Jelenlegi hely

Cikkek

A Warhammer 40,000 világa kókuszdióhéjban #25: A közelgő vihar: előzmények

Fórum:

Réges-régen, jóval azelőtt, hogy Terra bolygóján gyökeret eresztett volna az élet, az Ősök létrehozták az eldákat, hogy segítsenek nekik a nekrontyrok és C'Tan csillagisteneik elleni harcban. Az eónokon át tartó, kimondhatatlanul borzalmas háborúban odalettek az Ősök, a fémtestbe költözött, élőhalottá vált Nekronok széttépték és bebörtönözték az őket eláruló C'Tanokat, majd ők maguk is hosszú korokon át tartó halál-álomba merültek. Nem volt más választásuk, mert igen érzékenyek voltak az Immatérium háborgására, márpedig a pszionikusan rendkívül aktív eldák (és más fajok) szenvedése a háborúban az addig békés dimenziót fortyogó pokollá változtatta, amelynek technológiai úton való megfékezésére tett, kezdeti sikereket felmutató kísérleteiket nem tudták befejezni.

Nekronok és eldák küzdelme

Számottevő ellenfelek nélkül az eldák benépesítették a galaxist. Birodalmuk központja ott állt, ahol ma a Rettegés Szeme fortyog. Fejlett technológiájuknak és mágiájuknak köszönhetően az elda polgároknak szinte semmi dolguk nem volt azon kívül, hogy élvezzék az életet, és nagyobbik részük pontosan ennek szentelte minden idejét. Az elda psziché az ember számára felfoghatatlan intenzitással képes megélni bármilyen érzést, ezért hajlamosak megszállottjává válni egy életmódnak, művészetnek, tevékenységnek. Ez a többség az egyre extrémebb élvhajhászat rabjává lett, és évről évre szadistább, perverzebb módokat találtak ki csillapíthatatlan vágyaik kielégítésére. A kisebbség, aki látta, mennyire beteg életmód ez, idővel elhagyta az elda birodalmat. Egyesek messzi Szűzbolygókra költöztek és puritán, természetközeli életmódra tértek át, mások hihetetlenül fejlett technológiájukkal bolygó-űrhajókat, Mestervilágokat építettek, és ezekkel maguk mögött hagyták a perverzió legmélyebb bugyraiba süllyedő fajtársaikat, mert látnokaik szerint azok borzasztó katasztrófát készültek magukra idézni elfajzásukkal.
A katasztrófa be is következett. A pszionikusan rendkívül aktív eldák trillióinak romlottsága átformálta az immatériumot, és életre hívta Slaanesht, a perverzió káosz istenét. Születése kataklizmatikus erejű warpvihart hozott létre az elda birodalom közepén, ami a mai napig hatalmas, a galaxis mintegy öt százalékát kitevő kapuként szolgál a pokolba. Slaanesh csaknem valamennyi elda lelkét elnyelte, és azóta is vadászik a túlélőkre. Felfalta vagy magába olvasztotta az eldák többi istenét is, két kivétellel. A hadisten, Khaine, több szilánkra esett szét, melyekre a Mestervilágok vigyáznak, és végszükség esetén életre hívják a véreskezű isten avatárját hogy velük harcoljon. Cegorach, a kacagó isten, az eldák dimenziók közti közlekedővilágban, a hiperhálóban lelt menedéket, és híveivel azóta is szövi halálos tréfáit, végtelen cseleit Slaanesh bukására.

Cegorach Harlekin eldái Slaanesh démonai ellen harcolnak

A Lelkekre Szomjazó elől minden túlélő elda csoport más és más módon próbálja megvédeni szellemét. A romlott eldák túlélői, a dimenziók közti városvilágukba menekült sötét eldák mások szenvedésével váltják meg magukat. Cegorach hívei, a Harlekinek, urukban bíznak: a kacagó isten haláluk után elorozza lelküket Slaanesh elől. A mestervilági és a természeti bolygókra költözött eldák pedig lélekköveket hordanak; haláluk esetén ezek magukba zárják a lelket, társaik pedig ezt a mestervilág lélekáramkörébe vagy a szűzvilág bolygószellemébe juttatják, ahol biztonságban vannak a Lelkekre Szomjazótól. Ha a szükség úgy hozza, segítségül hívják ezeket a lelkeket: legnagyobb elhunyt harcosaikat a kövek segítségével kiemelik az áramkörből, és harci gépeikre helyezik; a néhai hős szelleme mozgatja majd azt a csatatéren.

A mestervilági eldák úgy kötik le megszállottságra hajlamos elméjüket, hogy egy-egy Utat választanak maguknak, amely mesterségnek – legyen az a szakácsművészet, az űrhajóvezetés, a mágia, vagy a kertészkedés – tökéletes mesterévé válnak. Mielőtt még teljesen elhatalmasodna rajtuk az Út iránti elhivatottság, idővel új Útra térnek, így újabb és újabb tapasztalatokkal gazdagodva. Egyesek előbb-utóbb rálelnek egy olyan Útra, amiról aztán nem tudnak vagy nem akarnak letérni – ezek az adott mesterség legjobbjaivá válnak a galaxisban. Ilyenek a Mesterharcosaik, akik a hadviselés egy-egy specializálódott formájában járnak élen, a Főnixurak, az utak legendás alapítóinak nyomdokaiba lépve, és ilyenek a látnokok, akik a lehetséges jövő szövevényét kutatják, és varázshatalmukkal megpróbálják a sors folyását olyan mederbe terelni, ami a lassan kihúnyó elda faj fennmaradását biztosítja.

Ezek a látnokok hirdették ki Slaanesh születése után a próféciát, ami keserű vigasszal szolgál a maradék eldák számára. Azokból a lelkekből, akiket a Lelkekre Szomjazó nem tudott elnyelni, a Végső Harc, a Rhana Dandra idején, amikor az utolsó elda is meghalt, megszületik a lélek-áramkörökből Ynnead, a halál elda istene. Elpusztítja Slaanesht, megtöri átkát a faj felett, ezzel lehetővé téve, hogy az apokalipszis után születő új világban lelkük nyugalmat leljen, és idővel talán újjászülessen.

És ezen a látnokok közé tartozik Eldrad Ulthran, a valaha élt legnagyobb jövőbelátó, és a galaxis történelmének egyik leghatalmasabb psykere. A mára tizenegyezer éves elda a varázslóiról híres Ulthwe mestervilág szülötte és leghírhedtebb fia.

