távozott. Greyfax, Amalrich, és Celestine, csapataikkal együtt Cawl zászlóshajójára szálltak fel. Belisarius Cawlt összetörték a történtek. Cserben hagyta az Omnissiaht. Büszkeségére hallgatott amikor a Cadiára jött, biztos volt benne, hogy meg tudja oldani a pilonok jelentette feladatot, de kudarcot vallott. Kudarcot vallott, és most nyitva áll a kapu a Gépisten ellenségei előtt, az egész galaxisba. Tetézi a bajt, hogy zászlóshajójával együtt az Adeptus Mechanicus egy felbecsülhetetlen értékű ereklyéjét is magával hozta, amely most a Káosz kellős közepén van. Hibáira nincsen bocsánat, nincsen vezeklés. 
Celestine lépett hozzá. Az újjászületett ikrek körében a szent ismét erős volt és magabiztos. Bár Cawl nem adott hangot kételyeinek, úgy tűnt, ő mégis tisztában van azokkal.
– Ne csüggedj. A küldetésed csak most kezdődik. Valamennyiünknek feladatot szántak. A jégen túl vár ránk.
Greyfax, aki kizárólag azért választotta maradék scionjaival együtt ezt a bárkát, hogy szemmel tarthassa, gúnyos horkantással nyugtázta a szavait.

Az Adeptus Mechanicus legnagyobb csatahajói ezek a Bárkák.

Néhány óra múlva érte utol őket az első Káosz flotta. Belisarius Cawl nem szándékozott még egyszer szégyenben maradni. Hajói felvették a harcot, hogy esélyt adjanak a többi menekülőnek. Mire azok eléggé eltávolodtak a bolygók gravitációs mezejétől, és átléptek az Immatériumba, az archmagos dominus flotillája, bár maga is megritkította az ellenséget, megfogyatkozott. Abaddon zászlóshajója tűnt fel a semmiből. A csata percek alatt véget ért. A mechanicus bárka volt az egyetlen hajó ami dacolhatott volna a Káosz monstrummal, de már sérült volt, míg amaz érintetlen. A kisebb hajók áldozata árán sikerült elmenekülniük, de a sérülések kiterjedtek voltak, a gellar generátor nem működött. Futhattak, de el már nem bújhattak. A közelben feltűnt Klaisus jégborította holdja.
Celestine a holdra mutatott a képernyőkön.
– A jégen túl.
Greyfax megtagadta, hogy egy eretnek boszorkányra hallgasson. Cawl tudatta számításai eredményét: hetven százalék eséllyel partra tudnak szállni a holdon, mielőtt Abaddon rajtuk üt. Amalrichnak jobban az ínyére volt a földön, mint az űrben harcolni, és a többiek is hajlandóak voltak megragadni ezt a reménysugarat – Greyfaxot pedig leszavazták.

A mechanicus bárka feláldozta magát, hogy fedezze a partraszállásukat. Cawl egy ormótlan, páncélozott, lánctalpas szállítóeszközbe helyezte az ereklyéjét. Szavai nem voltak teljesen érthetőek, de mindenkinek világos volt, hogy a rengeteg szám és jel amit a gép fontosságához rendelt, nagyságrendekkel magasabb, mint amit hozzájuk, vagy saját magához. Greyfaxnak úgy tűnt, még Cadia is lejjebb volt sorolva a listáján, mint ez a láda... Mit hozott magával ez az ősöreg techpap?
Seregük azonnal továbbállt, az utat Celestine mutatta. Néhány óra múltán utolérte őket a Káosz első támadása. Onnantól folyamatos harcok közepette nyomultak tovább. Egyre súlyosabb csapások érték őket, ahogyan fogyatkozó csapataik elérték a hegyet, amit Celestine mutatott nekik. A hegy tetején ki tudja, milyen eredetű, karcsú, íves oszlopok álltak. Közöttük vetették meg a lábukat, hogy megvívják az utolsó csatájukat Abaddon csahosaival…

A lassan széthulló Cadiát eddigre elnyelte az Immatérium. Creed egyre fogyatkozó katonái szétszóródtak a furcsa ködök, és a meglepetésszerűen rajtuk ütő démonok között. Egy idő után a sebesült lord-kastellán egyedül találta magát. A lilás ködben öles termetű, humanoid alak látszott kibontakozni. Ép kezével rálőtt, de a felerősített lézerpisztoly sem látszott kárt tenni a lassan közelítő alakban. Lassan elég közel ért hozzá, hogy jobban megnézze magának. Fémkarjában egy tenyérnyi, kockaszerű, bonyolult gépet tartott.
– Ne féljen, lord-kastellán. Nem itt fogja bevégezni. Az nagy pazarlás volna.
A hátborzongatóan tökéletes szintetikus hangot zöldes fényvillanás követte a kockából, és Creed elől eltűnt Cadia felszíne…

Cadia bolygója végül megsemmisült.

Így ért véget Cadia ostroma. A Cadiai kapu megszűnésével a Rettegés Szeme növekedni kezdett. Ennek, Magnus rituáléjának és ki tudja még milyen ördögi okoknak következtében, sorra törtek ki a warpviharok szerte a galaxisban. Az Immatérium mindenütt háborgott, a Rontó Hatalmak erőre kaptak. Az Impérium ezer és ezer helyen állt támadás alatt.

Mialatt a Cadiai kapuban mindez megtörtént, az elda faj is hasonló nehézségekkel küzdött…
 
A sorozat korábbi részei:

Mindenki - Néhány gondolat az Oscar-díjas magyar kisfilmről

Fórum:

Bevallom, nem követem mostanság szorosan sem a rövidfilmeket, sem általában a magyar alkotásokat. Nem mintha nem futnék néha gyöngyszemekbe, de rendre elosonnak a radarom alatt, a Mindenkiről is akkor hallottam először, amikor – most már tudjuk – az újkori magyar díjeső trendjébe illeszkedve, már bekerült az Oscar-várományosok tízes listájára. Így első nem lehettem, aki véleményt formál róla, de azt szokásomhoz híven barlangban élve taktikusan sikerült kivárnom, hogy legalább utolsó lehessek. A díjat magát nem tudom és nem is akarom minősíteni, ellenben egyre jó volt: hogy megnézzek miatta egy filmet, mely stimulált annyira, hogy miatta kedvem támadjon róla pötyögni, és a mostanra már lecsendesedő felhajtás erre jó okot is kínál. Az biztos, hogy nem áll szándékomban, és nem fogom mellőzni a spoilereket, szóval ha valaki az én reakcióidőmet is alulmúlva még mindig nem szánt rá 25 percet, pedig érdekli a film, az talán jobb, ha itt kiszáll. Legalábbis amíg bepótolja a filmet.
 
 
A Mindenki alaphelyzete a bőséges hírözönnek köszönhetően unalomig ismert, de azért maradnék a kályhától kezdésnél. Tehát Zsófi, a kis főhős új iskolába kerül (érdemes tisztázni, hogy még 1991-ben, ezért nem tűnik túl modernnek a környezet), ahol rögvest a kórus felé kacsingat, ahol nagyon szeretne énekelni, melyre a mindenki előtt nyitott kórus remek lehetőséget kínál. A másik hős éppen az a Liza lesz, aki a középpont az osztályban. Ki tud állni a fiúk ellen, ha szórakoznak vele, a többi lány vitatkozik, hogy minél közelebb húzódhasson hozzá, és – mint később kiderül – a kórusnak is ő az aranytorkú üdvöskéje. Neki mégis terhes ez a megkülönböztetett körülrajongás, és inkább a visszafogott friss hússal kezd el barátkozni.

Maga a kórus is idillinek tűnik a kedves és csokit osztogató Erika nénivel, a szép hangú gyerekekkel, de nem mind az, aminek látszik – vagy inkább hallatszik. A következő versenyig mindössze egy hét van hátra, és a díj tétje óriási: a győztes csapat kijut Svédországba (apró érdekesség: az ötletet adó, bár másképp alakuló valós esemény amúgy éppen a svédeknél esett meg). Erika néni szerint ebbe a kissé hamiskásabb hangok már nem férhetnek bele, és mindenkinek szerepet kell adni, a megoldás szerinte az, ha néhány énekelni vágyó növendék tátog. Persze szigorúan titokban, és szigorúan az ő érdekük miatt, nehogy megtudják róluk a többiek, hogy nem elég ügyesek. Mert mindenre gondol az áldott jó tanár néni, arra is, hogy már fiatalon hazudni okítsa a tanítványait. Azonban az eddig is már-már valószerűtlenül leplezett némasági fogadalmak lelepleződnek, amikor Liza új barátnőjének kell elhallgatnia.
 
Úgy gondolom, túlzott leegyszerűsítés lenne azon a szemüvegen keresztül értékelni az ebből fakadó bonyodalmat, hogy minden felnőttesen ésszerű kompromisszum bűn lenne, és nem is az a saját megfejtésem, hogy tehetségtől függetlenül egyenlő tudásúként kellene értékelni mindenkit a kötelező buksisimogatás mellett. Maga Liza is bevallottan a Rádió kórusába készül, ahová nagyon nehéz bekerülni, tudja ő jól. De az iskolai viszonyok nem erről szólnak, hiszen az eredmények miatti önhátbaveregetések között az igazgató alapelve az, hogy oda bárki bekerülhet. Éppen ez a gond: a tiszta helyzet hiánya, az elitkórus felvállalásának elmaradása, az egy fenékkel két ló megülése mennyire életképtelen. Az eredmény nem lehet más, csak egy hazug alku. Nem tudjuk, hogy Erika nénit érte-e közvetlen vagy közvetett nyomás az igazgató felől, tisztán neki magának volt a bolondériája az eredményhajhászás, vagy csupán a derűsen leereszkedő „paternalista hatalom” egy láncszemeként közvetített. De az a lényeg, hogy ez mindegy is. Sajnálni őt nem tudom, mert a Rubicont már ott átlépte, amikor az említett olcsó vesztegetésekért cserébe manipulatív indokokkal hazudozást követelt a gyerekektől. Pechére, Liza, akiben a kivételes helyzetéből is fakadó határozottság és hatalmas igazságérzet találkozik, mint mást sem, ezt sem tudja annyiban hagyni. Ki kell derítenie, hogy miért tátikázik Zsófi, először még sikert természetesnek tekintve vakon amiatt aggódva, hogy így nem fognak nyerni. Miután lehullik a szemeiről a hályog, fellázad a nem is olyan rég még idealizált Erika néni ellen, énekelve hallgatás helyett hallgatva kiabálással. A „pedagógusnak” piti érzelmi zsarolással és a „kapun belüli munkanélküliséget” megalapozó monológjával látszólag sikerül levernie a forradalmat, de ez már csak a következő állomása a szakmai önalázásnak a megsemmisülés felé vezető úton.
 
Mert így nem lehet gyerekeket tanítani, ha úgy tetszik nevelni. Ami azt illeti, én jól ismertem Erika nénit. Más volt a neve és máshogy nézett ki az én diákkoromban, más tantárgyat tanított, de a nem túl lényeges különbségeken túllépve, ő volt az, semmi kétség. Sok diákját ábrándította ki a tantárgyából, és sikerrel alázta őket az önbecsülésükben. Mosoly és süti persze járt mellé. Később más generációknál is láttam őt. Ismét alakot váltott, de ugyanúgy meg tudott arról győzni egyébként értelmes gyerekeket, hogy ők nem elég okosak – a tanuláshoz. Nem, nem mindenki egyformán intelligens, ügyes és tehetséges, de mindenkivel komolyan foglalkozni kell. Az elitképzés fontos, de az talán a legelemibb közgazdasági ismeretek nélkül is belátható, ha pár Nobel-díjason kívül mindenki más analfabéta egy országban, az nem vezet jóra. Így is divat szidni – és nem merem állítani, hogy ok sosincsen rá – mindenkit az ostobasága, a butasága, a funkcionális analfabétasága miatt, akik nem mi vagyunk, hanem az... a másik... a hülye. Ugyanúgy, ahogy az olimpiai sikerek sem pótolhatják a tömegsport, a társadalmi szinten jelenlévő egészségtudatosság hiányát (megjegyzem, a Lizát alakító Hais Dorottya korosztályos válogatott műugró). Bizony még az élsporton belül is jól kell sáfárkodni a fiatal tehetségekkel, akiket nagyon könnyű elvesztegetni, ha úgyis van kéznél az adott pillanatban megbízhatóbb megoldásnak tűnő rutinos játékos vagy olcsó légiós egy kimondhatatlan nevű országból.
 
Érdekes megközelítése a filmnek, hogy egyáltalán nem az elnyomottak kezdeményezik a lázadást. Egy kivételtől eltekintve eleve szinte arctalanok, azt sem tudjuk kicsodák. Zsófi fundálja ki ugyan a megoldást, de külső segítség nélkül talán magának sem merné bevallani, hogy nem vele van a baj. Liza, a kórus sztárja az, akinek firtatnia kell előbb Zsófinál az ügyet, majd a karvezetőnél, végül pedig az ő tekintélye nélkül aligha lehetett volna rávenni mindenkit a tátogásra. Tehát míg a végjáték a mi gyakran szürkének, apátiában fuldoklónak látott valóságunkból szinte irreális reményt ad, hogy ki lehet állni az ügyért, éppen abban nem nyújt semmi biztatót, hogy ezt a ranglétra alján helyet foglalók önerőből elérhetnék, gyakran éppen ők tudnak a legkevésbé kiállni magukért. Mindenkire szükség van ugyanis, arra is, aki az igazságtalan alkunak nem vesztese, sőt a saját idilli nézőpontjából normál körülmények között észre sem venné, meg sem érezné annak létezését.

Szerencsére a filmecske jeleneteiben benne van minden, ami a három főbb karakter építéséhez szükséges, illetve amennyi ebben a formátumban a motivációik hitelessé tételéhez feltétlenül szükséges. Éppen úgy érezzük a határozatlanabb Zsófi önbizalmi válságát (vajon mit is hozhatott a korábbi iskoláiból?), mint Lizának a különböző gesztusain a bátorságát és nyíltszívűségét, melyek miatt hihetővé válik a barátságuk. A minőségi végeredményhez szerencsére rengeteget tesz hozzá nemcsak Deák Kristóf kiváló rendezése, de a színészi alakítások is. Szamosi Zsófia remekül hozza az antagonista tanár nénit, és a két kislány (a Zsófit alakító Gáspárfalvi Dorkát még nem említettem) sem csak eladhatóan aranyos egy gálán a nézőknek, hanem bizony igencsak meggyőzően játszanak. Ennél többet belegyömöszölni az így is a kategória ütközőjéig tolt időkeretbe annyi értelme lett volna, mint egy túl hosszú szövegfalat a Rewiredre vetni a semmiről, ami bizonyára még nem fordult elő soha!
 
Számomra egyedük a kisfilm lezárása ellentmondásos, talán még nem is tudtam helyre tenni magamban. A gyermekek diadalára persze szükség volt. Nem túl reális? Talán valóban nem jellemző a magyar iskolarendszerben, de én személy szerint tapasztaltam tanárellenes kollektív lázadásokat éppúgy, mint egyszemélyes performansszá váló kezdeményezéseket. De nem ez a fontos, itt nem sok alja lett volna az egésznek a bukás dokumentumfilmes bemutatásának, annak, hogy érdemes kiállni magunkért, és annak eredménye is lehet, már jóval inkább. Az nyilván csak szimplán ironikus, hogy a jó énekes Lizát alakító színésznek tátognia kell. Nem nagy dolog, ez egy szerep, ha ő a legalkalmasabb színész a feladatra, de másnak jobb rá a hangja, akkor ez így rendben van. Az viszont a kórusnál már annál furább, amikor a karvezető nélkül és az állítólag hamis hangú gyerekekkel együtt is tökéletesen szól. Szép lett volna egy kevésbé penge előadás is? Vagy hát úgyis tudott mindenki énekelni, csak Erika néni túltolta a tökéletesség hajszolását? De az is lehet, hogy csak arról van szó: a legszebb, ha Mindenki énekel. Azt szerencsére már a stáblista előtt nem is volt szabad elárulni, hogy a kiszámíthatónak éppen nem, hollywoodiasnak már inkább nevezhető megoldás érhet-e díjat. Hogy azóta ért, azt már jól tudjuk. Ahogy azt is, hogy ez az allegória nem csak a tanárokról és a diákokról szól. Az életünk minden területén ki vagyunk téve társadalmi szinten is a hazug alkuk és a vonzó hallgatás csábításának; na meg annak, hogy ostoba gyerekként sajnáljunk, sajnáltassunk le másokat vagy éppen saját magunkat.
 
Nektek tetszett a Mindenki?
Igen, tetszett.
54% (13 szavazat)
Nem jött be, ez van.
0% (0 szavazat)
Sajnos nem láttam még.
29% (7 szavazat)
Nem is érdekel.
17% (4 szavazat)
Összes szavazat: 24

A Warhammer 40,000 világa kókuszdióhéjban #27: A közelgő vihar: Cadia ostroma. Második rész.