Eldrad Ulthran

Eldrad előre látta Hórusz árulását, és bár kiolvasta a jövő szövedékéből, hogy hiábavaló, mégsem bírta megállni, hogy ne figyelmeztesse a Császárt. Slaanesh csapdájába esett: a Császár gyermeke, a félisteni ősatya, Fulgrim, akihez eljuttatta az üzenetet, ekkor már az ő démonának játékszere volt. Tévedése számos elda halálát okozta, és ő maga is csak nagy nehézségek árán menekült meg.

Tanult a hibájából. Mesterévé vált a végzet kijátszásának. Gátlástalanul kihasználta Ulthwe látnoktársai erejét, magában összpontosítva azt, és hathatós fegyverré edzette a sorssal szemben. Ahol a jövő százfelé ágazott, és mind a százon balvégzet várt az eldákra, ő megtanulta meglelni a százegyedik, kedvező kimenetelűt. Ahol pedig a teljes szövevény katasztrófába torkollott, feltépte a szövetet és újraszőtte azt. Ha kellett, évszázadokon át manipulált barátot és ellenséget egyaránt, kíméletlenül áldozva fel bármit és bárkit a faja jövőjének érdekében.

Megmentette Vulkán ősatya lelkét, és hozzájárult az újjászületéséhez. Az ősatya egy ereklyét, egy sárkányfogat bízott rá cserébe: erről minden híve tudni fogja – mondta –, hogy az ő barátjával van dolga. A fog segítségével Eldrad azonban beszivárgó Harlekineket juttatott be magához az Arany Trónushoz. Csalárd árulásnak tűnt ez is, ám Eldrad látta, hogy a jövőben visszhangot vet majd ez a cselekedet: valójában nem megtámadta, hanem megmentette Terrát.

Ügynökei segítségével – senki sem értette, miért – észrevétlen befolyást gyakorolt egyetlen lövedékre a jelentéktelen, orkok lakta Urk bolygón, ami leszakította egy teljesen átlagos közork koponyájának jó részét. Rengeteg erőforrást és életet áldozott fel ezért a kétes értékű eredményért, és megint csak nem szerzett vele barátokat magának. Amikor az így megcsonkított orkból megszületett Ghazghkull Mag uruk Thraka, és vasalt bakancsai alá tiporta az Impérium egy jó részét, majd megtámadta Armageddont, senki sem hitte el neki, hogy előre látta. Követői, tanítványai azonban nem kételkedtek benne. Velük jóelőre megosztotta jóslatait: a jövő ezen útján – bár az Impérium rengeteget szenved a WAAAGH prófétájától – az orkok így elkerülik Iyanden Mestervilágát, amit amúgy elpusztítottak volna. A legtöbb elda még mindíg kételkedett benne, de ő már rég fontosabbnak tartotta az eredményeket a népszerűségnél. Tovább szőtte manipulációit, és figyelmeztette Iyandent a Tiranidák eljövetelére. A Mestervilág vezetői akkor még természetesen nem hallhattak a mindent felfaló rajról, és kételkedéssel fogadták a jóslatot. Eldrad, konok bizonyossággal a képességeiben, tovább manipulálta a megfelelő bábukat kozmikus játszmájában, még a hontalan elda kalózokat és a sötét eldákat is megnyerte az ügynek, és végül Iyanden vaksága dacára elérte hogy a világ, ha szörnyű áldozatok árán is, de fennmaradt, amikor a Kraken kaptárflotta nekitámadt. A flotta más erőit az Impérium hadigépezete semmisítette meg. A mon-keigh-k hatalmas armadái nagyon lassan reagálnak, de ha tompa eszközök is, nagyot ütnek: és ezt a flottát már jó ideje aktiválták, a Ghazghkull jelentette fenyegetés okán. Eldrad mindezt előre látta, vagy legalábbis remélte, amikor, elda életeket sem kímélve, beszivárogtatta boszorkánymestereit megátkozni azt a bizonyos golyót Urk bolygón. 

Yriel, a kalóz-herceg Iyanden segítségére siet a Kraken kaptárflotta ellen
 
Nem csak jósként rendkívüli. Boszorkánymesteri hatalma, bár vonakodik direkt használni az általa olyannyira kedvelt finom manipulációk helyett, a legnagyobb minden eldáé között. Amikor Ulthwe segítségül hívta, mert egy Szűzvilágot a Káosz fenyegetett elnyeléssel, eljött látnokaival, és amíg az eldák ezrével véreztek el a démonok és káoszgárdisták csapásai alatt, egyesítve erejét a többi varázslóéval, nem kevesebbet vitt véghez, mint hogy elűzte a warpvihart ami a bolygó körül tombolt, elzárva a Káosz seregeit erejük forrásától. A borzalmas erőfeszítés szinte minden látnoka erejét felemésztette, pszichoaktív kristállyá változtatva őket. A harcoló szűz- és mestervilági eldák jó része is odaveszett, és a bolygó szinte lakhatatlanná vált. A győzelem azonban, ha mégoly pürrhoszi is, Eldrad érdeme volt. A hírhedt jósnak a kristálylátnokok láttán újabb látomása támadt: ezt azonban gondosan eltitkolta mindenki elől.

tizenkettedik Sötét Hadjáratban, amit Abaddon, a Pusztító vezetett – ha személyesen nem is tudott részt venni –, ügynökei útján a Gothic flotta segítségére sietett. Manipulációinak is köszönhető, hogy a Pusztító vereséget szenvedett, és kettő kivételével elvesztette az általa elfoglalt Feketekő Erődöket. 
A maradékból is sikerült egyet elpusztítani később: Eldrad érezte, hogy az ő sorsa ennek a felszínén meghalni. A végzet úgy diktálta, hogy a következő, tizenharmadik Sötét Hadjáratban az életét áldozza az erőd megállításáért. A felszínére teleportált, hogy az eredetileg ősi elda eszköz szellemét a Káosz ellen fordítsa, ott azonban rá kellett döbbennie, hogy az Erődöt maga a Lelkekre Szomjazó szállta meg. Kacagva nyelte el a látnok lelkét, hogy örökös szenvedés legyen osztályrésze, bosszúból a Káosznak okozott gondokért. 

Így kellett volna történnie, de Eldrad – újfent Ulthwe jósainak erejét elrabolva – megint kijátszotta a sorsot. Megérezte ezt a végzetet, és mozgásba hozott egy bonyolult tervet, melynek végén az erőd, Slaanesh avatárjának dühödt sikolya közepette megsemmisíttetett, egyetlen egyre redukálva a Fekete Légió e csodafegyvereinek számát. Ezzel azonban felkeltette Abaddon haragját.

Ezékiel Abaddon, a Káosz legfelsőbb hadura, baljában Drach'nyen, a démonpenge, jobbja helyén Hórusz Karma

A Pusztító sem ment a szomszédba, ha ördögi tervekre volt szükség. Varázslóival azonosított egy hiperháló-kaput, amin át egyenesen Ulthwéra lehetett volna törni, és parancsot adott nekik, hogy ördögi hatalmukkal feszítsék fel a térkaput védő ősi elda jeleket – az se baj, ha nagyon lassan és hangosan. Számítása bevált. Ulthwe erői rajtaütöttek a mestervilágot fenyegető varázslókon, a látnokok, élükön Eldrad vezetésével. Ott azonban maga Abaddon támadta hátba őket. Az Egyetemes Káosz legfelsőbb hadura és kedvenc káosz-bajnokai olyan erőt képviseltek, ami előtt az elda csapat nem állhatott meg. Hogy időt nyerjen a Mestervilágnak, Eldrad magára a hadúrra támadt varázslóharcosaival. Abaddon fegyverei, és harci tudása megállíthatatlanná tették, baljában démonpengéje tucatjával itta magába az eldák lelkét, míg a jobb keze helyére szerelt Hórusz Karma ha kellett, harci gépeket belezett ki. Kihívást intézett a látnokhoz, aki számára egy pillanatra megállt az idő. A sors valamennyi fonala a halálához vezetett ebben a pillanatban, de ő megint elrabolta Ulthwe látnoktársai erejét, csavart egyet a sors szövedékén, új nézőpontból is végigfutott rajta, és megtalálta azt az egyetlen, vékonyka jövőszálat, aminek a létezésében reménykedett…

Az elda látnokokat jövőbelátásuk halálossá teszi a csatatéren

Párbajuk a legrövidebbek közé tartozott a történelemben. Abaddon csapása a hadművészet csúcsa volt, legyőzhetetlen démonpengéje olyan sebességgel sújtott le, amit még a legnagyobb elda harcos sem védhetett ki, legyen bár mégoly emberfelettien gyors. Eldradnak azonban nem kellett hárítania, vagy elhajolnia: egyszerűen nem volt ott. Előre látta a csapást, és mire bekövetkezett, ő már abban az egyetlen térszeletben volt, amiben az nem érhette el: Abaddon közvetlen közelében, pengéjével a Hadúr torkán.
Bár a fegyver megízlelte Ezékiel Abaddon vérét, a Káosz erői megmentették a hadurat, elrántották őt és bajnokait a csatamezőről. A vezér nélkül maradt sereget legyőzték Ulthwe harcosai, és ezúttal valóban mindenki Eldradot ünnepelte, ő azonban komor maradt. Nem látta előre a Fekete Légió urának megmenekülését, és tartott tőle, hogy a megváltoztatott jövő más negatív következményeket is tartogat. Ráadásul már megint Ulthwe látnoktársainak erejével tudott érvényesülni, ami számosat halálra ítélt közöttük a csatában. Akik most őt ünnepelték, megértették ennek az áldozatnak a szükségességét, de amit legközelebb készül tenni, annak az árát senki sem fogja önként megfizetni. Titokban kell tartania, el kell árulnia mindenkit, még a saját népét is hozzá. Ha sikerrel jár… nos, a kevés túlélő idővel talán megbocsát neki.

A Port Demesnus-i csata

Kinyilatkoztatott egy hangzatos, de hamis próféciát, több Mestervilág egyes seregeit is hadba szólította a nevében. Mindeközben felvette a kapcsolatot a harlekinekkel, akik már vártak rá: a kacagó isten felkészítette gyermekeit az elkövetkezőkre. Mivel a harlekineket szívesen látták a szűz- és mestervilágon, illetve Comorraghban egyaránt, nem okozott nekik gondot beférkőzni a mestervilágok szívébe. A lélekáramkörök mellett állt minndegyikben a kristálylátnokok terme. A látnokok a túlzott pszionikus aktivitástól, vagy a jövő évezredeken át tartó varázslatos fürkészésétől végül mind pszichoaktív kristállyá válnak: ezeket a kecses szobrokat gyűjti ide hálás népük, hogy végre nyugalmat leljenek, és hogy néha tanácsért forduljanak a bennük lakó lélekhez. A harlekinek egyetlen összehangolt akcióval elragadták e szent ereklyéket, és a hiperháló csak általuk ismert ösvényein az Impérium Port Demesnus nevű bolygója felé vették velük az irányt.

A kristálylátnokok terme Biel-Tan Mestervilágán

Az Eldrad Ulthran által megtévesztett mestervilági erők támadást intéztek több Port Demesnus közeli rendszer ellen, majd miután az Impérium emiatt elaprózta az erőit, utolsóként magát a célbolygót is megrohanták, azonban még ez is elterelés volt. A valódi célpont a bolygó holdja, Coheria volt. Eldrad itt halmozta fel az eltulajdonított kristálylátnokokat, és ide gyűjtötte maga köré tanítványait, jónéhány Ulthwe varázslót. Fiatal, kalandvágyó, tapasztalatlan látnokok voltak ezek; olyan mértékű árulásra készült, amit a tapasztaltabbak biztosan kiszagoltak volna.
A terve egyszerű volt, és totális őrültség: fel akarta támasztani Ynneadot.

Az Ynneadot jelképező elda rúna

Bár a prófécia szerint a holtak istene csak az összes elda halálával kel életre, Eldrad talált egy szálat a jövő szövevényében, ami kikerülte ezt a némileg kellemetlen kitételt. Ahogy a Lelkekre Szomjazó születését is túlélte a faj egy része, Ynneadét is túlélheti. Így is borzalmas áldozatot kell azonban hozni; olyat, amit önként nem lenne hajlandó még az ehhez szokott elda nép sem. Eldrad magára vállalta az áruló szerepét. Feláldozza az összes, a lélekáramkörökben lévő elda lelket, kitépve a Mestervilágok dobogó szívét. Életre hívja belőlük a holtak istenét, akinek a születése valószínűleg újabb kataklizmával jár. Elképzelni sem bírta, hány elda, ember, és egyéb halál szárad majd a lelkén. De Ynnead élni fog, legyőzi Slaanesht, és a kevés túlélő elda megmenekül. Minden más, általa látott jövő a Rhana Dandrába, és a faj (…valamint sok más faj) teljes pusztulásába vezetett.