Fórum:

A Kasr védelmi ütegei százával semmisítették meg a Káosz leszállóegységeit. A Dac Erődje ágyúi is: csatahajók elleni harcra méretezték őket, úgy tépték hát szét ezeket a légijárműveket, mintha nedves papírból lettek volna. A légierő is derekas munkát végzett, Valkűr vadászgépeik életveszélyes manőverekkel tértek ki a bombázás elől, hogy zárótüzükkel bőségesen szedjék áldozataikat a partraszállók közül. Ám hiába semmisítettek meg százakat, ha ezrek, százezrek záporoztak alá. Súlyos károkat okozott a bombázás is. Az előretolt ágyúállások pajzsai lassan feladták a harcot, és a Káosz makroágyúi darabokra tépték a védtelenné vált szakaszokat. Creed parancsot adott a visszavonulásra: Kasr Kraf falain minden védőre szükség volt, azok az ütegek pedig úgyis elvesznek nemsokára. Egyedül Amalrich marsall engedte el a füle mellett a parancsot: ő nem volt hajlandó egy halandó parancsnokra hallgatni.

A Káosz megkezdte partraszállását, a cadiai ütegek pusztító tüze közepette.

Nem sokkal ezután csapódtak be az első Káoszgárdista leszállóegységek. Világfalók és Alfa légionáriusok törtek elő belőlük. A sereg felvette velük a harcot, de az árulók nem csupán emberfeletti harci képességeikkel jelentettek fenyegetést: sötét ikonokat, szentségtelen varázstárgyakat hoztak magukkal, és ahogy öltek, úgy ajánlották fel az áldozatok vérét a Rontó Erőknek. Kisvártatva démonok járták Cadia földjét. A túlvilági fenyegetés láttán néhol megfutottak a félelemtől félőrültté vált katonák, de a legtöbb helyen kitartottak – komisszárjaik, papjaik lelkesítése éppúgy tartotta bennük a lelket, mint a tudat, hogy innen már nincs hova futni.
Szent Morrikán kolostorára különösen sok démon támadt: a harci imákat zengő adeptákat mintha arany fény lengte volna körül, ami egyszerre volt pusztító, és ellenállhatatlan a pokoli lények számára. Újra és újra a kolostorra törtek, de a Mártír Miasszonyunk harcos apácái visszavertek minden ostromot, ajkukon a Császár neve, élükön az iker főnöknők, Genevieve és Eleanor.
 
A harcos nővérek nem hátráltak a démonok ellenében.

Kasr Jark megszenvedte a Káosz flottájának bombázását, ráadásul Krom Gat, az áruló gárdista Vasharcosok warpkovácsa is kinézte magának az Űrfarkasok által védett erősséget. Leszállóegység helyett leszálló ütegekkel érkezett, ráadásul összeszerelhető plasztacél erőddarabokkal felszerelve, melyekből dolgozva szolgái csakhamar koncentrikus falak gyűrűjébe vonták ágyúit. Így bármi támadt is azokra, a falak feltartották, az ágyúk pedig szétzúzták volna. Az ostromlott szerepe azonban nem volt Magasbérc Orven ínyére. Már korábban kiszökött harcosaival Kasr Jarkból, és farkasokhoz méltó módon ritkította Krom Gat nyáját. Vonalai közé férkőzve, tulajdon falait használta fedezékül, visszájára fordítva védelmeit. Az így lefoglalt warpkovács nem tudta tovább lőni Kasr Jarkot, de az erősség védőinek így sem maradt sok ideje hátra. Az Ezernyi Fiak ördögi varázslatot hívtak életre, és a katonák maradékával Tzeentch hatalma végzett.

A Dac Erődjét a Világfalók Khorne-hívő berserkerei támadták. Három alkalommal rohamozta meg a büszke cirkálót a vörös páncélos, vérgőzös horda, és háromszor tört meg Korahael mester Sötét angyalainak fegyverein.

Eközben a Holló házának Lovagjai, ezek a titánnál alig kisebb harci gépekkel harcoló hősök elkeseredett küzdelmet vívtak Kasr Kraf külső erődítésein. A Káosz koncentrált tüze rést szakított a falakon, melyet egyre tágított a szűnni nem akaró bombázás. A résen az Éj Urainak káoszgárdista Raptorai süvítettek át, és megkerülve a hozzájuk képest ormótlan Lovagokat, megtizedelték a gyalogos katonákat. Az ellenállás megtört, és a hátráló hadigépek előtt kultisták és káosztankok végeláthatatlan tömege özönlött a résre. A fal tarthatatlanná vált. Creed elrendelte a visszavonulást, és a második fal kapuinak bezárását. Nyolc hatalmas kapu zárult be, és bár százak pusztultak el, akik nem jutottak be idejében, a túloldalukon a védők egyenlőre biztonságban voltak.

Hiába a Holló ház lovagjainak hősies ellenállása, a Káosz végül áttört a résen.

A kilencedik és tizedik kaput azonban nem sikerült bezárni.
Az egyik parancsnoka túl kétségbeesetten próbált minden menekülőt megmenteni. Túl későn adta ki a parancsot, és egy hatalmas Káosz hadigép megakasztotta az egyik kapuszárnyat. A védők tankjai fémforgáccsá zúzták, de ekkor már késő volt: a résen démonok által megszállt Káoszgárdisták özönlöttek be. A négyszázhármas hadtest és a Novagárdisták rendjének utolsó harcosai öngyilkos támadást indítottak ellenük. Hősies erőfeszítésüknek hála, a kapu végül bezárult – de addigra sem a négyszázhármasok, sem a Nova rend nem létezett többé.

A másik bejárat zárómechanikáját pokoli varázslat rothasztotta el. A száztizenhármas páncélosdandár előrenyomult, hogy szupernehéz tankjaik tömegével zárja el a nyílást – de már nem segíthettek. Milliónyi Nurgle-hívő halandó vetette magát feléjük, rothadó testük akkor is tovább harcolt, ha keresztüllőtték őket, ha végtagjaikat tépték le a robbanások. A sereg nem tarthatott ki ellenük. Hátrálni kényszerültek, és bár minden méterért a szektások ezreinek életével fizettek, a Káosz erői bejutottak a falon belülre. Ekkor csatlakoztak a harchoz a Fekete Légió Káoszgárdistái. Egy órán belül a második a falat is fel kellett adni.

A Dac Erődje újra és újra visszaverte a Világfalókat, ám ekkor újabb bombák zuhantak rá. Korahael mester iszonyodva nézte pusztító munkájukat. A Terminus Est lövedékei voltak ezek, a dögletes miazmájuk által érintett Sötét angyalok elevenen elrothadtak páncéljukban. A mester azonnal kitört a roncsból maradék gárdistáival – odakint biztonságban voltak a rothadástól, de a Világfalók csakhamar rájuk találtak.

A Világfalók vérgőzös berzerkerei koponyákat és vért jöttek áldozni Khornenak.

Szent Morrikán kolostorában az adepták egyre állták a folyamatos ostromot. Két Koponyák Ura, két titáni Khorne harci gép támadása volt az, ami végül megtörte a védelmüket. Az iker főnöknők, Genevieve és Eleanor kitörtek, és Szeráfjaikkal magukra vonták a démonok dühét, hogy a plazma- és meltafegyveres harcosnővérek eközben a gigászokra támadhassanak. Hősies harcban halálos sebet okoztak az egyiknek, ennek reaktora felrobbant, és magával vitte a túlvilágra a másikat is – valamint a kolostor sarokbástyáját. A sokat szenvedett falak nem bírták tovább, és omlani kezdtek. Genevieve főnöknő megsebesült, Eleanor a gyógyítóikra bízta, és parancsot adott a nővéreknek a védhetetlenné vált szentélyből való kitörésre.

Magasbérc Olaf Űrfarkasai végül elfoglalták Krom Gat ütegeit, és a saját fegyvereinek izzó roncsai közé hajították a warpkovács tetemét. Ám alig győztek, máris új fenyegetés közeledett. Hatalmas Káosz titánok lépteitől rengett a föld. Az Űrfarkasok kénytelenek voltak visszavonulni.

Az Űrfarkasok nem törtek meg sem a démonokkal, sem Krom Gat pokoli gépezeteivel szemben, de most visszavonulót kellett fújniuk.

Egyedüliként Kasr Kraf előörsei közül, a Mártírok Fala állt még. Amalrich marsall Fekete templomosai a rendjükre jellemző tartással harcoltak. Bár testvéreik pusztultak, a rend lobogója nem egyszer a földre hullott, de mindíg új kéz ragadta meg, és emelte fel még magasabbra.

Korahael mester Sötét angyalaira a Világfalók elsöprő túlereje támadt. Vitézül harcoltak, de elvesztették volna a küzdelmet, ha nem kapnak erősítést. Magasbérc Olaf űrfarkasai támadták hátba a Khorne gárdistákat. A két rendet ősi ellenségeskedés viszálya állította szembe, ezen a napon azonban vállvetve harcoltak, és a Világfalók elhullottak előttük. Győzelmük után együtt törtek át Kasr Krafba. Nem minden Űrfarkas tartott azonban velük: akin erőt vett a farkasember-átok, azok odakint rejtőztek el.

A Káosz titánok nemsokára elérték a falakat, a védők tüze nem bírt velük. Végül a légierő áldozta fel valamennyi vadászgépét, hogy súlyosan megsebesítsék a legnagyobbat közülük, mivel úgy látták, a többi az ő delejes irányítása alatt áll. Nem volt hiábavaló az áldozatuk, a támadás csakugyan abbamaradt egy időre. A távolban azonban fekete villám csapott a földbe, és sötét lángok közepette hatalmas szárnyas démon testesült meg a rémült védők szeme láttára.

Urkanthos démonherceg Vérebei körében – szárnyait itt még nem bontotta ki.

Urkanthos démonherceg kisebb démonok hada, valamint Abaddon Vérebeinek, a saját elit káoszgárdistáinak élén vetette magát a küzdelembe. Jelére a Káosz flotta valamennyi makroütege a kapukat kezdte bombázni, és minden tank, minden gyalogos, minden harci gép rohamra indult. Egy egész napon át tartott az ostrom, melynek során a bombázás legalább annyi káoszhívőt ölt meg, mint a védők, ám másnapra a tankok és a flotta tüze, és a Vérebek által bejuttatott robbanótöltetek feltépték a kapuszárnyakat. 
Kasrkinek fogadták a betörő ellenséget; Creed ezeket az elit cadiai katonákat rendelte ide. Segítségükre pedig folyamatosan irányított át mindent, amit csak nélkülözni tudott – tankok, gyalogság, bármi, aminek esélye volt még odaérni. Órákig tartott a küzdelem a kapuk tövében, számolatlanul hullottak a császárhű katonák, a káoszhívők, de még a Vérebek is, azonban a védők egyik hadtestének katonái végül nem bírták tovább elviselni az Urkanthos démonaival való harc iszonyatát, és megfutottak. A védelem elkezdett összeomlani.

A Harminchármasokon erőt vett a démonok okozta rettegés. Hátrálni kezdtek, és védelmük összeroppant. 

Az erőd másik felén a Holló ház Lovagjai vitézül harcoltak a maradék káosz titánokkal, de míg az ellenség roppant hadigépeit erős pajzsok és páncél védte az ő direkt csapásaiktól is, őket csak a mozgékonyságuk óvta a titánok fegyvereitől. Lassan megfogyatkoztak, és amikor átcsoportosítottak volna, többjükkel is végző hatalmas robbanás tudatta, hogy a legnagyobb, sebesült Káosz titán is visszatért a harcba.

Amalrich marsall Fekete templomosai továbbra is vitézül tartották a Mártírok falát. Ami azt illeti, kifejezetten könnyebben ment, mint korábban, a támadások gyérültek, míg végül az utolsó szektást is levágták. A marsall elvörösödött szégyenében. Most értette meg, hogy Creednek igaza volt. A Káosz nem támadta tovább őket, mert semmi haszna nem volt ennek a pozíciónak – ők pedig így sorsára hagyták a Kasrt, ami most végveszélybe került. Amalrich a megrendültségtől rekedten adott parancsot az áttörésre.

A Templomosok szilárd bástyaként álltak a Káosz áradatában – de nem a megfelelő helyen.

Urkanthos előregázolt a menekülő katonák közé. Hirtelen száz és száz lézerpuska tüzében találta magát. „CADIA NEM TÖRIK MEG!" ordította egy hang, és valamennyi védő együtt visszhangozta. Maga Creed jött el, híres Nyolcadik Hadseregével, hogy szembeszálljon a démonherceggel és csahosaival.
A Vérebek rájuk vetették magukat. Raptorok repültek a gyalogság közepére, hogy kitépjék a sereg szívét, tucatjával ölték a katonákat, de meghaltak végül. Démonok támadtak rájuk, de a Nyolcadik nem tört meg a láttukra. Jarran Kell újabb és újabb merénylőtől óvta meg öreg barátját, aki tisztjein keresztül halálos fegyverként forgatta seregét. Egy másik falon az Űrfarkasok és a Sötét Angyalok küzdöttek vállvetve, ősi ellentéteiket itt is félretéve, és ahogy korábban, a Káosz most sem állt meg előttük. Egy harmadikon a Mártír Miasszonyunk rendje állta az ostromot, harci zsoltáraik lelket öntöttek a védőkbe, fegyvereik a démonokat irtották. És megérkezett Amalrich marsall támadása is. Zsákmányolt csapatszállítójuk a betört kapun túl, a falun belül csapódott be. Az előtörő Templomosokat nem csak a Káosz utálata, de a saját, korábbi tévedésük okozta düh is fűtötte, és olyan ádáz rohammal rontottak a Vérebekre, amihez foghatóval azok még nem találkoztak. Urkhantosnak be kellett látnia, hogy itt most nem fog beljebb nyomulni. Látszólag visszavonult legelitebb harcosaival, az ostromot más erőkre hagyva, valójában azonban egy hatalmas bunkerkomplexumra támadt. Arra, amelynek mélyén a pajzsgenerátor működött, ami az Örökkévaló Akarat által osztott haláltól óvta a bolygót. Saját maga feszült neki a bejáratnak, és az engedett.

Eközben páncélos dandár támadt a Creed által védett kapura. Egy démoni igékkel telerótt szupernehéz tank, a Vicantrus vezette őket. Tüze alatt visszavonulásra kényszerült a Nyolcadik hadsereg, és Amalrich marsall ellentámadása is kudarcot vallott: a páncélost nehézfegyveres káoszgárdisták hathatós védelme óvta.

Urkanthos maradék Vérebeivel szinte akadálytalanul gázolt keresztül a bunkerrendszert védő katonákon. Céljához közeledve az adepták állták útját. A Vérebek végül mind elhulltak a tüzükben, de Urkhantos megfürdött a nővérek vérében, és eljutott a komplexum szívébe. Eleanor és Genevieve maradt már csak Szeráfjaik élén, hogy szembeszálljanak vele. Bár mindkét iker megsebezte a démont, az elpusztította a Szeráfokat, és végül eltörte Genevieve gerincét, amikor az megvágta őt. Eleanor a démon szívei közé döfte energiakadrját – és meghalt, amikor a sebesült szörnyeteg dühödt csapása elérte őt.

Urkanthos démonherceg csapásai alatt végül az ikrek is követték a többi nővért a halálba.

A Vicantrus eközben pusztító zárótüzet irányított volna az alá tartozó páncélosokkal Creed Nyolcadikjára, de valamilyen oknál fogva furcsa kisülések kezdtek táncolni körülötte – majd elfordította a tornyát, és a saját seregét kezdte lőni! Creed nem habozott kihasználni a helyzetet, és ütegei tüzében csakhamar megsemmisült a Vicantrus és páncélosai. Valahol a falak alatt az álcázott Trazyn, a Végtelen, megvárta, amíg visszatérnek  hozzá a Vicantrusra küldött nanogépei, majd továbbállt velük.

Creed ekkor kapott hírt a bunkereket ért támadásról. Azonnal odaindult katonáival, de tudta, hogy végzetes lemaradásban van. Ezalatt Urkanthos végzett Klarn magossal és embereivel, majd alászállt a generátort rejtő aknába.
Mire Creed a bunkerekhez ért, hatalmas robbanás tudatta vele a föld alól, hogy elkésett. A bolygó védtelen volt a feketekő-erőd hatalma ellen. 
Urkanthos előtört a föld alól, és újabb démonokat szólított magához. A pusztító sugár nemsokára mindennel végez a felszínen – ha lakmározni akarnak, sietniük kell! A Káosz újabb rohamra indult, és a betört kaput immár nem védte a Nyolcadik Cadiai Hadsereg.

Kasr Kraf védelmei romokban álltak, falain mindenütt élethalálharcot vívtak a maradék védők a Káosszal.

Előrenyomulásukat vakító fény zavarta meg. Arany ragyogásában megtorpantak a démonok, és szemüket eltakarva rogytak földre a szekták árulói. Az Istencsászár harcosai furcsa lelkesedést éreztek, mintha legyőzhetetlen bátorság öntené el őket. A fény forrása üstökösként szállt alá az égből, és végigsüvített a csatamező felett. Amerre elhaladt, elhamvadt démonok, lángoló Káoszgárdista tetemek, és újult erővel harcoló Cadiai katonák jelezték útját. Kasr Kraf felé száguldott, és egyenesen Urkanthos előtt állapodott meg. Fényben fürdő angyalszárnyak emelték a magasba, aranyló páncél övezte, kezében lángoló kardot szegezett egyenesen a démonhercegnek. Celestine, az Istencsászár Szentje eljött Cadiára.
Urkanthos kibontotta saját szárnyait. Jóval a tetemcsászár lotyója fölé magasodott. „Te akarsz engem legyőzni? Egyedül?” – mennydörögte gúnyos kacagása. 
„Nem vagyok egyedül.” – felelte a szent. A démonherceg izzó fájdalmat érzett, ahogy valami kitépte a hátából a kardot, amit az iker boszorkák döftek bele. Megfordult. Az ikrek szálltak körülötte, újjászületve Celestine arany fényében. A démonherceg dühödt ordítással eresztette ki karmait.
Két energiakard és egy lángoló penge emelkedett fel egyszerre, hogy szembeszálljon vele.
 
Szent Celestine eljött Cadiára, hogy az Istencsászár fényével sújtson le a démonokra és árulókra.
 
Abaddon flottáját eközben váratlan támadás érte. A Falanx, mint Dorne ökle csapott ki az Immatériumból. Már első támadásával elsöpörte a Káosz hajóinak mintegy tíz százalékát. A démoni flotta felvette vele a harcot, de legtöbb hajójuk nem vehetett részt a csatában, mivel a bombázáshoz túlságosan közel merészkedtek a felszínhez, és az ősi erőd kíméletlenül kihasználta ezt az előnyt. Idefelé jövet haditengerészeket vett fel a fedélzetére sérült csatahajóikról, amik az Immatériumban sodródtak össze vele – állításuk szerint aranyló fény segítette Navigátorukat megtalálni a Falanxhoz vezető utat. A friss legénység elegendő volt a titáni bázis fegyverzetét szinte teljes kapacitáson működtetni, ugyanakkor az Elátkozott légionáriusok egyszerűen eltűntek a megérkezés után. Tor Garadon kapitány a makroütegeket és plazmaágyúkat nem kímélte az Ősellenség elleni harcban, de a legnagyobb fegyvereket, amelyeket Dorne zászlóshajók elhamvasztására, és kontinensek elnéptelenítésére tervezett, az Örökkévaló Akarat számára tartogatta. Egyenesen a gigászi fekete csillag felé tartott.

A Falanx mellett eltörpültek a leghatalmasabb csatahajók is.

A feketekő-erőd felszínén Üvöltő Sven különítménye ekkor már napok óta sarokba szorítva harcolt. Még azoknak a harcosoknak a nagyját is elvesztették, akik a Lángsörény Agyara feláldozása árán egyáltalán átjutottak, és az Űrfarkasok konok kitartása volt az egyetlen oka, hogy egyáltalán még voltak túlélők a démonok folyamatos támadása ellenére. Az ostrom viszont most mintha lanyhult volna. A démonok között lángoló, csontokkal ékes, fekete páncélos gárdisták tűntek fel, akik minden zaj nélkül, némán vágtak szörnyű rendet közöttük. Sven megragadta a lehetőséget. Az elhullottak valamennyi melta- és plazmatöltetét szétosztotta a túlélők között, vonító csatakiáltással kínálta fel a saját és társai lelkét Russnak és a Mindenek Atyjának, és megrohamozta azt a részt, ahol szerinte a legnagyobb károkat tudták okozni az obszidián erődnek.

Az Űrfarkasok áldozatát apró, halvány lobbanás mutatta csak az Örökkévaló Akarat külsején, de Tor Garadon jelként értékelte a detonációt. Ezt, a fekete csillagalak közepe táján lévő pontot célozta meg, és kiadta a tűzparancsot. Az Üvöltő Sven és társai élete árán meggyengített terület körül a roppant pajzsok elnyelték Dorn haragjának megtestesülését – és kihunytak. A Káosz admirálisai kétségbeesésükben minden hajót a Falanxra, és fő fegyverei elé küldtek, hogy mentsék, ami menthető. Tor Garadon azonban újra tüzet nyitott. És újra és újra. Becsapódások rázták az ősi űrbázist, ágyúk mondták fel a szolgálatot, de az Örökkévaló Akarat magja végül átszakadt. Lilás lökéshullám hagyta el, és élettelen, lyukas roncsként sodródott tova.

Hogy ez törte-e meg a Káosz seregeit, vagy az, hogy ezzel egyidőben Celestine és az ikrek magasba emelték és csahosai közé hajították Urkanthos tetemét, nem tudni, de az Ősellenség megfutott. A védők utánuk vetették magukat, és lőtték, vágták őket, amíg csak megfogyatkozott erőikből futotta. Nem voltak egyedül: ahogyan a Falanxhoz vezetett haditengerészeket, úgy Celestine harcos nővéreket is talált elveszve a warpban. A Mártír Miasszonyunk rendjének öt századnyi adeptája még egy korábbi Sötét Hadjárat ellen indult el Cadia megsegítésére, de a hipertér elragadta őket – szent haragjuk, amellyel az eretnekekre rontottak, bizony régóta érlelődött. Harci repülőik, és a Falanxon érkezett Viharsólymok segítségével a Holló ház lovagjai cafatokra zúzták a káosz-titánokat, és Kasr Kraf végre fellélegezhetett.

A védők, az Adepta Sororitas friss századaival kiegészülve, újult erővel vetették magukat a meghátráló ellenségre.

Lassan erősítések kezdtek szivárogni. Egy részük azonnal megsemmisült – a fekete flotta a Falanx támadása nyomán eltávolodott a bolygótól,  de még mindig hatalmas volt, és amelyik hajóra rálövése esett, meg is semmisítette. Mások többé-kevésbé épségben megúszták. A Bíbor Öklök gárdistáinak egy foghíjas százada, és a tizennegyedik Cadiai hadsereg csontváza a Káosz flotta által teljesen elpusztított Kasr Partoxról tört át ide. Egy tucat viharvert cirkáló az ötvenegyes páncélosdandár és a Taranis ház Lovagjainak túlélőit hozta fedélzetén. Mint a haditanácsban elmesélték, csak azért menekültek meg a kiindulási szektorukban rájuk támadó Káosz hajóktól, mert Űrfarkas csatabárkák támadták meg azokat, amíg a sérült cirkálók elmenekültek. Lelkesen kérdezték Magasbérc Orvent, várhatóak-e további erősítések a dicső Fenris bolygóról? Orven nem válaszolt, de tekintete láttán nagy lett a csend a teremben.

Utolsóként az Adeptus Mechanicus egy kisebb flottája futott be, Belisarius Cawl archmagos dominus parancsnoksága alatt. Creed, aki tudta, hogy az aznap reggeli győzelem maximum átmeneti állapot lehet, azt remélte, a gépisten szolgái segítségére lehetnek a szétroncsolt védelmek helyreállításában. Csalódnia kellett; a skitariik is láthatólag csaták sorából jöttek, és géppapjaik túlságosan megfogyatkoztak.

Creed átértékelte a helyzetüket. Ideje volt szembesülni vele, hogy Kasr Kraf, és ha már itt tartott, egész Cadia tarthatatlanná vált. A maradék haderő értékesebb szerepet tölthetne be egy jobban védhető pozícióban. A Falanx warpmeghajtása még jól működött, ha hatalmas bendője magába fogadja őket, átcsoportosíthatnak, segíthetnek a Cadiai kapu külsőbb régióinak védelmében.

Belisarius Cawl emelkedett szólásra. Az Archmagos Dominus rég elvesztette már kapcsolatát emberi oldalával, beszéde nehezen volt érthető, ahogy át-átcsúszott az Adeptus Mechanicus bináris hangjelzéseibe, de a sötét valóság így is hamar körvonalazódott szavaiból. A bolygó a pilonok okán célpontja Abaddonnak, amik az egyenlítői régióban találhatóak. Ezek a pilonok tartják fenn a Cadiai Kaput, ezek tartják kordában a Rettegés Szemét – mostanra egyes-egyedül. Abaddon tizenkét korábbi támadása nem volt véletlenszerű, és nem az Impérium győzelme miatt ért véget. A többi pilont rombolta le, és ezért tört Cadiára is. Ha itt is győz, áttöri a kaput, ami a poklot elzárja az anyagi világtól.
Nincs azonban még minden veszve. Ahogyan Abaddon győzelmének, úgy legyőzésének kulcsát is rejthetik ezek a monolitok – Cawl nem volt benne biztos, de kutatásai alapján talán felerősítheti a működésüket… talán nem.

Belisarius Cawl, a főrangú techpap sötét hírekkel érkezett

Creed új haditervet kovácsolt. Javaslatára a Falanx geostacionárius pályára állt az egyenlítői pilonmezők felett. Árnyékában a sereg megfeszített munkába kezdett. A pilonok alatti katakombarendszer tetejére friss erődítések épültek, ezeket lövészárkok, hordozható fedezékek számos rétege vette körül. A tankok maguk is falat formáztak páncélozott tömegükkel. Mindezen védelmeket együtt szállta meg a cadiai gyalogság és a csatanővérek tömege. Creed rendszeresen járt körbe közöttük, és a katonák mindig lelkes kiáltással köszöntötték. „Cadia nem törik meg!” A maradék gárdisták a Bíbor Öklökkel és a Tor Garadonnal érkezettekkel kiegészülve, közös különítményt alkottak Korahael mester vezetése alatt – egyedül az Űrfarkasok nem voltak hajlandók csatlakozni, sőt, az erődön messze kívül járőröztek. Korahael négyszemközt megvádolta Orvent, hogy a rendjeik közti ellenségeskedés miatt nem hajlandó beállni közéjük. Ellenséges válaszra számított, de az Űrfarkas vezér csak szomorúan megrázta a fejét, és távozott. Tudta, hogy nekik, akár győznek, akár veszítenek, ez lesz az utolsó csatájuk. Csapata minden éjszakával újabb és újabb testvéreket veszített el a vérfarkas-átok miatt.

Valahol magasan Cadia felett, zászlóshajója fedélzetén Abaddon, a Pusztító ekkor határozta el magát. Elküldött egy flottányi hatalmas szállító- és vontatóhajót a rendszer egy távolabbi pontjára, majd magához hívta a vezéreit, és maga köré gyűjtötte Reménygyilkosait. Ezek a káoszgárdisták még a Császár oldalán hatoltak el a galaxis pereméig, majd Hóruszén egészen Terra szívéig, hogy utána tízezer éven át szolgálják az Egyetemes Káoszt, és Abaddont. Ők maguk sem tudták már hány csata veteránjai voltak. Sem ember, sem xenó de még démon sem állhatott meg előttük, mégis rettegve hátráltak Abaddon elől, aki mindőjüknél halálosabb harcos volt, és aki most az előhúzott Drach'nyent forgatta körbe közöttük. A csillapíthatatlanul szomjazó démonpenge végül Cadia irányában állapodott meg a Hadúr kezében.
Tízezer éve dacol velünk ez a bolygó. Elég volt. Most személyesen fogom megtörni.
A vezérek felkészítették csapataikat az átfogó támadásra. A Reménygyilkosoknak nem kellett felkészülniük. Ők évezredek óta készen álltak.

Százezer csata veteránjai, hajdan a Császár, majd a Káosz bajnokai, a Reménygyilkosok megállíthatatlanok voltak.

A sorozat korábbi részei:

A Warhammer 40,000 világa kókuszdióhéjban #26: A közelgő vihar: Cadia ostroma. Első rész.

Fórum:

Abaddon ismét Cadiára tör. Jöttét sötét ómenek jövendölik.

A Káosz legfelsőbb hadura, Ezékiel Abaddon tizenharmadik Sötét Hadjáratának közeledtét baljós előjelek tudatták. Az Impérium, bár pattanásig feszítette seregei erejét a galaxisszerte megszaporodott fenyegetések kezelése, nem vette félvállról egyik legveszélyesebb ellenfelének támadását. Számolatlanul küldte a máshol nélkülözhető seregeket, hadihajókat, Űrgárdistákat és Mars robotizált légióit a birodalom legfontosabb helyőrségének megerősítésére. A Cadia-rendszer védelmei készen álltak a támadás visszaverésére. 
Ha a fegyverek erején, a katonák elszántságán, a generálisok felkészültségén múlik, az Istencsászár seregei szilárdan állták volna az ostromot. De Abaddon fegyverei nem csupán evilágiak voltak; a Sötét Istenek áldását bírta, és az ő rontó erejüket engedte szabadon a védőkre. Járványok végeztek az erősségekkel, amelyeket fegyverrel nem vehetett volna be, őrület pusztította el a katonák elméjét. A romlás delejes erejű hírnökeinek suttogása a legacélosabb lelkekben is kételyt tudott ébreszteni: az árulás többet ártott a seregeknek, mint az orbitális bombázás. Bajtársak harcoltak egymással, hadihajókat hamvasztott el a reaktoraikat célzó szabotázs, hadosztályok bomlottak szét belülről, erődök omlottak össze a belharctól.
Ám, ahogy az Eklézsia tanítja, a Káosz magában hordozza saját vesztét. Amikor az aljas terv legnagyobb gyümölcsét hozta meg, egyben saját végzetét is életre hívta. Ahogyan a Cadia északi féltekéjén fekvő Elíziumi Mezőkön árulók végeztek a kulcsfontosságú bolygó teljes vezérkarával, a túlélők az Impérium legjobb stratégájához, a nemrég hazaérkezett Ursarkar E. Creedhez fordultak. A generális némi vonakodás után elfogadta Cadia Lord Kastelláni címét, és nekilátott megfordítani a háború folyását.
A veszteségek elborzasztóak voltak. Cadiát láng és hamu borította, a mindaddig bevehetetlennek hitt erőd-városai romokban. A flotta nyomorék roncsa volt egykori dicsőséges erejének, a rendszer többi bolygója mind elveszett, de a Káoszt végül visszaverték. A katonák azonban nem voltak olyan hangulatban, hogy ünnepeljenek: a veszteségek túl nagyok, a győzelem túl pürrhoszi volt hozzá. Maga Creed sem volt nyugodt. A zseniális stratéga érezte, hogy a háború csak látszólag ért véget.

Ursarkar E. Creed a frontvonalról vezeti híres hadtestét, a Nyolcadik Cadiai Hadsereget

Eközben szerte a galaxisban, más erők is mozgolódtak, amelyek befolyást gyakoroltak a sokat szenvedett bolygó sorsára. 