Ekkora erejű rituálét soha senki nem hajtott végre a történelemben. Vörös Magnus, de még a mon-keigh Császár sem lett volna rá képes. Természetesen Eldrad sem, bármilyen hatalmas pszionikus volt is, ezért raboltatta el a krisztálylátnokokat, és ezért volt szüksége Coheria holdjára. A mon-keigh-k nem tudták, de a hold egyedüliként a galaxisban, szinte teljes egészében olyan pszichoaktív kristályból állt, mint a megkövült látnokok. Hihetetlenül erős fókuszává vált emiatt az elda lelkekkel kapcsolatos rituálénak, azonban még így is hatalmas erőfeszítésre volt szükség, és a szerencsétlen fiatal Ulthwe látnokok minden iótányi erejére. Na meg persze védelemre. Ha a galaxis bármelyik értelmes lénye bármit megsejt a holdon folyó eseményekből, támadással kell számolni – de nincs olyan sereg a galaxisban, aki önként védelmezné ezt a pusztító tervet. Illetve egy mégis van: Cegorach harlekinjei. Belőlük is csak a legradikálisabbak, akik mindenre készek a Lelkekre Szomjazó elveszejtéséért. Volt közöttük egy, aki bizalmasa volt Eldradnak, akivel egyetlenként a világon, megoszthatta felelőssége terhét. Ő elhozta Harlekinjeit, habár Cegorach rossz ómeneket küldött, ők azonban készek voltak az életüket áldozni az ügyért. Ütőképes, de kicsíny harlekin különítmény volt ez: mindenki másra Cegorach titkos Fekete Könyvtárában volt szükség, ami ekkor az Ezernyi Fiak káosz-varázslója, Ahriman támadása alatt állt.

A hiperhálóban dúló küzdelemben csaknem minden harlekinre szükség volt

És a terv mozgásba lendült. Az Impérium erőit a jelek szerint lekötötték az elterelő csapások, a hold kevéske védelmén pedig úgy gázoltak át a legendás harlekin harcosok, mint forró kés a vajon. Eldrad bonyolult mintázat mentén helyeztette el a kristálylátnokokat, maga köré gyűjtötte Ulthwe segítőit, és felkészült a rituáléra. Figyelmeztette a harlekineket: amint belekezdtek, a rituálét nem lehet beláthatatlan következmények nélkül megzavarni.
Eldrad magába gyűjtötte a látnokok erejét. A szerencsétlenek csakhamar csatlakoztak a kristályszobrokhoz, a rituálé pedig elkezdődött. A szobrokba zárt ősi lelkek mind részt vettek a varázslatban: kevés élő, és számtalan holt hang zsolozsmázta a nagy erejű szavakat, ahogyan az a holtak istenéhez illett. Az összegyűlt erő átnyúlt a galaxison, és megragadta a lélekáramköröket.
Eldrad azonban elkövetett egy végzetes hibát. Amikor a jövőt fürkészte a rituálé körülményeivel kapcsolatban, nem vette elég komolyan az emberek jelentette fenyegetést. Az elterelő hadműveletek jól működtek ugyan, de a szektorban tartózkodott a támadás idején Artemis kapitány, az impériumot ért xeno fenyegetés elhárítására szakosodott, veterán űrgárdistákból álló Halálőrség egy parancsnoka. Ő számos alkalommal találkozott már eldákkal, és egyszer sem békés körülmények között. Minden incidensnél azt tapasztalta, hogy az ősi nép álnok, hitszegő, hazug, hátbaszúró anyaszomorítókból áll – csak ő nem egészen ezeket a szavakat használta.

Artemis kapitány a Halálőrségből

Bár a jellemükről nem volt nagy véleménnyel, mégsem becsülte alá őket. Tudta, hogy minden elda csel mögött újabb csel rejtőzik. Már a Halálőrség álcázott csapásmérő siklóiról elemezte a befutó jelentéseket a támadásokról, és levonta a következtetést: ezek a mocskos xenók nagyon azt szeretnék elhitetni, hogy a fenyegetés máshol van. Akkor pedig neki pontosan itt van dolga, Port Demesnuson – illetve, várjunk csak… van itt még egy elsikkadt jeladás egy rajtaütésről a bolygó jelentéktelen holdján…
Eldrad olyan hatalom irányításával küzdött, ami minden erejét felemésztette: nem maradt energiája észlelni a sors változását, és Artemis különítmény támadása úgy csapott le rájuk, mint az Istencsászár megtestesült haragja. A harlekinek rendkívüli harcosok, de a Halálőrség veteránjainak sem ez volt az első, de nem is az ötvenedik összecsapása eldákkal. A vezető harlekin megpróbált a gárdisták lelkére beszélni, elmondta, hogy amit itt művelnek, a Káosz elleni végső győzelem kulcsa, de Artemis, valamivel kevésbé fennkölt szóhasználattal azt felelte, inkább egyesével fog megküzdeni a Káosz összes démonával, mint hogy még egyszer eldának higyjen. Öldöklő küzdelem kezdődött. A harlekinek szemmel követhetetlenül cikáztak a gárdisták előtt, a keramitvértek réseit keresve pengéikkel, míg a Halálőrség összeszokott csapatként, soraikat összezárva borította golyókkal és lángoló prométheummal a csatateret. A vezető harlekin elmosódott foltnak látszott, ahogy elszáguldott a lövedékek alatt, majd három gyors mozdulattal letépte egy gárdista sisakját, lehasította az állkapcsát, és egy gránátot nyomott a feltáruló szájnyílásba. Az ezt követő robbanás vért permetezett szerteszét, de nem csak a gárdistákét: a szent bolterlövedékek a harlekinek húsába vájva, a testükön belül robbantak fel. A csatamező felett sebes harlekin antigravitációs siklók cikáztak, minden rárepüléssel újra tűpontos lövésekkel tizedelve meg Artemis bajtársait. A Halálőrség Corvus típusú csapásmérő siklója lángoló lövedékekké változtatta őket, amik a hold felszínébe csapódtak.

Artemis különítmény nem most harcolt először eldákkal

Eldrad, bármennyire is lekötötte a titáni energiák irányítása, kénytelen volt észrevenni, hogy mi zajlik körülötte. Ő maga nem szakíthatta meg a koncentrálást, de elméjével utasította maradék varázslóit, hogy mérjenek pszionikus csapást a támadókra. A kristálylátnokok megsokszorozták a fiatal mágusok erejét, akik földhöz szögezték a támadókat, és kényszerleszállásra késztették a siklót is. A Halálőrség könyvtárosa azonban ellenállt a csapásnak: kiszabadította Artemist a béklyóból. A kapitány kivégezte a harlekinek vezetőjét, és két varázslót, mielőtt még újra a földre kényszerítették volna. A könyvtároson és rajta kívül már csak egy öreg Halálőrség gárdista belezárt teste által irányított harci gép maradt harcképes, de a védők ereje is megtört. Ahogy a gárdisták testközelbe értek, Eldradnak nem maradt más választása, megpróbálta eltéríteni a rituálé energiáinak egy részét. Úgy érezte, hogy elevenen elég a zabolázatlan energiáktól, de sikerült áttörnie a könyvtáros ellenállását, az így pszionikus védelem nélkül maradt kapitányt pedig megbénította. A hatalmas harci gép azonban fittyet hányt a támadására. Közvetlen közelről szegezte rá tankok elhamvasztására méretezett plazmaágyúját, és tüzet nyitott.

Egy, a történetben szereplőhöz hasonló ágyú, egy szintén igen hasonló gép oldalán

Eldrad rémületében pszionikus pajzsot rántott maga elé. Az összegyűjtött roppant energiák nyomtalanul elnyelték a halálos plazmát, de a baj már megtörtént: a látnok elvesztette az irányítást a rituálé felett. A delejes hatalom, ami egy istent volt hivatott életre hívni, elszabadult.
Artemis kapitány – helyesen – úgy értékelte az ekkor kitörő kataklizma láttán, hogy a visszavonulás a helyes taktikai lépés. Maradék erőivel elhagyta a csatateret, míg Eldrad, görcsökben rángatódzva, égő idegekkel próbált megmenteni valamit a holdat szétvető energiákból. Még meg tudta nyitni a hiperhálóba vezető kaput, és átrántani rajta magával a kristálylátnokokat, de aztán összeesett a túloldalán, amíg Coheria holdja megsemmisült. Minden idege egyenként égett, de legjobban a kudarc fájt neki. Ahogy elvesztette az eszméletét, az utolsó gondolata az volt: nem csak hogy kudarcot vallott az eldák végzetének elkerülésében, de valószínűleg még közelebb is hozta azt.

Ám eközben – bár Eldrad ezt már nem tudhatta – a rituálé elszabadult energiái hatására megmozdult valami a hiperhálóban. Itt, az anyagi világ és az immatérium között, pislákolni kezdett egy halvány lehetőség, a maga jeges és ijesztő fennségében…


A sorozat korábbi részei:

A Warhammer 40,000 világa kókuszdióhéjban #24: Démongyakós Tuska hadjárata

Fórum:

A negyvenegyedik évezred második felében történt egyszer, hogy a Cadia rendszer védelmeit, amely rendszer amúgy sem a békés, idilli körülményeiről híres, narancsfokú riadó szólította volna csatarendbe, hogyha – Cadiaiak lévén – nem eleve teljes harckészültségben ettek, aludtak és általában éltek volna. A Cadia flotta szenzorai szerint, az Impérium a káosz ellen állított legfontosabb bástyája megtámadására, egy roppant nagy ork WAAAGH! közeledett. Mérete az előzetes becslések szerint olyan irtóztató volt, hogy a Sötét Hadjáratok megállítására kiképzett haditengerészek is elsápadtak a hallatán. Abaddon fenyegetése és a folyamatosan belülről bomlasztó szekták mellé már csak ez hiányzott – gondolta a flottaparancsnok, és megtette a szükséges intézkedéseket a stratégiai prioritású pontok védelmére.

A Cadia flotta mozgósít

Ahogy az lenni szokott, az orkok megint keresztülhúztak minden logikus számítást. Fittyet hánytak Cadiára, illetve  a rendszer többi, valóban fontos világára, és Prosan bolygóját vették célba. Ez a világ túl közel keringett a napjához, ezért a terraformálása kissé félresikerült, és a negyvenegyedik évezredben a megtisztelő „halálvilág” besorolást élvezte. Annál is inkább, mert a cadiai parancsnokság a rá jellemző pragmatizmussal, már évezredekkel azelőtt úgy döntött: ha nem tudjuk megjavítani, legyen igazán pokoli, és használjuk kiképzésre. A csupasz szikla alól kiszámíthatatlanul elő-előtörő magmára erősen savas eső hullt felszínén, de csak olyankor, amikor éppen nem tombolt a menetrendszerűen visszatérő hurrikánok egyike.

Rejtély, hogy mi kellett innen az orkoknak...

A fenti festői körülmények között kapták meg Cadia seregei a „veszélyes atmoszférában történő hadviselés” kiképzésüket. A bolygó semmilyen más értéket nem képviselt az Impérium szemében, ezért mindössze egyetlen hadosztály állomásozott rajta, azok is inkább kifelé állták volna útját azoknak a fiatal osztagoknak akiknek esetleg inukba szállt volna a bátorságuk az ott uralkodó viszonyoktól.
A flotta átcsoportosított, és megpróbálta elállni az ork áradat minden logikát nélkülöző útját. Derekasan ellenálltak a WAAAGH! csapásának, és az irdatlan tömkeleg közel egyharmadát elpusztították, de a számok ellenük szóltak – néhány napon belül a zöldbőrűek Prosan mérsékelten barátságos felszínét taposták.

https://streamable.com/z2lib Inditás gomb

Az ork hadihajók, ahogy az ork nobok kedvelt taktikája is a kettéfejelés
 
A bolygót védő hadosztály becsületére legyen mondva, hogy alaposan megmutatták nekik, miért Cadia seregei az egyik leghíresebbek az Impériumban – de nem állhattak ellen ekkora túlerőnek. Két-három nap harc után viszont az akkori parancsnok (két elődje addigra hősi halált halt) végül felfigyelt rá, hogy a xenók tulajdonképpen nem érdeklődnek irántuk! Próbaképpen elmozdította a zöld horda csapásirányából néhány egységét, és valóban: az összecsapások minimálisra mérséklődtek. Érthetetlen!
A flotta eközben fogcsikorgatva gyűjtötte össze maradék egységeit, és felkészült rá, hogy életüket adják a harcban, amikor a WAAAGH! az orkok szokása szerint továbbözönlik az elfoglalt bolygóról a következőre. Nem került sor erre. Az orkok, miután még néhány napig ki tudja mit műveltek Prosanon, a maradék védők döbbent tekintete előtt egyszerűen otthagyták a bolygót – majd az egész rendszert, és arra távoztak, amerre a flotta aztán igazán nem szándékozott elállni az útjukat: egyenesen a Rettegés Szemének poklába!
Ezen érthetetlen esemény előtt az történt ugyanis, hogy Tuska, az ork hadúr űrtákolmányán – mialatt az az Immatériumon kelt át – manifesztálódott egy nagyobb démon. A rettentő szörnyeteg alig anyagiasult, máris véres rendet vágott a fedélzeten elé kerülő orkok között. Tuska, amint meghallotta a hírt, futtában már csatolta is fel kedvenc erőkarmát, és rohant kivenni a részét a küzdelemből. Bár bandája kipróbált ork legényekből állt, ekkora rémmel még soha nem találkoztak.