Trazynt, vagy ahogy magát hívta, a Végtelent még a többi Nekron is kerülte, még őket is zavarta őrült megszállottsága. Míg fajtársai az életet gusztustalan, kiirtandó fertőzésnek tekintette a galaxisban – ami szerintük jogosan az ő birodalmuk –, addig Trazynt lenyűgözték az „intelligens” fajok és gyermeki próbálkozásaik, amiket technológiának neveztek. Amikor eónokkal azelőtt, a Mennyek háborújában Szhzarek ráébredt, hogy a C'Tan csillagistenek elárulták a népét, bosszúja érdekében őhozzá, Trazynhoz fordult, mert egykor ő volt az egész nekrontyr faj legnagyobb tudósa. Nekronként sem volt olyan kriptech, aki felvehette volna vele a versenyt a C'Tanoktól eltanult új technológiák ismeretében. Különösen a téridő megtörésének, az alternatív dimenziók létrehozásának volt mestere. Bár finoman szólva nem volt elkötelezett híve az új rendszernek – a legtöbb nekrontyrral szemben ő nem önként ment a biotranszformációs kohóba hogy fémtestben szülessen újjá, hanem láncokban rángatták oda –, de a feladat, amivel a néma király megbízta, túl izgalmas volt tudományos szempontból, hogy nemet mondjon rá. Ő alkotta meg a béklyókat, amelyek a csillagistenek vesztévé váltak, és a börtönöket, amik a széttépett C'Tanok szilánkjait az idők végezetéig magukba zárják. Ezután viszont nem tartott tovább fajtársaival, hanem teljesen új hobbijának kezdett élni. Nem vett részt a pilonok felállításában, amivel Szhzarek kriptechjei az immatérium forrongását próbálták megfékezni, hanem tér-idő csapdáit bütykölte. Amikor a pilon-projekt kudarcot vallott nélküle, ő is hosszú, halálos álomba vonult – de amint felkelt, töretlen lelkesedéssel látott neki kedvenc játékszerei kipróbálásának. Gyűjtő lett. Az élők közül (akik mindíg is lenyűgözték) olyan személyeket, csoportokat, jelenségeket ejtett foglyul, amik felkeltették az érdeklődését. Ahogy egy rovargyűjtő szögezi papírlapra legújabb áldozatát, hogy feljegyzéseket róva alá berámáza és a falra függessze, úgy ragadott el tesseract celláiban hősöket, művészeket, perverz gyilkosokat, de akár egész tanácskozásokat vagy csatákat is. Nem sokkal azelőtt, hogy a tizenharmadik Sötét Hadjárat kezdetét vette, egy jósereklye – egy a hadjáratokkal kapcsolatos orákulum, amit jóval azelőtt helyezett el gyűjteményében – életre kelt, és komoly károkat okozott a vele összezárt műtárgyakban (és személyekben). A baj okát kutatva ráébredt, milyen érdekes látványosság készülődik a Cadia rendszerben, és úgy döntött, személyesen is megnézi magának. Mivel különböző technológiák és egyes érdekesebb nekron urak eltűnése okán ebben az évezredben épp hadilábon állt fajtársaival, sereg és testőrök nélkül volt kénytelen útra kelni, de nem volt védtelen: fejlett technikája mellett magával vitte gyűjteménye néhány (néhány tucat? néhány száz?) érdekes, emberi darabját is egy tenyérnyi tesseract cellában…

Trazyn, a Végtelen, gyűjteménye egyik darabjával, egy csatával

Egy kihalt rendszer egy valaha lakott, de Abaddon által elpusztított bolygóján Belisarius Cawl, az Adeptus Mechanicus egyik legnagyobb potentátja, ősi ereklyéket tanulmányozott. Az Archmagos Dominus évezredek óta módosított géptestében lakó tudatokból legalább egyet szinte mindíg a régészet, pontosabban a letűnt korok technológiai ereklyéi iránti érdeklődés töltött ki. Szokatlan forrásból, egy Árnyszövőtől, elda harlekin boszorkánymestertől kapott fülest róla, hogy a bolygó számára értékes leleteket rejt. Bár kétségei voltak afelől, hogy Abaddon egykori sötét hadjárata sok mindent hagyott volna a bolygón – érthetetlen, hogy egyáltalán miért támadt a stratégiailag nem kiemelkedő rendszerre annak idején, de mindenesetre alapos munkát végzett a pusztítás terén –, mégsem bírt ellenállni a csábításnak. Voltak bizonyos gondjai valami rátámadó főmérnorkkal és seregével, de nem akart ilyen elhanyagolható részletekkel törődni, amikor valóban a leletek nyomaira bukkant mélyen az alapkőzetig bombázott felszín alatt. Egyik tudatának gyors stratégiai kalkulációi szerint gépesített katonái elbírnak az orkokkal, de ha nem, akkor is kitartanak addig, amíg ő megszerzi, amiért jött. Csalódnia kellett: a leleményes főmérnork az elesett skitarii kiborg-harcosok és hadigépeik alkatrészeit újabb és újabb ork haditákolmányokba építette bele, és lassan komoly veszélyt kezdett jelenteni az expedícióra. Cawl bosszúsan távozáshoz készülődött, de az Árnyszövő telepatikus kivetülése megjelent előtte, és nyomatékosan arra sürgette: ásson tovább! Az archmagos úgy kalkulált: ami ennyire fontos a harlekineknek, valószínűleg tényleg számot tarthat az ő érdeklődésére is. Egy hadicsellel csapdába csalta és kivégezte a főmérnorkot, majd visszavonult az ásatáshoz. A mérnork helyét azonban egy másik vette át, és a támadás folytatódott. Amíg a felszínen a skitariikat lassan felőrölték a zöldbőrűek, a géppap megtalálta amit keresett. Abaddon bombázása teljesen megsemmisítette az obszidiánszerű fekete monolitok felszín feletti részét, de itt, a mélyben tisztán látszott: a támadás előtt ősi, karcsú pilonok álltak e bolygón. Belisarius Cawlt nyugtalanság fogta el. Két tudatának számolókapacitását is felhasználva az Impérium ismert és titkos történelmén átívelő térképet készített fejben a Sötét Hadjáratok vonulásáról, összevetve a jelenlegi lelethez hasonló korú maradványok rejtekhelyeivel. Más nem láthatta volna meg a mintázatot, de ő, aki több ezer éves élete jó részét e leletek felkutatásával töltötte, rálelt az egybeesésre. Lehetséges hogy Abaddon mindvégig ezekre az ereklyékre vadászott? A pilonok reagálnak az Immatérium háborgására, és warpvihar esetén a gellar-mezőhöz hasonló rezgést bocsátanak ki. A Cadiai kapu a Rettegés Szeme, a pokol az anyagi világba való áttörése egyetlen stabil pontja. Cadia bolygóján nagy számban állnak ilyen a pilonok. A térkép mintázatából logikusan következik, hogy  hasonlóan a bolygóhoz, ahol most tartózkodik, régebben Abaddon többi célpontján is ilyenek lehettek. Körbevették a Szemet. Kordában tartották? Azonban a Káosz hadura már elpusztította őket. Kivéve…
Újra megjelent előtte az Árnyszövő kivetülése. Egy bolygót mutatott neki. Cawl már azelőtt tudta, melyik lesz az, hogy a kép megjelent volna. Késlekedés nélkül elindult megmaradt csatlósaival Cadiára.

Belisarius Cawl, az Adepstus Mechanicus Archmagos Dominusa 
számtalan bionikus szervével nem emlékeztet már emberre

A Falanx, az Impérium leghatalmasabb űrbázisa, Dorn ősatya ajándéka volt a Császárnak. Dorn fiai, a Császár Öklei gárdistarend, ezt a roppant repülő erődöt tekintik anyaviláguknak, innen indulnak hadjárataikra. Mérete kisbolygókkal, fegyverzete az Impérium egy teljes flottájáéval vetekszik, ősi technológiák éltetik, amik titka Dorn óta feledésbe merült. Ahogyan a fizikai, úgy a túlvilági támadásoktól is jól védett: a Káosz most mégis utat talált rá. Be'lakor démonherceg sötét paktumok révén rálelt a módszerre, amellyel meglovagolta a galaxisszerte háborgó Immatérium áradását, és rést szakítva az anyagi világba, utat nyitott a Falanx belsejébe démonjainak és a Vasharcosok káoszgárdistáinak. Az Öklök szinte minden gárdistája a szent erődtől távol harcolt ekkor, csupán a Tor Garadon kapitány vezette, újoncokból álló harmadik század, és a veterán első század egy maréknyi Terminátora volt jelen, hogy szembeszálljon a támadókkal. Kétségbeejtően kevesen voltak, és bár tökéletesen kihasználták a hazai terep jelentette előnyöket, és olyan bátran és összehangoltan küzdöttek, ami méltó volt Dorn emlékéhez, elvesztették volna a küzdelmet, és a hatalmas űrbázist, ha  az Immatérium a démonherceg által meggyengített határán nem masíroztak volna át csontokkal ékes, fekete páncélos, néma Gárdisták, akiket mintha lángnyelvek nyaldostak volna körül. Tor Garadon hallott már pletykákat a kísérteties Elátkozott Légióról – a legenda szerint a warpban rekedt, császárhű gárdisták szellemeiről, akik olykor segítségére sietnek az Impérium végveszélybe került katonáinak –, de nem gondolta volna hogy valóban léteznek. Most azonban a szeme láttára osztották a halált ezek a néma harcosok, Be'lakor és hordája pedig közéjük és az Öklök közé szorulva, végül megsemmisült. Az Elátkozott Légióról szóló valamennyi legenda úgy végződik, hogy a csata után nyomuk vész a kísértetgárdistáknak, most azonban maradtak a Falanx árnyékos sarkaiba húzódva, és mintha vártak volna valamire. Az első század Könyvtárosa csakhamar asztropatikus segélykérést észlelt: az Impérium legfontosabb végvárát ismét az Ősellenség fenyegeti. Bár a Falanx sérült volt és az ideálisnál jóval kisebb legénységgel üzemelt, Tor Garadon mégsem habozott. Parancsára életre keltek az ősi erőd plazmahajtóművei, és a roppant űrbázis átlépett az Immatériumba. Ahogy kiadta a parancsot, tekintete a Légió egy, a parancsnoki terem árnyékai között meghúzódó tisztjére tévedt. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha a kísérteties gárdista helyeslően bólintana.

Az Elátkozott Légióról legendák keringtek ugyan, de bizonyítéka idáig nem volt a létezésüknek

Az Immatérium háborgásában, a démoni miazmák és warpviharok közepette az egyetlen stabil pont az Astronomican, vagyis az Istencsászár fénye. Arany ragyogása az egyetlen olyan jelenség ideát, ami nem tör az anyagi világ lakóinak lelkére, egyben a Császár egyetlen életjele. Az arany ragyogás egy pillanatra megvillant, és egy szikrát vetett magából. A fénypont, ez a pislákoló gyertyaláng a démoni viharok között, megkeresett egy, egyetlenegy lelket a poklot alkotó miriádok közül, és megérintette. 
Szürke csatamező. Az ősellenség. Pokoli ütközet. Végzet, halál. Menekülés. Egy jeges világ. És a jégen túl…
A fáradt, száz csatában száz halált halt lélek megértette mit várnak tőle. Lassan felpislákolt az arany fénnyel, és elkezdte megkeresni az útját vissza az anyagi világba…
 
 
A spiritu dominatus, Imperator, libra nos. A morte perpetua, Imperator, libra nos.

***

Cadián ezalatt Creed jobban megkínozta a sereget, mint a Káosz támadása. Minden férfi, nő, és gyermek folyamatosan dolgozott, romokat takarítottak el, pajzsokat és ütegeket helyeztek át, készleteket halmoztak fel. A teljesen megsemmisült asztropatikus kórus helyett a techpapokkal egy jeladót tákoltatott, és a maradék asztropaták élete árán üzenetet küldött vele: Cadia ismét ostrom alatt áll. Minden cadiai maradéktalanul megbízott Creed zsenijében, de ezt mégsem értették. Aztán üzenetet kaptak a kevés túlélő fregatt egyikéről, amit Lord Kastellán a háború látszólagos megnyerése után azonnal a Cadiai kapu mélyére küldött járőrözni. Abaddon fő ereje még csak most közeledett a kapuhoz. Creed előre látta a jeleket, amik most már mások számára is világossá váltak: a támadás, ami csaknem végzett az Impérium legfontosabb végvárával, csak bemelegítés volt.
A Corona és Scarus flották maradéka felvette a harcot a közeledő veszedelemmel, ám mind egy szálig elpusztultak, és még csak le sem lassították azt. Dostov admirális nagyobb sikerrel járt: elrejtette maradék csatahajóit abban a roncsövezetben, ami tízezer év folyamatos csatahajóharcaiból alakult ki a Cadiai kapuban. Megvárta amíg az ősellenség flottája benyomul közéjük, és csak akkor támadt nekik. Borzalmas vámot szedett az áruló hajókból. Egy átlagos flottát derékba törtek volna a veszteségek, amiket Dostov tengerészei életük feláldozásával okoztak, Abaddon armadája azonban csupán kevesebb, mint tíz százalékát veszítette el.
A legnagyobb Káoszflotta volt ez, ami a Hórusz lázadás óta az Impériumra támadt. Kisebb hajók végtelen tömege között nyomultak előre az egyetemes Káosz leghatalmasabb, legrettegettebb zászlóshajói. Itt volt a Terminus Est, hatalmas, élő testén gennyes fekélyek fakadtak fel, hogy Nurgle démonai kússzanak elő belőle; a Kín Erődje, ami számtalan tengerész végzete volt a Gothic háborúban; az Ezernyi Fiak boszorkányos jelekkel telerótt csatabárkái mellett most megfértek a Világfalók vérre szomjazó harci gépei. Látszólag birodalmi csatahajók keveredtek közéjük: az Alfa légió árulói a megtévesztés, beszivárgás mesterei voltak.
És mind mögött ott jött az Örökkévaló Akarat, az utolsó Feketekő erőd. Holdnyi méretű, obszidiánszerű csillag volt ez, melynek pusztító erejét jól ismerte már az Impérium. Túlvilági, boszorkányos erejét Abaddon teljesen felébresztette, ha feltöltekezett az Immatérium energiáival, képes volt olyan sugarat kibocsátani magából, ami egy egész bolygó felszínén kiolt minden életet.

Acheron és Ikonoklaszt osztályú Káosz rombolók és Pokoltűz osztályú cirkálók tartanak a Cadiai Kapu felé,
hogy a Sötét Hadjárathoz csatlakozzanak

Creed tisztjei számba vették a rendelkezésre álló erőket. Neki magának erre már nem volt szüksége: pontosan tudta, milyen csapatok és hadi gépek maradtak meg az előző támadás után, és mire számíthat tőlük. Megcsappant erejéből nem futotta volna az egész bolygó védelmére, ezért a Cadia Secundus kontinensén fekvő, stratégiailag megkerülhetetlen Kasr Kraf védelmére rendezkedett be. Ezt a hatalmas erődvárost javíttatta meg annyira, amennyire az csak lehetséges volt a rendelkezésre álló idő és szűkös eszközök segítségével. A falak mindenesetre álltak, a pajzsok üzemeltek, és az ütegek készen álltak a tüzelésre. Valamennyi hadosztályát ide vonta vissza: cadiai, de más rendszerekből származó seregek maradékai is voltak ezek, akiket az elmúlt hetekben Creed könyörtelen kiképzése felkészített rá, hogy hibátlanul dolgozzanak együtt a véderő egészével.
Nem voltak egyedül. Körben Kasr Kraf körül kisebb erősségek sorakoztak, amiket kis létszámú, de rettenthetetlen hősökből álló csapatok tartottak. A Dac Erődjét, a Sötét Angyalok rendjének lezuhant csatabárkáját megjavítani nem tudták Korahael mester gárdistái, de a roppant csatahajó falai erősek voltak, ágyúi működtek, így erődként használták. Szent Morrikán erődített kolostorát az iker rendfőnöknők, Genevieve és Elanor vezetésével a Mártír Miasszonyunk rendjének harcos apácái védelmezték. Kasr Jark romjain Magasbérc Orven Űrfarkasai vertek tanyát: bár a romok állapota nem tette őket ideálissá a védekezésre, a Vörös Magnus átkát nyögő gárdisták közül egyre újabbak és újabbak változtak farkasemberré, ezért minél távolabb akartak küzdeni a szövetségesektől, nehogy harci dühükben nekik támadjanak. Amalrich marsall Fekete Templomosai pedig a Mártírok falát védték, amely erősség e legendás harcosok kezében jó esélyekkel szállt szembe bármilyen ostrommal. Bár Creed rámutatott, hogy fekvése okán ennek az előörsnek a megtartása nem jelentett stratégiai előnyt, a marsall nem volt hajlandó egy halandó katonára hallgatni.
És itt volt még Üvöltő Sven Űrfarkas kompániája, akik az utolsó, még teljesen harcképes csatabárkán, az egy fenrisi rege hőséről elnevezett Lángsörény Agyarán állomásoztak. Az ő órájuk ütött elsőként.

A Lángsörény Agyarát az Űrfarkasok vaspapjai teljesen helyreállították az előző csatájában szenvedett sérüléseiből

Bár a Gothic háború óta az Impérium techpapjainak az erőtérpajzsok és a Gellar-mező házasításával sikerült kifejleszteniük egyfajta védelmet a Feketekő-erődök pokoli támadása ellen, a bolygó védőernyői korántsem álltak még készen, amikor az első támadás érte Cadiát – most pedig egyetlen generátor maradt meg belőlük, az is befejezetlenül. Klarn magos techpapjai éjt nappallá téve dolgoztak rajta, hogy beüzemeljék, és legalább Kasr Kraf környékét fedezzék vele, de a feladat meghaladta a képességeiket. Amikor a védők hírt kaptak róla, hogy az Örökkévaló Akarat Cadia felé tart, csak Creed tartása állította meg a kitörő pánikot. Üvöltő Sven kétségbeesett tervvel állt elő: a Lángsörény Agyara fedélzetén megközelíti, majd leszállóegységek és teleport segítségével gárdistáival megrohanja a feketekő-erődöt, annak reményében, hogy belülről harcképtelenné teheti. A terv öngyilkosság volt, de senkinek sem volt jobb ötlete. A csatabárka csakhamar útnak indult, fedélzetén az Űrfarkasokon kívül más rendek gárdistáival, és halandó katonákkal is, akik mind önként jelentkeztek. Egyszer még hírt adott róla, hogy közelít a Káosz flottához, de többet már nem hallottak róla.

Creed egyedül barátja, Jarran Kell vezérőrmester előtt nem tudta eltitkolni kétségbeesését. Kifelé töretlen magabiztosságot sugárzott, de magában pontosan tudta, hogy Cadia nem állhat meg a közelgő támadás előtt. Nem a győzelemért harcolt, még csak nem is a túlélésért. Azért tette, hogy szálka legyen Abaddon oldalában. Ha akarja, a Káosz legfelsőbb hadura egyszerűen átsöpör a Cadiai kapun, és pusztító áradata továbbözönlik az Impérium szívébe. Ha azonban elég eltökélten állnak ellen, csorba esik vezéri tekintélyén, és kénytelen lesz elpusztítani őket, mielőtt továbbhaladna. Minden óra, amivel kín és vér árán elodázzák az elkerülhetetlen pusztulást, egy óra, amit az Impérium a felkészülésre fordíthat. Cadia nem törhet meg!
Elterelendő hát a saját és seregei figyelmét a feketekő-erődről, parancsot adott a helyreállított bolygóvédelmi ütegeknek, hogy készüljenek a tüzeléshez.

Számítása most is pontos volt. Ahogyan a Káosz erői pályára álltak volna Cadia körül, plazma- és makroágyútűzbe szaladtak. Kisvártatva azonban holdnyi méretű objektum takarta el a napot Cadia Secundus elől. Üvöltő Sven kudarcot vallott, az Örökkévaló Akarat megérkezett Cadiához. A csillag alakú fekete monstrum közepén vörös fény izzott fel. Vibráló sugár csapott ki belőle, hogy egyenesen Cadia Secundust vegye célba iszonyú erejével – majd elenyészett a felhők között, egy láthatatlan erőtér mentén. A védők üdvrivalgásban törtek ki. Egyedül Klarn magos volt komor. Pontosan tudta, hogy a pajzsgenerátor nem állhatott volna készen, most mégis működött, sőt, nem csupán Kasr Krafot, de az egész bolygót a védelmébe vonta. Amikor ellenőrizte, rá kellett döbbenjen, hogy a generátoron dolgozó emberei eltűntek, az általa eszközölt javítások helyén pedig olyan xenó, talán nekron eredetű technológiát talált, aminek a működési elve felfoghatatlan volt a magos számára…

A feketekő erőd halálos támadása szétoszlik a felhők között

Nem maradt ideje ezen töprengeni. A pusztító sugár kudarca láttán Abaddon flottája elkezdte a bombázást. Ahogy lövedékek csapódtak nekik, a pajzsok derengeni, majd izzani kezdtek a borzasztó terhelés alatt. Ahol nem védte pajzs, a kontinenst az alapkőzetig megrázták a becsapódások, a lövedékek között leszállóegységek záporoztak. Kezdetét vette Cadia Secundus ostroma.

A sorozat korábbi részei:

A Warhammer 40,000 világa kókuszdióhéjban #25: A közelgő vihar: előzmények

Fórum:

Réges-régen, jóval azelőtt, hogy Terra bolygóján gyökeret eresztett volna az élet, az Ősök létrehozták az eldákat, hogy segítsenek nekik a nekrontyrok és C'Tan csillagisteneik elleni harcban. Az eónokon át tartó, kimondhatatlanul borzalmas háborúban odalettek az Ősök, a fémtestbe költözött, élőhalottá vált Nekronok széttépték és bebörtönözték az őket eláruló C'Tanokat, majd ők maguk is hosszú korokon át tartó halál-álomba merültek. Nem volt más választásuk, mert igen érzékenyek voltak az Immatérium háborgására, márpedig a pszionikusan rendkívül aktív eldák (és más fajok) szenvedése a háborúban az addig békés dimenziót fortyogó pokollá változtatta, amelynek technológiai úton való megfékezésére tett, kezdeti sikereket felmutató kísérleteiket nem tudták befejezni.

Nekronok és eldák küzdelme

Számottevő ellenfelek nélkül az eldák benépesítették a galaxist. Birodalmuk központja ott állt, ahol ma a Rettegés Szeme fortyog. Fejlett technológiájuknak és mágiájuknak köszönhetően az elda polgároknak szinte semmi dolguk nem volt azon kívül, hogy élvezzék az életet, és nagyobbik részük pontosan ennek szentelte minden idejét. Az elda psziché az ember számára felfoghatatlan intenzitással képes megélni bármilyen érzést, ezért hajlamosak megszállottjává válni egy életmódnak, művészetnek, tevékenységnek. Ez a többség az egyre extrémebb élvhajhászat rabjává lett, és évről évre szadistább, perverzebb módokat találtak ki csillapíthatatlan vágyaik kielégítésére. A kisebbség, aki látta, mennyire beteg életmód ez, idővel elhagyta az elda birodalmat. Egyesek messzi Szűzbolygókra költöztek és puritán, természetközeli életmódra tértek át, mások hihetetlenül fejlett technológiájukkal bolygó-űrhajókat, Mestervilágokat építettek, és ezekkel maguk mögött hagyták a perverzió legmélyebb bugyraiba süllyedő fajtársaikat, mert látnokaik szerint azok borzasztó katasztrófát készültek magukra idézni elfajzásukkal.
A katasztrófa be is következett. A pszionikusan rendkívül aktív eldák trillióinak romlottsága átformálta az immatériumot, és életre hívta Slaanesht, a perverzió káosz istenét. Születése kataklizmatikus erejű warpvihart hozott létre az elda birodalom közepén, ami a mai napig hatalmas, a galaxis mintegy öt százalékát kitevő kapuként szolgál a pokolba. Slaanesh csaknem valamennyi elda lelkét elnyelte, és azóta is vadászik a túlélőkre. Felfalta vagy magába olvasztotta az eldák többi istenét is, két kivétellel. A hadisten, Khaine, több szilánkra esett szét, melyekre a Mestervilágok vigyáznak, és végszükség esetén életre hívják a véreskezű isten avatárját hogy velük harcoljon. Cegorach, a kacagó isten, az eldák dimenziók közti közlekedővilágban, a hiperhálóban lelt menedéket, és híveivel azóta is szövi halálos tréfáit, végtelen cseleit Slaanesh bukására.

Cegorach Harlekin eldái Slaanesh démonai ellen harcolnak

A Lelkekre Szomjazó elől minden túlélő elda csoport más és más módon próbálja megvédeni szellemét. A romlott eldák túlélői, a dimenziók közti városvilágukba menekült sötét eldák mások szenvedésével váltják meg magukat. Cegorach hívei, a Harlekinek, urukban bíznak: a kacagó isten haláluk után elorozza lelküket Slaanesh elől. A mestervilági és a természeti bolygókra költözött eldák pedig lélekköveket hordanak; haláluk esetén ezek magukba zárják a lelket, társaik pedig ezt a mestervilág lélekáramkörébe vagy a szűzvilág bolygószellemébe juttatják, ahol biztonságban vannak a Lelkekre Szomjazótól. Ha a szükség úgy hozza, segítségül hívják ezeket a lelkeket: legnagyobb elhunyt harcosaikat a kövek segítségével kiemelik az áramkörből, és harci gépeikre helyezik; a néhai hős szelleme mozgatja majd azt a csatatéren.

A mestervilági eldák úgy kötik le megszállottságra hajlamos elméjüket, hogy egy-egy Utat választanak maguknak, amely mesterségnek – legyen az a szakácsművészet, az űrhajóvezetés, a mágia, vagy a kertészkedés – tökéletes mesterévé válnak. Mielőtt még teljesen elhatalmasodna rajtuk az Út iránti elhivatottság, idővel új Útra térnek, így újabb és újabb tapasztalatokkal gazdagodva. Egyesek előbb-utóbb rálelnek egy olyan Útra, amiról aztán nem tudnak vagy nem akarnak letérni – ezek az adott mesterség legjobbjaivá válnak a galaxisban. Ilyenek a Mesterharcosaik, akik a hadviselés egy-egy specializálódott formájában járnak élen, a Főnixurak, az utak legendás alapítóinak nyomdokaiba lépve, és ilyenek a látnokok, akik a lehetséges jövő szövevényét kutatják, és varázshatalmukkal megpróbálják a sors folyását olyan mederbe terelni, ami a lassan kihúnyó elda faj fennmaradását biztosítja.

Ezek a látnokok hirdették ki Slaanesh születése után a próféciát, ami keserű vigasszal szolgál a maradék eldák számára. Azokból a lelkekből, akiket a Lelkekre Szomjazó nem tudott elnyelni, a Végső Harc, a Rhana Dandra idején, amikor az utolsó elda is meghalt, megszületik a lélek-áramkörökből Ynnead, a halál elda istene. Elpusztítja Slaanesht, megtöri átkát a faj felett, ezzel lehetővé téve, hogy az apokalipszis után születő új világban lelkük nyugalmat leljen, és idővel talán újjászülessen.

És ezen a látnokok közé tartozik Eldrad Ulthran, a valaha élt legnagyobb jövőbelátó, és a galaxis történelmének egyik leghatalmasabb psykere. A mára tizenegyezer éves elda a varázslóiról híres Ulthwe mestervilág szülötte és leghírhedtebb fia.

Eldrad Ulthran

Eldrad előre látta Hórusz árulását, és bár kiolvasta a jövő szövedékéből, hogy hiábavaló, mégsem bírta megállni, hogy ne figyelmeztesse a Császárt. Slaanesh csapdájába esett: a Császár gyermeke, a félisteni ősatya, Fulgrim, akihez eljuttatta az üzenetet, ekkor már az ő démonának játékszere volt. Tévedése számos elda halálát okozta, és ő maga is csak nagy nehézségek árán menekült meg.

Tanult a hibájából. Mesterévé vált a végzet kijátszásának. Gátlástalanul kihasználta Ulthwe látnoktársai erejét, magában összpontosítva azt, és hathatós fegyverré edzette a sorssal szemben. Ahol a jövő százfelé ágazott, és mind a százon balvégzet várt az eldákra, ő megtanulta meglelni a százegyedik, kedvező kimenetelűt. Ahol pedig a teljes szövevény katasztrófába torkollott, feltépte a szövetet és újraszőtte azt. Ha kellett, évszázadokon át manipulált barátot és ellenséget egyaránt, kíméletlenül áldozva fel bármit és bárkit a faja jövőjének érdekében.

Megmentette Vulkán ősatya lelkét, és hozzájárult az újjászületéséhez. Az ősatya egy ereklyét, egy sárkányfogat bízott rá cserébe: erről minden híve tudni fogja – mondta –, hogy az ő barátjával van dolga. A fog segítségével Eldrad azonban beszivárgó Harlekineket juttatott be magához az Arany Trónushoz. Csalárd árulásnak tűnt ez is, ám Eldrad látta, hogy a jövőben visszhangot vet majd ez a cselekedet: valójában nem megtámadta, hanem megmentette Terrát.

Ügynökei segítségével – senki sem értette, miért – észrevétlen befolyást gyakorolt egyetlen lövedékre a jelentéktelen, orkok lakta Urk bolygón, ami leszakította egy teljesen átlagos közork koponyájának jó részét. Rengeteg erőforrást és életet áldozott fel ezért a kétes értékű eredményért, és megint csak nem szerzett vele barátokat magának. Amikor az így megcsonkított orkból megszületett Ghazghkull Mag uruk Thraka, és vasalt bakancsai alá tiporta az Impérium egy jó részét, majd megtámadta Armageddont, senki sem hitte el neki, hogy előre látta. Követői, tanítványai azonban nem kételkedtek benne. Velük jóelőre megosztotta jóslatait: a jövő ezen útján – bár az Impérium rengeteget szenved a WAAAGH prófétájától – az orkok így elkerülik Iyanden Mestervilágát, amit amúgy elpusztítottak volna. A legtöbb elda még mindíg kételkedett benne, de ő már rég fontosabbnak tartotta az eredményeket a népszerűségnél. Tovább szőtte manipulációit, és figyelmeztette Iyandent a Tiranidák eljövetelére. A Mestervilág vezetői akkor még természetesen nem hallhattak a mindent felfaló rajról, és kételkedéssel fogadták a jóslatot. Eldrad, konok bizonyossággal a képességeiben, tovább manipulálta a megfelelő bábukat kozmikus játszmájában, még a hontalan elda kalózokat és a sötét eldákat is megnyerte az ügynek, és végül Iyanden vaksága dacára elérte hogy a világ, ha szörnyű áldozatok árán is, de fennmaradt, amikor a Kraken kaptárflotta nekitámadt. A flotta más erőit az Impérium hadigépezete semmisítette meg. A mon-keigh-k hatalmas armadái nagyon lassan reagálnak, de ha tompa eszközök is, nagyot ütnek: és ezt a flottát már jó ideje aktiválták, a Ghazghkull jelentette fenyegetés okán. Eldrad mindezt előre látta, vagy legalábbis remélte, amikor, elda életeket sem kímélve, beszivárogtatta boszorkánymestereit megátkozni azt a bizonyos golyót Urk bolygón. 

Yriel, a kalóz-herceg Iyanden segítségére siet a Kraken kaptárflotta ellen
 
Nem csak jósként rendkívüli. Boszorkánymesteri hatalma, bár vonakodik direkt használni az általa olyannyira kedvelt finom manipulációk helyett, a legnagyobb minden eldáé között. Amikor Ulthwe segítségül hívta, mert egy Szűzvilágot a Káosz fenyegetett elnyeléssel, eljött látnokaival, és amíg az eldák ezrével véreztek el a démonok és káoszgárdisták csapásai alatt, egyesítve erejét a többi varázslóéval, nem kevesebbet vitt véghez, mint hogy elűzte a warpvihart ami a bolygó körül tombolt, elzárva a Káosz seregeit erejük forrásától. A borzalmas erőfeszítés szinte minden látnoka erejét felemésztette, pszichoaktív kristállyá változtatva őket. A harcoló szűz- és mestervilági eldák jó része is odaveszett, és a bolygó szinte lakhatatlanná vált. A győzelem azonban, ha mégoly pürrhoszi is, Eldrad érdeme volt. A hírhedt jósnak a kristálylátnokok láttán újabb látomása támadt: ezt azonban gondosan eltitkolta mindenki elől.

tizenkettedik Sötét Hadjáratban, amit Abaddon, a Pusztító vezetett – ha személyesen nem is tudott részt venni –, ügynökei útján a Gothic flotta segítségére sietett. Manipulációinak is köszönhető, hogy a Pusztító vereséget szenvedett, és kettő kivételével elvesztette az általa elfoglalt Feketekő Erődöket. 
A maradékból is sikerült egyet elpusztítani később: Eldrad érezte, hogy az ő sorsa ennek a felszínén meghalni. A végzet úgy diktálta, hogy a következő, tizenharmadik Sötét Hadjáratban az életét áldozza az erőd megállításáért. A felszínére teleportált, hogy az eredetileg ősi elda eszköz szellemét a Káosz ellen fordítsa, ott azonban rá kellett döbbennie, hogy az Erődöt maga a Lelkekre Szomjazó szállta meg. Kacagva nyelte el a látnok lelkét, hogy örökös szenvedés legyen osztályrésze, bosszúból a Káosznak okozott gondokért. 

Így kellett volna történnie, de Eldrad – újfent Ulthwe jósainak erejét elrabolva – megint kijátszotta a sorsot. Megérezte ezt a végzetet, és mozgásba hozott egy bonyolult tervet, melynek végén az erőd, Slaanesh avatárjának dühödt sikolya közepette megsemmisíttetett, egyetlen egyre redukálva a Fekete Légió e csodafegyvereinek számát. Ezzel azonban felkeltette Abaddon haragját.

Ezékiel Abaddon, a Káosz legfelsőbb hadura, baljában Drach'nyen, a démonpenge, jobbja helyén Hórusz Karma

A Pusztító sem ment a szomszédba, ha ördögi tervekre volt szükség. Varázslóival azonosított egy hiperháló-kaput, amin át egyenesen Ulthwéra lehetett volna törni, és parancsot adott nekik, hogy ördögi hatalmukkal feszítsék fel a térkaput védő ősi elda jeleket – az se baj, ha nagyon lassan és hangosan. Számítása bevált. Ulthwe erői rajtaütöttek a mestervilágot fenyegető varázslókon, a látnokok, élükön Eldrad vezetésével. Ott azonban maga Abaddon támadta hátba őket. Az Egyetemes Káosz legfelsőbb hadura és kedvenc káosz-bajnokai olyan erőt képviseltek, ami előtt az elda csapat nem állhatott meg. Hogy időt nyerjen a Mestervilágnak, Eldrad magára a hadúrra támadt varázslóharcosaival. Abaddon fegyverei, és harci tudása megállíthatatlanná tették, baljában démonpengéje tucatjával itta magába az eldák lelkét, míg a jobb keze helyére szerelt Hórusz Karma ha kellett, harci gépeket belezett ki. Kihívást intézett a látnokhoz, aki számára egy pillanatra megállt az idő. A sors valamennyi fonala a halálához vezetett ebben a pillanatban, de ő megint elrabolta Ulthwe látnoktársai erejét, csavart egyet a sors szövedékén, új nézőpontból is végigfutott rajta, és megtalálta azt az egyetlen, vékonyka jövőszálat, aminek a létezésében reménykedett…

Az elda látnokokat jövőbelátásuk halálossá teszi a csatatéren

Párbajuk a legrövidebbek közé tartozott a történelemben. Abaddon csapása a hadművészet csúcsa volt, legyőzhetetlen démonpengéje olyan sebességgel sújtott le, amit még a legnagyobb elda harcos sem védhetett ki, legyen bár mégoly emberfelettien gyors. Eldradnak azonban nem kellett hárítania, vagy elhajolnia: egyszerűen nem volt ott. Előre látta a csapást, és mire bekövetkezett, ő már abban az egyetlen térszeletben volt, amiben az nem érhette el: Abaddon közvetlen közelében, pengéjével a Hadúr torkán.
Bár a fegyver megízlelte Ezékiel Abaddon vérét, a Káosz erői megmentették a hadurat, elrántották őt és bajnokait a csatamezőről. A vezér nélkül maradt sereget legyőzték Ulthwe harcosai, és ezúttal valóban mindenki Eldradot ünnepelte, ő azonban komor maradt. Nem látta előre a Fekete Légió urának megmenekülését, és tartott tőle, hogy a megváltoztatott jövő más negatív következményeket is tartogat. Ráadásul már megint Ulthwe látnoktársainak erejével tudott érvényesülni, ami számosat halálra ítélt közöttük a csatában. Akik most őt ünnepelték, megértették ennek az áldozatnak a szükségességét, de amit legközelebb készül tenni, annak az árát senki sem fogja önként megfizetni. Titokban kell tartania, el kell árulnia mindenkit, még a saját népét is hozzá. Ha sikerrel jár… nos, a kevés túlélő idővel talán megbocsát neki.