Khorne Vérszomjasa valójában nem olyan halálos, mint amilyennek kinéz. Annál sokkal jobban. 

Tuska számos nobját széttépte, és maga az ork hadúr is csak súlyos sérülések árán tudta legyőzni. Ilyen közel még nem jutott hozzá, hogy elessen a harcban. Egy ember számára borzalmas traumával járt volna ez, nem így a főorknak, aki csodálatosan érezte magát tőle! Vérszemet kapott. Amint a dereglyéje kiért az Immatériumból, ork sámánok nyomába eredt. Megtudta tőlük, hogy ennek az ínycsiklandóan veszedelmes szörnyfélének démon a neve, és a warpban bőven akad belőle. Az Immatérium természetét az adeptus mechanicus sok-sok emberöltő alatt sem volt képes teljesen megérteni, Tuskának azonban három mondatból sikerült, már persze azt a keveset, ami érdekelte belőle: Egy: az egy durva hely. Kettő: ott laknak a démonok. És három: a Rettegés Szeme oda vezet. Ettől a perctől Démongyakós Tuskának nevezte magát, és kijelentette, hogy az orkoknak, akik vele tartanak, olyan harcot mutat, amihez foghatót még egy ork sem látott. Ez bizony felkeltette a zöldbőrűek érdeklődését, akik számolatlanul sereglettek a nagy démon cafrangjaival ékes trófearúdja alá. Tekintettel úticélja túlvilági voltára, különösen sok sámánt gyűjtött maga köré.

Az ork sámánok a kevésbé kifinomult és fegyelmezett psykerek közé tartoznak.

A warp pokoli borzalmaitól nem tartott, de mert felmerült benne, hátha az új orkjai nem bírnák eléggé odaát a strapát, ki akarta próbálni őket valami jó durva helyen: útban a Szem felé ezért álltak meg Prosanon. Miután egyértelművé vált, hogy a WAAAGH! lendületét nem lassítják le az extrém csatatér körülményei, Démongyakós Tuska elégedetten visszarugdosta orkjait a hajóikra, és faképnél hagyták a Cadiai katonákat, akik soha sem tudták meg, hogy az ork hadúr csupán gyakorolni tört be az Impérium egyik legjobban védett rendszerébe…

A warp a legacélosabb lelkű embert is meg tudja törni. Az érzelmek, gondolatok felhői, amin Tuska flottája keresztül kellett hatoljon odaát, habogó őrültté változtattak volna még egy  komisszárt vagy eklézsia-papot is – az orkok elméje azonban nem ismeri az önvád, a kételkedés, a halálfélelem fogalmát. Igazából elég kevés fogalmat ismer… Beigazolódott a Császári Eklézsia mondása: „Áldott az az elme, mely túl együgyű a kételyhez!” A WAAAGH! akadálytalanul száguldott tovább az Immatériumban, és lelkesen csapott le az elé kerülő démonbolygókra.

Az Immatérium igazán lakájos hely, ha az ember démonherceg. Máskülönben egy picit kevésbé.

Tzeentch egy, őrületbe kergető önellentmondásokból kikristályosodott, pulzáló lilás sziklák alkotta bolygóján laposra taposták az intrika istenének Rémeit, és összezúzták a kristályokat (Tuska szerint kellemes reccsenő hangjuk volt). Slaanesh egy túlvilági fényben vibráló húsevő növények dzsungelével benőtt világán boszorkányos vonzerejű démonleányokkal küzdöttek meg – Tuskát egyedül az vonzotta bennük, hogy az utolsónak feltűzhesse az ollóját a trófearúdjára. Nurgle dögletes légiói és mérges miazmái sem sok gondot okoztak a zöld áradatnak, amikor egy gyomorforgató, rothadó tetemre emlékeztető planétán gázoltak keresztül. Bár mindenhol megfogytak kissé, az orkok kiválóan szórakoztak.

Maradékuk élén Tuska végül egy olyan bolygóra jutott, amit mintha bőr borított volna föld helyett. A felszín egyebekben elszomorítóan üres volt. A zöldbőrűek egy jó ideig eseménytelenül nyomultak előre, egyre csökkenő lelkesedéssel. Talán itt ért volna véget a hadjárat, ha Tuska haragjában nem áll neki úgy levezetni a feszültséget, hogy kilövi a karjára szerelt dakka tárját a talajba. A bőrszerű felszín felhasadt, vér ölmött elő belőle, hús és inak látszottak a nyílásban. Az orkok mérhetetlenül fellelkesültek. Egy egész bolygó, amit meg lehet sebezni! Minden gyilokkal – volt aki még foggal is – tépni, kaszabolni kezdték a talajt.

Az orkok igen lelkes munkaerő, ha törni-zúzni kell.

Ekkor a sebekből vérrel borított, csupa csont és ín rémek törtek elő, és az orkokra rontottak. A kezdeti sikerek után Tuska legényei hátrálni kényszerültek, ahogy egyre több és több, nagyobb és nagyobb rém támadt rájuk a felszakadó bőr alól. Tuska lelkesen üvöltve kaszabolta őket, és idővel szemben találta magát a vezérükkel. A hatalmas, csupa agyar és karom, csak nagyjából humanoid, vértől csöpögő borzalom rettentő erővel támadott neki, de az ork hadúr sem maradt adósa. Napokig küzdöttek, míg Tuska orkjai egyre fogytak közöttük. A Vérúr (ezzel a fantáziadús névvel illette magát a fődémon) végül egy hatalmas, hegyesen letört csonttal átdöfte Tuskát, a földhöz szögezte, és ahogy az elvérzett, hangos ordítással és magasba emelt végtagjaival obszcén kézjelekkel tudatta győzelmét. Tuska ekkor összeszedte maradék erejét: szélesre nyitva erő-karmát, a démonúr lábai közé emelte azt, és ő is mutatott neki egy emlékezetes kézjelet...