A Port Demesnus-i csata

Kinyilatkoztatott egy hangzatos, de hamis próféciát, több Mestervilág egyes seregeit is hadba szólította a nevében. Mindeközben felvette a kapcsolatot a harlekinekkel, akik már vártak rá: a kacagó isten felkészítette gyermekeit az elkövetkezőkre. Mivel a harlekineket szívesen látták a szűz- és mestervilágon, illetve Comorraghban egyaránt, nem okozott nekik gondot beférkőzni a mestervilágok szívébe. A lélekáramkörök mellett állt minndegyikben a kristálylátnokok terme. A látnokok a túlzott pszionikus aktivitástól, vagy a jövő évezredeken át tartó varázslatos fürkészésétől végül mind pszichoaktív kristállyá válnak: ezeket a kecses szobrokat gyűjti ide hálás népük, hogy végre nyugalmat leljenek, és hogy néha tanácsért forduljanak a bennük lakó lélekhez. A harlekinek egyetlen összehangolt akcióval elragadták e szent ereklyéket, és a hiperháló csak általuk ismert ösvényein az Impérium Port Demesnus nevű bolygója felé vették velük az irányt.

A kristálylátnokok terme Biel-Tan Mestervilágán

Az Eldrad Ulthran által megtévesztett mestervilági erők támadást intéztek több Port Demesnus közeli rendszer ellen, majd miután az Impérium emiatt elaprózta az erőit, utolsóként magát a célbolygót is megrohanták, azonban még ez is elterelés volt. A valódi célpont a bolygó holdja, Coheria volt. Eldrad itt halmozta fel az eltulajdonított kristálylátnokokat, és ide gyűjtötte maga köré tanítványait, jónéhány Ulthwe varázslót. Fiatal, kalandvágyó, tapasztalatlan látnokok voltak ezek; olyan mértékű árulásra készült, amit a tapasztaltabbak biztosan kiszagoltak volna.
A terve egyszerű volt, és totális őrültség: fel akarta támasztani Ynneadot.

Az Ynneadot jelképező elda rúna

Bár a prófécia szerint a holtak istene csak az összes elda halálával kel életre, Eldrad talált egy szálat a jövő szövevényében, ami kikerülte ezt a némileg kellemetlen kitételt. Ahogy a Lelkekre Szomjazó születését is túlélte a faj egy része, Ynneadét is túlélheti. Így is borzalmas áldozatot kell azonban hozni; olyat, amit önként nem lenne hajlandó még az ehhez szokott elda nép sem. Eldrad magára vállalta az áruló szerepét. Feláldozza az összes, a lélekáramkörökben lévő elda lelket, kitépve a Mestervilágok dobogó szívét. Életre hívja belőlük a holtak istenét, akinek a születése valószínűleg újabb kataklizmával jár. Elképzelni sem bírta, hány elda, ember, és egyéb halál szárad majd a lelkén. De Ynnead élni fog, legyőzi Slaanesht, és a kevés túlélő elda megmenekül. Minden más, általa látott jövő a Rhana Dandrába, és a faj (…valamint sok más faj) teljes pusztulásába vezetett.

Ekkora erejű rituálét soha senki nem hajtott végre a történelemben. Vörös Magnus, de még a mon-keigh Császár sem lett volna rá képes. Természetesen Eldrad sem, bármilyen hatalmas pszionikus volt is, ezért raboltatta el a krisztálylátnokokat, és ezért volt szüksége Coheria holdjára. A mon-keigh-k nem tudták, de a hold egyedüliként a galaxisban, szinte teljes egészében olyan pszichoaktív kristályból állt, mint a megkövült látnokok. Hihetetlenül erős fókuszává vált emiatt az elda lelkekkel kapcsolatos rituálénak, azonban még így is hatalmas erőfeszítésre volt szükség, és a szerencsétlen fiatal Ulthwe látnokok minden iótányi erejére. Na meg persze védelemre. Ha a galaxis bármelyik értelmes lénye bármit megsejt a holdon folyó eseményekből, támadással kell számolni – de nincs olyan sereg a galaxisban, aki önként védelmezné ezt a pusztító tervet. Illetve egy mégis van: Cegorach harlekinjei. Belőlük is csak a legradikálisabbak, akik mindenre készek a Lelkekre Szomjazó elveszejtéséért. Volt közöttük egy, aki bizalmasa volt Eldradnak, akivel egyetlenként a világon, megoszthatta felelőssége terhét. Ő elhozta Harlekinjeit, habár Cegorach rossz ómeneket küldött, ők azonban készek voltak az életüket áldozni az ügyért. Ütőképes, de kicsíny harlekin különítmény volt ez: mindenki másra Cegorach titkos Fekete Könyvtárában volt szükség, ami ekkor az Ezernyi Fiak káosz-varázslója, Ahriman támadása alatt állt.

A hiperhálóban dúló küzdelemben csaknem minden harlekinre szükség volt

És a terv mozgásba lendült. Az Impérium erőit a jelek szerint lekötötték az elterelő csapások, a hold kevéske védelmén pedig úgy gázoltak át a legendás harlekin harcosok, mint forró kés a vajon. Eldrad bonyolult mintázat mentén helyeztette el a kristálylátnokokat, maga köré gyűjtötte Ulthwe segítőit, és felkészült a rituáléra. Figyelmeztette a harlekineket: amint belekezdtek, a rituálét nem lehet beláthatatlan következmények nélkül megzavarni.
Eldrad magába gyűjtötte a látnokok erejét. A szerencsétlenek csakhamar csatlakoztak a kristályszobrokhoz, a rituálé pedig elkezdődött. A szobrokba zárt ősi lelkek mind részt vettek a varázslatban: kevés élő, és számtalan holt hang zsolozsmázta a nagy erejű szavakat, ahogyan az a holtak istenéhez illett. Az összegyűlt erő átnyúlt a galaxison, és megragadta a lélekáramköröket.
Eldrad azonban elkövetett egy végzetes hibát. Amikor a jövőt fürkészte a rituálé körülményeivel kapcsolatban, nem vette elég komolyan az emberek jelentette fenyegetést. Az elterelő hadműveletek jól működtek ugyan, de a szektorban tartózkodott a támadás idején Artemis kapitány, az impériumot ért xeno fenyegetés elhárítására szakosodott, veterán űrgárdistákból álló Halálőrség egy parancsnoka. Ő számos alkalommal találkozott már eldákkal, és egyszer sem békés körülmények között. Minden incidensnél azt tapasztalta, hogy az ősi nép álnok, hitszegő, hazug, hátbaszúró anyaszomorítókból áll – csak ő nem egészen ezeket a szavakat használta.

Artemis kapitány a Halálőrségből

Bár a jellemükről nem volt nagy véleménnyel, mégsem becsülte alá őket. Tudta, hogy minden elda csel mögött újabb csel rejtőzik. Már a Halálőrség álcázott csapásmérő siklóiról elemezte a befutó jelentéseket a támadásokról, és levonta a következtetést: ezek a mocskos xenók nagyon azt szeretnék elhitetni, hogy a fenyegetés máshol van. Akkor pedig neki pontosan itt van dolga, Port Demesnuson – illetve, várjunk csak… van itt még egy elsikkadt jeladás egy rajtaütésről a bolygó jelentéktelen holdján…
Eldrad olyan hatalom irányításával küzdött, ami minden erejét felemésztette: nem maradt energiája észlelni a sors változását, és Artemis különítmény támadása úgy csapott le rájuk, mint az Istencsászár megtestesült haragja. A harlekinek rendkívüli harcosok, de a Halálőrség veteránjainak sem ez volt az első, de nem is az ötvenedik összecsapása eldákkal. A vezető harlekin megpróbált a gárdisták lelkére beszélni, elmondta, hogy amit itt művelnek, a Káosz elleni végső győzelem kulcsa, de Artemis, valamivel kevésbé fennkölt szóhasználattal azt felelte, inkább egyesével fog megküzdeni a Káosz összes démonával, mint hogy még egyszer eldának higgyen. Öldöklő küzdelem kezdődött. A harlekinek szemmel követhetetlenül cikáztak a gárdisták előtt, a keramitvértek réseit keresve pengéikkel, míg a Halálőrség összeszokott csapatként, soraikat összezárva borította golyókkal és lángoló prométheummal a csatateret. A vezető harlekin elmosódott foltnak látszott, ahogy elszáguldott a lövedékek alatt, majd három gyors mozdulattal letépte egy gárdista sisakját, lehasította az állkapcsát, és egy gránátot nyomott a feltáruló szájnyílásba. Az ezt követő robbanás vért permetezett szerteszét, de nem csak a gárdistákét: a szent bolterlövedékek a harlekinek húsába vájva, a testükön belül robbantak fel. A csatamező felett sebes harlekin antigravitációs siklók cikáztak, minden rárepüléssel újra tűpontos lövésekkel tizedelve meg Artemis bajtársait. A Halálőrség Corvus típusú csapásmérő siklója lángoló lövedékekké változtatta őket, amik a hold felszínébe csapódtak.

Artemis különítmény nem most harcolt először eldákkal

Eldrad, bármennyire is lekötötte a titáni energiák irányítása, kénytelen volt észrevenni, hogy mi zajlik körülötte. Ő maga nem szakíthatta meg a koncentrálást, de elméjével utasította maradék varázslóit, hogy mérjenek pszionikus csapást a támadókra. A kristálylátnokok megsokszorozták a fiatal mágusok erejét, akik földhöz szögezték a támadókat, és kényszerleszállásra késztették a siklót is. A Halálőrség könyvtárosa azonban ellenállt a csapásnak: kiszabadította Artemist a béklyóból. A kapitány kivégezte a harlekinek vezetőjét, és két varázslót, mielőtt még újra a földre kényszerítették volna. A könyvtároson és rajta kívül már csak egy öreg Halálőrség gárdista belezárt teste által irányított harci gép maradt harcképes, de a védők ereje is megtört. Ahogy a gárdisták testközelbe értek, Eldradnak nem maradt más választása, megpróbálta eltéríteni a rituálé energiáinak egy részét. Úgy érezte, hogy elevenen elég a zabolázatlan energiáktól, de sikerült áttörnie a könyvtáros ellenállását, az így pszionikus védelem nélkül maradt kapitányt pedig megbénította. A hatalmas harci gép azonban fittyet hányt a támadására. Közvetlen közelről szegezte rá tankok elhamvasztására méretezett plazmaágyúját, és tüzet nyitott.

Egy, a történetben szereplőhöz hasonló ágyú, egy szintén igen hasonló gép oldalán

Eldrad rémületében pszionikus pajzsot rántott maga elé. Az összegyűjtött roppant energiák nyomtalanul elnyelték a halálos plazmát, de a baj már megtörtént: a látnok elvesztette az irányítást a rituálé felett. A delejes hatalom, ami egy istent volt hivatott életre hívni, elszabadult.
Artemis kapitány – helyesen – úgy értékelte az ekkor kitörő kataklizma láttán, hogy a visszavonulás a helyes taktikai lépés. Maradék erőivel elhagyta a csatateret, míg Eldrad, görcsökben rángatódzva, égő idegekkel próbált megmenteni valamit a holdat szétvető energiákból. Még meg tudta nyitni a hiperhálóba vezető kaput, és átrántani rajta magával a kristálylátnokokat, de aztán összeesett a túloldalán, amíg Coheria holdja megsemmisült. Minden idege egyenként égett, de legjobban a kudarc fájt neki. Ahogy elvesztette az eszméletét, az utolsó gondolata az volt: nem csak hogy kudarcot vallott az eldák végzetének elkerülésében, de valószínűleg még közelebb is hozta azt.

Ám eközben – bár Eldrad ezt már nem tudhatta – a rituálé elszabadult energiái hatására megmozdult valami a hiperhálóban. Itt, az anyagi világ és az immatérium között, pislákolni kezdett egy halvány lehetőség, a maga jeges és ijesztő fennségében…


A sorozat korábbi részei:

A Warhammer 40,000 világa kókuszdióhéjban #24: Démongyakós Tuska hadjárata

Fórum:

A negyvenegyedik évezred második felében történt egyszer, hogy a Cadia rendszer védelmeit, amely rendszer amúgy sem a békés, idilli körülményeiről híres, narancsfokú riadó szólította volna csatarendbe, hogyha – Cadiaiak lévén – nem eleve teljes harckészültségben ettek, aludtak és általában éltek volna. A Cadia flotta szenzorai szerint, az Impérium a káosz ellen állított legfontosabb bástyája megtámadására, egy roppant nagy ork WAAAGH! közeledett. Mérete az előzetes becslések szerint olyan irtóztató volt, hogy a Sötét Hadjáratok megállítására kiképzett haditengerészek is elsápadtak a hallatán. Abaddon fenyegetése és a folyamatosan belülről bomlasztó szekták mellé már csak ez hiányzott – gondolta a flottaparancsnok, és megtette a szükséges intézkedéseket a stratégiai prioritású pontok védelmére.

A Cadia flotta mozgósít

Ahogy az lenni szokott, az orkok megint keresztülhúztak minden logikus számítást. Fittyet hánytak Cadiára, illetve  a rendszer többi, valóban fontos világára, és Prosan bolygóját vették célba. Ez a világ túl közel keringett a napjához, ezért a terraformálása kissé félresikerült, és a negyvenegyedik évezredben a megtisztelő „halálvilág” besorolást élvezte. Annál is inkább, mert a cadiai parancsnokság a rá jellemző pragmatizmussal, már évezredekkel azelőtt úgy döntött: ha nem tudjuk megjavítani, legyen igazán pokoli, és használjuk kiképzésre. A csupasz szikla alól kiszámíthatatlanul elő-előtörő magmára erősen savas eső hullt felszínén, de csak olyankor, amikor éppen nem tombolt a menetrendszerűen visszatérő hurrikánok egyike.

Rejtély, hogy mi kellett innen az orkoknak...

A fenti festői körülmények között kapták meg Cadia seregei a „veszélyes atmoszférában történő hadviselés” kiképzésüket. A bolygó semmilyen más értéket nem képviselt az Impérium szemében, ezért mindössze egyetlen hadosztály állomásozott rajta, azok is inkább kifelé állták volna útját azoknak a fiatal osztagoknak akiknek esetleg inukba szállt volna a bátorságuk az ott uralkodó viszonyoktól.
A flotta átcsoportosított, és megpróbálta elállni az ork áradat minden logikát nélkülöző útját. Derekasan ellenálltak a WAAAGH! csapásának, és az irdatlan tömkeleg közel egyharmadát elpusztították, de a számok ellenük szóltak – néhány napon belül a zöldbőrűek Prosan mérsékelten barátságos felszínét taposták.

https://streamable.com/z2lib Inditás gomb

Az ork hadihajók, ahogy az ork nobok kedvelt taktikája is a kettéfejelés
 
A bolygót védő hadosztály becsületére legyen mondva, hogy alaposan megmutatták nekik, miért Cadia seregei az egyik leghíresebbek az Impériumban – de nem állhattak ellen ekkora túlerőnek. Két-három nap harc után viszont az akkori parancsnok (két elődje addigra hősi halált halt) végül felfigyelt rá, hogy a xenók tulajdonképpen nem érdeklődnek irántuk! Próbaképpen elmozdította a zöld horda csapásirányából néhány egységét, és valóban: az összecsapások minimálisra mérséklődtek. Érthetetlen!
A flotta eközben fogcsikorgatva gyűjtötte össze maradék egységeit, és felkészült rá, hogy életüket adják a harcban, amikor a WAAAGH! az orkok szokása szerint továbbözönlik az elfoglalt bolygóról a következőre. Nem került sor erre. Az orkok, miután még néhány napig ki tudja mit műveltek Prosanon, a maradék védők döbbent tekintete előtt egyszerűen otthagyták a bolygót – majd az egész rendszert, és arra távoztak, amerre a flotta aztán igazán nem szándékozott elállni az útjukat: egyenesen a Rettegés Szemének poklába!
Ezen érthetetlen esemény előtt az történt ugyanis, hogy Tuska, az ork hadúr űrtákolmányán – mialatt az az Immatériumon kelt át – manifesztálódott egy nagyobb démon. A rettentő szörnyeteg alig anyagiasult, máris véres rendet vágott a fedélzeten elé kerülő orkok között. Tuska, amint meghallotta a hírt, futtában már csatolta is fel kedvenc erőkarmát, és rohant kivenni a részét a küzdelemből. Bár bandája kipróbált ork legényekből állt, ekkora rémmel még soha nem találkoztak.

Khorne Vérszomjasa valójában nem olyan halálos, mint amilyennek kinéz. Annál sokkal jobban. 

Tuska számos nobját széttépte, és maga az ork hadúr is csak súlyos sérülések árán tudta legyőzni. Ilyen közel még nem jutott hozzá, hogy elessen a harcban. Egy ember számára borzalmas traumával járt volna ez, nem így a főorknak, aki csodálatosan érezte magát tőle! Vérszemet kapott. Amint a dereglyéje kiért az Immatériumból, ork sámánok nyomába eredt. Megtudta tőlük, hogy ennek az ínycsiklandóan veszedelmes szörnyfélének démon a neve, és a warpban bőven akad belőle. Az Immatérium természetét az adeptus mechanicus sok-sok emberöltő alatt sem volt képes teljesen megérteni, Tuskának azonban három mondatból sikerült, már persze azt a keveset, ami érdekelte belőle: Egy: az egy durva hely. Kettő: ott laknak a démonok. És három: a Rettegés Szeme oda vezet. Ettől a perctől Démongyakós Tuskának nevezte magát, és kijelentette, hogy az orkoknak, akik vele tartanak, olyan harcot mutat, amihez foghatót még egy ork sem látott. Ez bizony felkeltette a zöldbőrűek érdeklődését, akik számolatlanul sereglettek a nagy démon cafrangjaival ékes trófearúdja alá. Tekintettel úticélja túlvilági voltára, különösen sok sámánt gyűjtött maga köré.

Az ork sámánok a kevésbé kifinomult és fegyelmezett psykerek közé tartoznak.

A warp pokoli borzalmaitól nem tartott, de mert felmerült benne, hátha az új orkjai nem bírnák eléggé odaát a strapát, ki akarta próbálni őket valami jó durva helyen: útban a Szem felé ezért álltak meg Prosanon. Miután egyértelművé vált, hogy a WAAAGH! lendületét nem lassítják le az extrém csatatér körülményei, Démongyakós Tuska elégedetten visszarugdosta orkjait a hajóikra, és faképnél hagyták a Cadiai katonákat, akik soha sem tudták meg, hogy az ork hadúr csupán gyakorolni tört be az Impérium egyik legjobban védett rendszerébe…

A warp a legacélosabb lelkű embert is meg tudja törni. Az érzelmek, gondolatok felhői, amin Tuska flottája keresztül kellett hatoljon odaát, habogó őrültté változtattak volna még egy  komisszárt vagy eklézsia-papot is – az orkok elméje azonban nem ismeri az önvád, a kételkedés, a halálfélelem fogalmát. Igazából elég kevés fogalmat ismer… Beigazolódott a Császári Eklézsia mondása: „Áldott az az elme, mely túl együgyű a kételyhez!” A WAAAGH! akadálytalanul száguldott tovább az Immatériumban, és lelkesen csapott le az elé kerülő démonbolygókra.

Az Immatérium igazán lakájos hely, ha az ember démonherceg. Máskülönben egy picit kevésbé.

Tzeentch egy, őrületbe kergető önellentmondásokból kikristályosodott, pulzáló lilás sziklák alkotta bolygóján laposra taposták az intrika istenének Rémeit, és összezúzták a kristályokat (Tuska szerint kellemes reccsenő hangjuk volt). Slaanesh egy túlvilági fényben vibráló húsevő növények dzsungelével benőtt világán boszorkányos vonzerejű démonleányokkal küzdöttek meg – Tuskát egyedül az vonzotta bennük, hogy az utolsónak feltűzhesse az ollóját a trófearúdjára. Nurgle dögletes légiói és mérges miazmái sem sok gondot okoztak a zöld áradatnak, amikor egy gyomorforgató, rothadó tetemre emlékeztető planétán gázoltak keresztül. Bár mindenhol megfogytak kissé, az orkok kiválóan szórakoztak.

Maradékuk élén Tuska végül egy olyan bolygóra jutott, amit mintha bőr borított volna föld helyett. A felszín egyebekben elszomorítóan üres volt. A zöldbőrűek egy jó ideig eseménytelenül nyomultak előre, egyre csökkenő lelkesedéssel. Talán itt ért volna véget a hadjárat, ha Tuska haragjában nem áll neki úgy levezetni a feszültséget, hogy kilövi a karjára szerelt dakka tárját a talajba. A bőrszerű felszín felhasadt, vér ölmött elő belőle, hús és inak látszottak a nyílásban. Az orkok mérhetetlenül fellelkesültek. Egy egész bolygó, amit meg lehet sebezni! Minden gyilokkal – volt aki még foggal is – tépni, kaszabolni kezdték a talajt.

Az orkok igen lelkes munkaerő, ha törni-zúzni kell.

Ekkor a sebekből vérrel borított, csupa csont és ín rémek törtek elő, és az orkokra rontottak. A kezdeti sikerek után Tuska legényei hátrálni kényszerültek, ahogy egyre több és több, nagyobb és nagyobb rém támadt rájuk a felszakadó bőr alól. Tuska lelkesen üvöltve kaszabolta őket, és idővel szemben találta magát a vezérükkel. A hatalmas, csupa agyar és karom, csak nagyjából humanoid, vértől csöpögő borzalom rettentő erővel támadott neki, de az ork hadúr sem maradt adósa. Napokig küzdöttek, míg Tuska orkjai egyre fogytak közöttük. A Vérúr (ezzel a fantáziadús névvel illette magát a fődémon) végül egy hatalmas, hegyesen letört csonttal átdöfte Tuskát, a földhöz szögezte, és ahogy az elvérzett, hangos ordítással és magasba emelt végtagjaival obszcén kézjelekkel tudatta győzelmét. Tuska ekkor összeszedte maradék erejét: szélesre nyitva erő-karmát, a démonúr lábai közé emelte azt, és ő is mutatott neki egy emlékezetes kézjelet...

Démongyakós Tuska is hasonló műszerrel dolgozott

Meglepetésére Tuska, miután kiszenvedett, az érintetlen bőrű bolygón találta magát, legényei körében. Nem sokat gondolkodott, nekiállt kaszabolni, és jöttek is megint a rémek, roppant urukkal együtt: a harc ugyanúgy végződött. A démonherceg ugyanis halálában megátkozta őket: örökkön örökké utolsó, borzalmas csatájukat kell újraélniük! Keserű volt a csalódása, amikor a borzalom helyett az egyre szélesebb mosolyt kellett látnia az újraéledő és megint harcolni kényszerülő orkok ábrázatán: a végtelen harc, a pokol, amire ítélte őket, minden ork áhított menyországa! De már nem tehetett semmit. Őnmagát is megkötötte az átok, hogy amíg világ a világ, az egyre lelkesebb orkokkal harcoljon, és vezérükkel, Démongyakós Tuskával, akinél nagyobb szaktekintély soha senki nem lesz már démonhercegek kimiskárolásában... 

 
A sorozat korábbi részei:

A Warhammer 40,000 világa kókuszdióhéjban #23: Asdrubael Vect

Fórum:

Amikor az eldák bukása életre hívta Slaanesht, és a perverzió istenének születése elpusztította az elda birodalom területét, az örökké forrongó Rettegés Szemét hagyva a helyén, nem minden romlott elda követte birodalmuk útját a Lelkekre Szomjazó karmai közé. Az Ősök, az eldák teremtői átadták gyermekeiknek a hiperháló működtetésének titkait, és azt ők nem csak alaposan megtanulták, de tovább is fejlesztették a Mennyek Háborúja óta eltelt számolatlan évezredek alatt. A bukott eldák szervezeteinek bőségesen voltak támaszpontjai, sőt roppant városai ebben a köztes dimenzióban, ahová nem férkőzött be a Warp, és az anyagi világból sem férhetett hozzá senki, aki nem ismerte a működését. Ezekben a túlvilági városokban tovább éltek és sokasodtak a sötét eldák, az idő múlásával lassan elfoglalták egymás birtokait, egyetlen végtelen várossá egyesítve azokat, amely egyszerre van jelen a Galaxis számolatlanul sok pontján, mégis távol az anyagi világtól. Commorragh lakói – így nevezik ezt a pokoli birodalmat – hamar szembesültek a ténnyel, hogy ha elszökniük sikerült is a Lelkekre Szomjazó alől, elbújniuk nem. A halhatatlan sötét eldák lassan fonnyadni kezdtek, ahogy Slaanesh apránként szívta el a lelküket. Volt azonban kiút, éspedig olyan, ami nagyszerűen illett a velejéig romlott lények világához: hamar rájöttek, hogy megválthatják saját magukat mások szenvedésével. A kín újjáéleszti, felpezsdíti az összeaszó sötét eldát, sőt erősebbé, gyorsabbá teszi. Társadalmuk addig is rabszolgamunkára épült, de a felfedezést követően megsokszorozódtak rablóhadjárataik. A galaxis egy pontja sincs biztonságban a hiperhálóból váratlanul feltűnő flotilláiktól, amelyek hihetetlenül fejlett technológiájukkal villámgyorsan csapnak le a védtelen pontokra, annyi szenvedést okozva amennyit csak tudnak, és számolatlanul ragadva el a lakosságot rabszolgának, és lelki táplálékul.

Sötét eldák végeznek az Impérium e bolygójának védelmével, hogy magukkal ragadják a lakosságát.

Ezek a szerencsétlenek hamar rájönnek, hogy jobb lett volna meghalniuk a harcban. A sötét eldák a kínokozás összes módjának mesterei, és áldozataikon valamennyit végig is próbálják. A testi szenvedés ízletes, de alantas ízeinél még keresettebbek a lelkiéi. Évekig, évtizedekig is életben tartják a százszorosan megtört porhüvelyt, amíg végül az átélt borzalmak megsemmisítik lelkileg – de még ekkor sem szabadulnak. Kínzómestereik az élő test szentségtelen mesterei; a halottakat, vagy akár egyes testrészeiket is fel tudják éleszteni, és újabb perverz célokra hasznosítani. Nem egy közülük kedvenc áldozatai kíntól meg-megremegő testeiből kovácsolt trónon pihen, de harcban is ilyen homonkuluszok kísérik, egyszerre okozva nekik örömet az ellenség jajgatásával és a sajátjukkal.

Ezt a sötét fajt hosszú-hosszú ideig a nemesi házak vezették, melyek vérvonala jóval a Bukás előtti időkre nyúlt vissza. Körülbelül a harmincötödik évezredben – bár a hiperhálóban másképpen folyik az idő, mint az anyagi világban – a Xelian ház, alatta pedig a Kraillach és Yllithian házak uralkodtak, egymással is folyamatosan vetélkedve a hatalomért. Ezt a status quot borította fel Asdrubael Vect, minden idők legnagyobb sötét elda sikerörténete, aki egyszerű harcos-szolgából vált egész Commorragh urává.

Commorragh nemesei rendeznek egy kisebb nézeteltérést

Vect olyan bűnszervezetet, Kabalt épített ki, amelyben, szöges ellentétben a nemesi házak rendszerével, nem számított a vérvonal, csak a tettek. Az alacsonyabb származású, de ambíciózus sötét eldák tömegével szegődtek el hozzá, és csakhamar a nemesek figyelmét is felkeltette. Vigyázott, hogy ne vegyen a feltétlenül szükségesnél több részt a házak háborújában – Lord Xelian még így is fenyegetésnek tekintette, és számtalanul építette be kémeit a szervezetébe. Vect azonban látványosan nem a házak ellen fordult. Kicsikarta egy hatalmas hiperhálókapu használatának jogait. Ez a kapu az Impérium uralta Desaderia-öböl térségébe vezetett, és bár elég nagy volt ahhoz, hogy egész flották közlekedjenek rajta, fejlett technológia tette láthatatlanná az Istencsászár hívei számára, és potens védelem óvta bárkitől, aki mégis beleütközött volna. 

Sötét elda rablóflotta kel át a Desaderia-kapun
A kapun keresztül Vect előtt is sok áldozatot ejtett Commorragh: gondosan megtervezett, precíz csapások voltak ezek, amik nem hagytak nyomot maguk után, így az eltűnteket egyszerűen leírta a veszteséglistán a végtelen Impérium. Vect azonban sokszorosára emelte ezt a tevékenységet. Egész támaszpontokat, kisebb világokat prédált fel. Többen vakmerőnek ítélték így kihívni maga ellen a Birodalom haragját, de addig is, amíg az Istencsászár lomha hadigépezete mozgásba lendült, az így szerzett rabszolgák és egyéb javak jócskán megnövelték szervezete, a Fekete Szív Kabalja ázsióját Commorraghban. Aztán idővel megérkezett az Impérium válasza.
Phoecus, a Szalamandrák gárdista rendjének kapitánya a rend Pöröly nevű cirkálójával a Desaderia-öböl térségében járt, a Szalamandrák ősatyja, Vulcan szent ereklyéi után kutatva. Mivel rendje kötelességének tekinti a lakosság védelmét, amikor hírt kapott a támadásokról, azonnal irányt változtatott az érintett világok felé. Csapdába futott. Asdrubael Vect apró, de hihetetlenül fürge sötét elda hajók tucatjait számláló flottával várt rá. Rövid küzdelem után fejlett EMP eszközökkel teljesen működésképtelenné tették a cirkálót, és magukkal vontatták a kapun át Commorraghba.

Commorragh egyik bejárata, az Elveszett Lelkek Kikötője

A túlvilági város felbolydult. Egyetlen gárdista is ínyencfalatnak számított: ezek a nagyszerű játékok irtóztató mennyiségű kínzást kiállnak, mielőtt elromlanának, ráadásul a legjobb harcos-rabszolgák, akiket csak az arénákba lehet engedni! És ebből egy egész cirkáló… Lord Xelian kémei révén elsőként értesült a fogásról. A kapun átlépve Vect flottája Xelian többszörös túlerejével találta magát szemben, és rövid üzenetváltás után „önként” átadták az áhított zsákmányt. A lord csahosai azonnal a Xelian-negyedbe vitték azt, ahol hét vonósugár bilincsébe verve mindjárt nekiláttak az áhított javak kinyerésének. A sötét eldák technológiájával percekbe telt felnyitni a bejárati zsilipet, ahol a lord beszerzői máris benyomultak – és mind egy szálig meghaltak. Vulcan fiai nem szándékoztak feladni a küzdelmet. A Xelian ház felkent harcosai következtek: kevés ember állhatott meg ezekkel a nemesekkel szemben. Most azonban nem emberekkel küzdöttek, ráadásul a gárdisták hazai pályán harcoltak. A küzdelemből, amelyet a megbénított cirkáló gyomrának sötétjében csak a bolterlövedékek robbanásai világítottak meg, egyetlen sötét elda sem távozott élve. Lord Xelian szája kegyetlen mosolyra húzódott a hír hallatán. Leereszkedően újra Asbrudael Vect Kabaljának adományozta a gárdistákhoz fűződő jogokat. Hadd vérezzen ki ez a pofátlanul feltörekvő szervezet – ha pedig kikaparták a tűzből a gesztenyét, igazán könnyű lesz elvenni tőlük.

a Szalamandrák rendjének gárdistái

Vect lassabb, átgondoltabb módon látott neki az ostromnak. Egyfelől felderítő, puhatolódzó csapásokat mért, de ezeket a sötét eldákat a gárdisták megint csak elpusztították. Érdekes módon ezeket az egységek szinte mind azok a sötét eldák alkották, akik Lord Xelian kémei voltak a szervezetében… Ezután zsoldosokat fogadott, akik hasonló sorsra jutottak – gondosan azokat a zsoldos kompániákat fogadta fel, akikre a Xelian ház is előszeretettel támaszkodott.
Mindeközben Phoecus kapitány fogcsikorgatva kapaszkodott egy utolsó reménysugárba. Hestion testvér, a gárdisták Könyvtárosa, ha a műszereik fel is adták a szolgálatot, megtalálta a módját, hogy pszichéjével vészjelzést sugározzon rendjüknek. A Szalamandrák könnyen megtalálták a Desaderia-kaput, amelynek álcázása immár nem működött, és véderőit is lemészárolta egy rejtélyes támadás…