Démongyakós Tuska is hasonló műszerrel dolgozott

Meglepetésére Tuska, miután kiszenvedett, az érintetlen bőrű bolygón találta magát, legényei körében. Nem sokat gondolkodott, nekiállt kaszabolni, és jöttek is megint a rémek, roppant urukkal együtt: a harc ugyanúgy végződött. A démonherceg ugyanis halálában megátkozta őket: örökkön örökké utolsó, borzalmas csatájukat kell újraélniük! Keserű volt a csalódása, amikor a borzalom helyett az egyre szélesebb mosolyt kellett látnia az újraéledő és megint harcolni kényszerülő orkok ábrázatán: a végtelen harc, a pokol, amire ítélte őket, minden ork áhított menyországa! De már nem tehetett semmit. Őnmagát is megkötötte az átok, hogy amíg világ a világ, az egyre lelkesebb orkokkal harcoljon, és vezérükkel, Démongyakós Tuskával, akinél nagyobb szaktekintély soha senki nem lesz már démonhercegek kimiskárolásában... 

 
A sorozat korábbi részei:

A Warhammer 40,000 világa kókuszdióhéjban #23: Asdrubael Vect

Fórum:

Amikor az eldák bukása életre hívta Slaanesht, és a perverzió istenének születése elpusztította az elda birodalom területét, az örökké forrongó Rettegés Szemét hagyva a helyén, nem minden romlott elda követte birodalmuk útját a Lelkekre Szomjazó karmai közé. Az Ősök, az eldák teremtői átadták gyermekeiknek a hiperháló működtetésének titkait, és azt ők nem csak alaposan megtanulták, de tovább is fejlesztették a Mennyek Háborúja óta eltelt számolatlan évezredek alatt. A bukott eldák szervezeteinek bőségesen voltak támaszpontjai, sőt roppant városai ebben a köztes dimenzióban, ahová nem férkőzött be a Warp, és az anyagi világból sem férhetett hozzá senki, aki nem ismerte a működését. Ezekben a túlvilági városokban tovább éltek és sokasodtak a sötét eldák, az idő múlásával lassan elfoglalták egymás birtokait, egyetlen végtelen várossá egyesítve azokat, amely egyszerre van jelen a Galaxis számolatlanul sok pontján, mégis távol az anyagi világtól. Commorragh lakói – így nevezik ezt a pokoli birodalmat – hamar szembesültek a ténnyel, hogy ha elszökniük sikerült is a Lelkekre Szomjazó alől, elbújniuk nem. A halhatatlan sötét eldák lassan fonnyadni kezdtek, ahogy Slaanesh apránként szívta el a lelküket. Volt azonban kiút, éspedig olyan, ami nagyszerűen illett a velejéig romlott lények világához: hamar rájöttek, hogy megválthatják saját magukat mások szenvedésével. A kín újjáéleszti, felpezsdíti az összeaszó sötét eldát, sőt erősebbé, gyorsabbá teszi. Társadalmuk addig is rabszolgamunkára épült, de a felfedezést követően megsokszorozódtak rablóhadjárataik. A galaxis egy pontja sincs biztonságban a hiperhálóból váratlanul feltűnő flotilláiktól, amelyek hihetetlenül fejlett technológiájukkal villámgyorsan csapnak le a védtelen pontokra, annyi szenvedést okozva amennyit csak tudnak, és számolatlanul ragadva el a lakosságot rabszolgának, és lelki táplálékul.

Sötét eldák végeznek az Impérium e bolygójának védelmével, hogy magukkal ragadják a lakosságát.

Ezek a szerencsétlenek hamar rájönnek, hogy jobb lett volna meghalniuk a harcban. A sötét eldák a kínokozás összes módjának mesterei, és áldozataikon valamennyit végig is próbálják. A testi szenvedés ízletes, de alantas ízeinél még keresettebbek a lelkiéi. Évekig, évtizedekig is életben tartják a százszorosan megtört porhüvelyt, amíg végül az átélt borzalmak megsemmisítik lelkileg – de még ekkor sem szabadulnak. Kínzómestereik az élő test szentségtelen mesterei; a halottakat, vagy akár egyes testrészeiket is fel tudják éleszteni, és újabb perverz célokra hasznosítani. Nem egy közülük kedvenc áldozatai kíntól meg-megremegő testeiből kovácsolt trónon pihen, de harcban is ilyen homonkuluszok kísérik, egyszerre okozva nekik örömet az ellenség jajgatásával és a sajátjukkal.

Ezt a sötét fajt hosszú-hosszú ideig a nemesi házak vezették, melyek vérvonala jóval a Bukás előtti időkre nyúlt vissza. Körülbelül a harmincötödik évezredben – bár a hiperhálóban másképpen folyik az idő, mint az anyagi világban – a Xelian ház, alatta pedig a Kraillach és Yllithian házak uralkodtak, egymással is folyamatosan vetélkedve a hatalomért. Ezt a status quot borította fel Asdrubael Vect, minden idők legnagyobb sötét elda sikerörténete, aki egyszerű harcos-szolgából vált egész Commorragh urává.

Commorragh nemesei rendeznek egy kisebb nézeteltérést

Vect olyan bűnszervezetet, Kabalt épített ki, amelyben, szöges ellentétben a nemesi házak rendszerével, nem számított a vérvonal, csak a tettek. Az alacsonyabb származású, de ambíciózus sötét eldák tömegével szegődtek el hozzá, és csakhamar a nemesek figyelmét is felkeltette. Vigyázott, hogy ne vegyen a feltétlenül szükségesnél több részt a házak háborújában – Lord Xelian még így is fenyegetésnek tekintette, és számtalanul építette be kémeit a szervezetébe. Vect azonban látványosan nem a házak ellen fordult. Kicsikarta egy hatalmas hiperhálókapu használatának jogait. Ez a kapu az Impérium uralta Desaderia-öböl térségébe vezetett, és bár elég nagy volt ahhoz, hogy egész flották közlekedjenek rajta, fejlett technológia tette láthatatlanná az Istencsászár hívei számára, és potens védelem óvta bárkitől, aki mégis beleütközött volna. 