A Szalamandrák rendjének egy Könyvtárosa

Az ostrom tizenhatodik napján a Xelian negyed felett vakító fény lobbant fel. Működésbe lépett a kapu, és nem kevesebb mint két tucat gárdista cirkáló lépett át rajta, a Vulcan Haragja csatabárka vezetésével. A Szalamandrák és az őket kísérő Griffek és Ezüstkoponyák rendjének roppant hajói azonnal tüzet nyitottak. Lord Xelian palotája, magával a lorddal együtt, másodperceken belül porrá omlott.
Commorragh válasza nem váratott sokat magára. Apró, követhetetlenül gyorsan cikázó harci gépek százai támadtak a betolakodókra, míg a nemesi házak kísérteties palotáinak tüskés tornyaiból sötét energiát okádó lövegek tartottak célra rájuk. Ahogyan a Pörölyt, a felmentő flotta ágyúit is el látszottak némítani ezek a támadások.
Ekkor azonban a flotta leszállóegységek százait lövellte ki magából. A páncélozott kapszulák becsapódása lerombolta a paloták ütegeinek egy részét, a Császár belőlük előözönlő angyalai a többit. A sötét eldák első ellentámadásának lendülete megtört. Ötszáz Gárdista, csaknem egy teljes Rend állt Commorragh földjén, és vette körül védelmezőn a Pörölyt.
Ahogy legyek a nyers húsra, úgy özönlöttek a sötét elda harcosok a küzdelembe. Lord Kraillach pengéje nyomán szökőkúként spriccelt a gárdisták vére – de aztán egy eltévedt sötét energia lövés atomjaira bontotta a lordot, a Szalamandrák pedig nem csak rendezték soraikat, de lángoló prométheumot permetezve maguk előtt, előre is nyomultak. 
Lord Yllithian sem engedhette meg magának, hogy arcot veszítsen, mert kimarad a küzdelemből. Ő ravaszabb volt: megnyerte magának a valaha élt leghatalmasabb sötét elf arénaharcos, Lelith Hesperax szolgálatait. Ez a több ezer éves gladiátornő annyira követhetetlenül gyorsan mozog a csatatéren, hogy a páncél már nem védelmezi, hanem lelassítja, ezért meztelenül veti magát a küzdelembe. Minden porcikáját fegyverként használja: annyira ura testének, hogy adamantitpenge kéz- és lábkörmeivel, de még egyes hajszálaival (melyeket monoszálakkal futtatott be) is más-más ellenféllel végez egyetlen mozdulattal. Bár Lord Yllithian pszichopata őrültnek tartotta, amiért soha nem kínoz meg senkit, hanem azonnal, és ráadásul gyorsan végez velük, mégis úgy érezte, ezzel a legyőzhetetlen nősténydémonnal az oldalán biztonságban lesz a küzdelemben. Végzetes tévedés volt: Lelith Hesperax csak a megfelelő pillanatra várt, hogy egyetlen utánozhatatlanul gyors fordulattal egyszerre zsigerelje ki a lordot, és valamennyi katonáját, aki tanúja lett volna tettének. Már ott is hagyta a csatateret: a gárdisták elleni harc nem nyújtott számára új kihívást, és Asdrubael Vecttel kötött egyezsége nem szólt további célpontokról...

Lelith Hesperax, az évezredek óta legyőzetlen harcművésznő egy nappal sem tűnik öregebbnek ezerötszáznál…

A sötét elf túlerő lassan harapófogóba fogta a gárdistákat, akik elkezdtek aggasztó veszteségeket szenvedni. Mostanra nyilvánvalóvá vált, hogy a Pöröly segítségére sietnek, ezért a nemesek hadai is ezt vették célba. Amikor már azzal fenyegetett volna a támadásuk, hogy összeroppantja a hajótestet, sistergő villámlás közepette a Szalamandrák terminátorai teleportáltak oda. Összehangolt csapásuk szörnyű rendet vágott a támadók között. A pillanatnyi lélegzethez jutó Phoecus kapitány emberei élén előbújt fedezékéből, és rakétazárótüzet zúdított a cirkálót fogva tartó vonósugarak forrásaira. Hestion testvér pedig, aki egészen idáig gyűjtötte pszionikus erejét, hatalmas tűzvihart idézett, ami lángoló főnix képében csapott le a körülöttük a levegőben cikázó támadókra, felperzselve és szétszórva őket. A rakéták a hétből öt vonósugarat semlegesítettek, érdekes módon a maradék kettő generátorai mintha belülről robbantak volna fel… Fatális egybeesés az is, hogy a Pörölyt eddig megbénító mező ekkor inaktívvá vált. A Gárdisták átcsoportosítottak, és megmentett testvéreikkel együtt, folyamatos tűzharcban, elhagyták Commorragh-t, a kapun át.

Szalamandra Terminátor

Az Impérium ezt követő megtorló hadjárata katasztrofális kudarccal végződött, amikor a továbbra is álcázatlannak és védtelennek tűnő kapu a rajta éppen átlépő bosszúálló flottával együtt örökre megsemmisült. Asdrubael Vect pedig, miután a nemesi házak vezetőinek és haderejének jó része olyan szerencsétlen módon odaveszett a harcban, magához ragadta Commorragh irányítását, kitűnően szemléltetve filozófiáját: az ellenségem ellensége az én mérgezett tőröm. Immár hatezer éves uralma alatt a sötét eldák társadalma a nemesi házak uralmát teljesen felváltotta az egymással vetélkedő, ezáltal folyamatos kiválasztódás útján egyre rátermettebb Kabalok rendszere. Az Impérium pedig máig nem tudja, hogy a Szalamandrák hősies mentőakciója az ő jóelőre eltervezett ármánya volt…

Asdrubael Vect, Commorragh ura
A sorozat korábbi részei:

A Warhammer 40,000 világa kókuszdióhéjban #22: Cadia

Fórum:

Az egész galaxis leghírhedtebb térsége a Rettegés Szeme. Ez az időtlen idők óta tomboló hatalmas, a tejútrendszer mintegy öt százalékát kitöltő warpvihar állandó átjáró az anyagi világ, és az Immatérium között. Ebben a fortyogó pokolban tanyáznak a Káosz seregei, itt, illetve ennek túloldalán, a warpban háborúznak örökké egymással a Négy Rontó Erő valamelyike nevében, vagy éppen az Egyetemes Káoszéban. Innen törnek elő időről időre, amikor Abaddonnak, a Pusztítónak, az Egyetemes Káosz legfelsőbb hadurának vasakarata egyesíti a marakodó hordákat, hogy az anyagi világ és a Birodalom romlására törjenek.

A Rettegés Szeme. Jobb alul a Cadiai Kapu.

A Szem nagyjából gömb alakjába az anyagi világ egy tüskéje ékelődik. Ez a vékony térszelet az egyetlen stabil útvonal a belsejébe. A warp viharain még a Káosz seregeinek sem biztonságos átutazniuk, az Impérium hajóinak pedig csaknem biztos pusztulással jár. Így ez az ösvény Abaddon hadjáratainak állandó csapásiránya, és az egész Impérium stratégiailag talán legfontosabb védelmi területe. A térség nevét a közepén található rendszerről kapta, az pedig negyedik bolygólyáról.
Ez a bolygó, Cadia, a Birodalom egyik leghíresebb, és legnélkülözhetetlenebb erődvilága. A Cadiai Kaput őrző planéta az elmúlt bő tízezer év alatt gyakorlatilag folyamatosan ostrom alatt állt. Bár Föld típusú bolygó, melynek nagy részét óceánok, a maradékot pedig főként hatalmas, sűrű fenyőerdők borítják, így voltaképpen nem lenne kifejezetten kellemetlen környezet, a Káosz folyamatos támadása mégis olyan körülményeket teremt rajta, amik a legtöbb Halálvilágnak is becsületére válnának. Ennek fényében nem meglepő, hogy Cadia népe különlegesen szívós és harcedzett.

Cadia bolygója

Lakosságát történelme során kétszer is teljesen kipusztították. Amikor – a Hórusz-lázadás után – először telepítették újra, a fentebb birodalmi stílt követő városok épültek felszínén, melyek szanaszét terültek el a kontinenseken, tágas sugárutakkal, parkokkal, szobrokkal. Abaddon első hadjárata két dolgot tanított meg a térséggel kapcsolatban az Impériumnak: hogy a Cadia szektor nélkülözhetetlen, és hogy ez a fajta építészet teljesen védhetetlenné teszi a bolygót. Amikor ismét újratelepítették, a lakosság kis számú, de hatalmas, a végletekig megerősített városokat emelt magának. Ezek az erődvárosok, vagy ahogy a helyiek hívják, Kasrok, többmagvú, hatalmas pajzsok által védett, koncentrikus erődítésekből állnak. Megostromolni a külső falakat is rémálom, és a bevételükkel sem nyer sokat az ellenség: akár a felszínről, akár felülről, de még ha a föld alól is töri át a védelmet, beljebb újabb és újabb erődökbe ütközik, amelyek át tudják venni egymás szerepét úgy a védelemben, mint a pajzsok fenntartásában, vagy a hadianyagellátásban.

A Rettegés Szeme egy Kasr külső védelmi vonalairól szemlélve

Cadia gazdasága teljes egészében haditermelés. A bolygó két dolgot gyárt. Egyfelől fegyvereket: részint az itt készült, részint az ittenit mintázó fegyverek, harcjárművek, hadi kisegítő gépek használatosak a birodalmi sereg számottevő részében. Másfelől pedig katonákat. A lakosság kilencvenhét százaléka belép a seregbe. Kiképzésük már gyermekkorban elkezdődik. A helyi mondás szerint: „Amelyik Cadiai gyermek tíz évesen nem tudja egy lövészárokban szétszerelni és összerakni a lézerpuskáját, az rossz bolygóra született”. Nevelésük ugyanilyen fontos része már e zsenge korban a legkülönbözőbb fegyvernemek működésének ismerete, a parancsok követése, és a Káosz befolyásának felismerése. A Rontó Erők ugyanis folyamatos munkában vannak a Rettegés Szeme által körülvett bolygón, így Cadia fiai és leányai pedig már fiatalon megtanulnak harcolni ellenük. A rendszerint alacsony, szikár, inas, komor, sötét humorú nép adja a Birodalom talán legjobb hadosztályait. Seregeik szerveződése az arany standard amihez a többi hadsereg igazodik. Egyszerű katonáik is legendásan eltökéltek, jól képzettek, és halálukig harcolnak. Elitjük, az erődvárosok védelméért felelős kommandók, a Kasrkinek szolgáltak a Militarum Tempestus rohamosztagainak mintájául. Tisztjeik a legjobb vezetők, a legravaszabb stratégák.

Kasrkin elit katonák védik ezt az erődvárost

A bolygó társadalmát teljesen átszövi a katonaság. A jog hadijog, a divat, már amennyire bárki is hord civil ruhát, még civilben is az álcaminta. A bolygó légkörébe belépő, vagy a felszínről újrabelépő valamennyi légijárművet igazoltatnak, és amelyik nem tudja a naponta változó azonosító kódokat, azonnal lelövik. A Káosz ügynökei azonban még így is beszivárognak. Az Inkvizíció ezért különösen nagy erőkkel van jelen a rendszerben, ügynökeik állítólag naponta kapcsolnak le újabb és újabb eretnekeket – a rendszer egyik bolygóján hatalmas börtön őrzi azokat a veszedelmes személyeket és lényeket, akiket elfogtak, de még nem pusztítottak el. És nem csak az ő jelenlétük fokozott. A Cadia flotta éppoly harcedzett és jól felszerelt, mint a sereg. Cadia fiai alkotják a hajózószemélyzetét, és a rendszer építi és szereli fel hajóit. Jól tudják: bármi készül is kitörni a Rettegés Szeméből, szinte biztos hogy rajtuk keresztül vezet az útja. 

A Cadia flotta újabb hajója érkezik meg a hipertérből

És nem csak azért, mert ez az útvonal biztonságosan hajózható. Egy anomália következtében olykor még azok az űrjárművek is kilépnek itt az Immatériumból, amelyek nem is tervezték. Általánosságban: a rendszerben, annak dacára hogy körülveszi a Szem, rendkívül erős a warpot az anyagi világtól elválasztó határ. Ennek az okai szerte találhatók Cadia felszínén. Kilométer magas, karcsú, ismeretlen anyagú és rendeltetésű monolitek ezek. Warpviharokkor műszeresen észlelhető rezgésbe kezdenek, aminek frekvenciája valahogyan a Gellar-mezőkre hasonlít: az Adeptus Mechanicus, bár techpapjaik soha nem tudták megfejteni működésüket, ebből következtet a szerepükre. Ezek az oszlopok tarthatják fenn a Cadiai kaput, esetleg egyenesen ezek gátolhatják a Rettegés Szeme továbbterjedését. Igazolja az elméletüket a kitartó gyűlölet, amivel Abaddon ügynökei az elpusztításukra törnek: azonban egyelőre az Impérium, és a Káosz is a legritkább esetben tudott még csak egy mintára valót is lehasítani belőlük bármivel ami egy totális orbitális bombázásnál kevesebb.

Techpapok vizsgálnak egy ép, és két, a Káosz hadjárataiban megsérült monolitot

Cadia szülötte az Impérium seregeinek talán leghíresebb generálisa, Usarkar E. Creed. Erre a híres stratégára tragikus körülmények között leltek rá leendő bajtársai, a Nyolcadik Cadiai Hadsereg katonái: a Káosz által lerombolt Gallen Kasr romjai alatt találták meg kisgyermekként. Az apró, köpcös kisfiú elszánt arccal szorongatott egy lézerpisztolyt, és egy híres tábornokok hőstetteiről szóló könyvet. A gyermeket magukhoz vették a katonák, és közösen nevelték fel. Amikor eljött az ideje, a Nyolcadik Fehérpajzsosaihoz, a fiatalokat katonává képző alakulathoz került. Itt életre szóló barátságot kötött Jarren Kell bajtársával. A két fiú nem is különbözhetett volna jobban egymástól: az alacsony, széles csontú Creed csendes, szemlélődő, kalkuláló természet volt, míg Kell öles termetű, csupa izom, nagyhangú, közvetlen, mindig első a harcban és a mulatságban. Creed hamar tehetséget mutatott a tiszti pályára, míg Kell a harcoló állományban előnyös tulajdonságaival tűnt ki: mégsem váltak el egymástól. Ahogy Creed igen gyorsan felfelé haladt a ranglétrán és százados, majd ezredes lett, mindig maga mellett tartotta Kellt, aki őrmesterként, majd vezérőrmesterként személyes őrségét vezette és testőreként szolgált.

Usarkar E.Creed generális a frontvonalról vezeti csapatait. Kell vezérőrmester magasba emeli mellette a 8. Cadiai Hadsereg zászlaját.

Számtalan hadjáratot harcoltak végig. Kell többszörösen kitüntette magát, elvesztette a jobb karját, bionikus végtagot kapott helyette, barátja pedig győzelmet győzelemre halmozott az oldalán.
Aurent világát megvédte a rá támadó Ulthwe mestervilági eldáktól: a xenók képesek voltak megjósolni a közeljövő eseményeit, így addig egy haditerv sem működött ellenük, Creed azonban ötféle, egymásnak ellentmondó haditervvel készült, melyből senki sem tudhatta, melyik kerül majd végrehajtásra. Időzáras kapszulákban kapták meg a parancsnokok ezeket a terveket, amik nem konkrét hadmozdulatokra, hanem feltételes viselkedésre utasították őket. A jövőt kémlelő Elda látnokok nem látták előre mi fog történni, hiszen maga Creed sem tudta: azt viszont igen, hogy minden eshetőségre felkészült. Azzal adta meg a kegyelemdöfést, hogy a sereg összes psykerét egyetlen pszionikus kórusba parancsolva eláraszttatta fehér zajjal a csatatér környékén az Immatériumot. Az elda osztagokat vezető varázslók összhangja felbomlott, és ekkor életbe léptek a bonyolult parancsok. Az Impérium serege elsöprő győzelmet aratott.
Egy másik alkalommal mindenki, legfőképp a legio titannica princepsei megdöbbenésére Titánokat ásatott el egy hadszíntéren, mégpedig az ellenség várható támadásának háttal. Másnak nem is hajtották volna végre az őrültségnek tűnő parancsot, de Usarkar E. Creed hírneve akkorra már szavatolta, hogy ez valamilyen több lépcsős terv átgondolt része kell legyen. A princepseknek nem kellett csalódniuk: miután a Nyolcadik Cadiai Hadsereg páncélos dandárai látszólag megtörtek, és lassan egyre hátrább szorultak, a titánok immár az előrenyomuló Káosz sereg háta mögött törtek elő a föld alól, és megsemmisítő vereséget mértek az Ősellenségre.

A 8. Cadiai Hadsereg Creed parancsnoksága alatt újabb csatát nyer az Impériumnak

Creed neve mára szitokszó lett az Impérium ellenségei között, még Abaddon, a Pusztító is többször ordította őrjöngő dühében, ahogy seregei látszólagos győzelme keserű vereségbe fordult a cadiai generális stratégiai géniuszának köszönhetően. A 40K játékosok pedig olykor igeként használják: az ellenfél nem tűnt erősnek, de esélyem sem volt, kiderült, hogy végig Creedelni készült...

A sorozat korábbi részei:

REWiRED - Kutyus felfedő szétszéledés - 2014-2057 © Minden Jog Fenntartva!
Virtuális valóság és Kecskeklónozó központ - Oculus MegaRift - PS21 - Mozi - 4D - Bajuszpödrés
Médiaajánlat/Borsós Brassói Árak
Rohadt Impresszum!