Sötét elda rablóflotta kel át a Desaderia-kapun
A kapun keresztül Vect előtt is sok áldozatot ejtett Commorragh: gondosan megtervezett, precíz csapások voltak ezek, amik nem hagytak nyomot maguk után, így az eltűnteket egyszerűen leírta a veszteséglistán a végtelen Impérium. Vect azonban sokszorosára emelte ezt a tevékenységet. Egész támaszpontokat, kisebb világokat prédált fel. Többen vakmerőnek ítélték így kihívni maga ellen a Birodalom haragját, de addig is, amíg az Istencsászár lomha hadigépezete mozgásba lendült, az így szerzett rabszolgák és egyéb javak jócskán megnövelték szervezete, a Fekete Szív Kabalja ázsióját Commorraghban. Aztán idővel megérkezett az Impérium válasza.
Phoecus, a Szalamandrák gárdista rendjének kapitánya a rend Pöröly nevű cirkálójával a Desaderia-öböl térségében járt, a Szalamandrák ősatyja, Vulcan szent ereklyéi után kutatva. Mivel rendje kötelességének tekinti a lakosság védelmét, amikor hírt kapott a támadásokról, azonnal irányt változtatott az érintett világok felé. Csapdába futott. Asdrubael Vect apró, de hihetetlenül fürge sötét elda hajók tucatjait számláló flottával várt rá. Rövid küzdelem után fejlett EMP eszközökkel teljesen működésképtelenné tették a cirkálót, és magukkal vontatták a kapun át Commorraghba.

Commorragh egyik bejárata, az Elveszett Lelkek Kikötője

A túlvilági város felbolydult. Egyetlen gárdista is ínyencfalatnak számított: ezek a nagyszerű játékok irtóztató mennyiségű kínzást kiállnak, mielőtt elromlanának, ráadásul a legjobb harcos-rabszolgák, akiket csak az arénákba lehet engedni! És ebből egy egész cirkáló… Lord Xelian kémei révén elsőként értesült a fogásról. A kapun átlépve Vect flottája Xelian többszörös túlerejével találta magát szemben, és rövid üzenetváltás után „önként” átadták az áhított zsákmányt. A lord csahosai azonnal a Xelian-negyedbe vitték azt, ahol hét vonósugár bilincsébe verve mindjárt nekiláttak az áhított javak kinyerésének. A sötét eldák technológiájával percekbe telt felnyitni a bejárati zsilipet, ahol a lord beszerzői máris benyomultak – és mind egy szálig meghaltak. Vulcan fiai nem szándékoztak feladni a küzdelmet. A Xelian ház felkent harcosai következtek: kevés ember állhatott meg ezekkel a nemesekkel szemben. Most azonban nem emberekkel küzdöttek, ráadásul a gárdisták hazai pályán harcoltak. A küzdelemből, amelyet a megbénított cirkáló gyomrának sötétjében csak a bolterlövedékek robbanásai világítottak meg, egyetlen sötét elda sem távozott élve. Lord Xelian szája kegyetlen mosolyra húzódott a hír hallatán. Leereszkedően újra Asbrudael Vect Kabaljának adományozta a gárdistákhoz fűződő jogokat. Hadd vérezzen ki ez a pofátlanul feltörekvő szervezet – ha pedig kikaparták a tűzből a gesztenyét, igazán könnyű lesz elvenni tőlük.

a Szalamandrák rendjének gárdistái

Vect lassabb, átgondoltabb módon látott neki az ostromnak. Egyfelől felderítő, puhatolódzó csapásokat mért, de ezeket a sötét eldákat a gárdisták megint csak elpusztították. Érdekes módon ezeket az egységek szinte mind azok a sötét eldák alkották, akik Lord Xelian kémei voltak a szervezetében… Ezután zsoldosokat fogadott, akik hasonló sorsra jutottak – gondosan azokat a zsoldos kompániákat fogadta fel, akikre a Xelian ház is előszeretettel támaszkodott.
Mindeközben Phoecus kapitány fogcsikorgatva kapaszkodott egy utolsó reménysugárba. Hestion testvér, a gárdisták Könyvtárosa, ha a műszereik fel is adták a szolgálatot, megtalálta a módját, hogy pszichéjével vészjelzést sugározzon rendjüknek. A Szalamandrák könnyen megtalálták a Desaderia-kaput, amelynek álcázása immár nem működött, és véderőit is lemészárolta egy rejtélyes támadás…

A Szalamandrák rendjének egy Könyvtárosa

Az ostrom tizenhatodik napján a Xelian negyed felett vakító fény lobbant fel. Működésbe lépett a kapu, és nem kevesebb mint két tucat gárdista cirkáló lépett át rajta, a Vulcan Haragja csatabárka vezetésével. A Szalamandrák és az őket kísérő Griffek és Ezüstkoponyák rendjének roppant hajói azonnal tüzet nyitottak. Lord Xelian palotája, magával a lorddal együtt, másodperceken belül porrá omlott.
Commorragh válasza nem váratott sokat magára. Apró, követhetetlenül gyorsan cikázó harci gépek százai támadtak a betolakodókra, míg a nemesi házak kísérteties palotáinak tüskés tornyaiból sötét energiát okádó lövegek tartottak célra rájuk. Ahogyan a Pörölyt, a felmentő flotta ágyúit is el látszottak némítani ezek a támadások.
Ekkor azonban a flotta leszállóegységek százait lövellte ki magából. A páncélozott kapszulák becsapódása lerombolta a paloták ütegeinek egy részét, a Császár belőlük előözönlő angyalai a többit. A sötét eldák első ellentámadásának lendülete megtört. Ötszáz Gárdista, csaknem egy teljes Rend állt Commorragh földjén, és vette körül védelmezőn a Pörölyt.
Ahogy legyek a nyers húsra, úgy özönlöttek a sötét elda harcosok a küzdelembe. Lord Kraillach pengéje nyomán szökőkúként spriccelt a gárdisták vére – de aztán egy eltévedt sötét energia lövés atomjaira bontotta a lordot, a Szalamandrák pedig nem csak rendezték soraikat, de lángoló prométheumot permetezve maguk előtt, előre is nyomultak. 
Lord Yllithian sem engedhette meg magának, hogy arcot veszítsen, mert kimarad a küzdelemből. Ő ravaszabb volt: megnyerte magának a valaha élt leghatalmasabb sötét elf arénaharcos, Lelith Hesperax szolgálatait. Ez a több ezer éves gladiátornő annyira követhetetlenül gyorsan mozog a csatatéren, hogy a páncél már nem védelmezi, hanem lelassítja, ezért meztelenül veti magát a küzdelembe. Minden porcikáját fegyverként használja: annyira ura testének, hogy adamantitpenge kéz- és lábkörmeivel, de még egyes hajszálaival (melyeket monoszálakkal futtatott be) is más-más ellenféllel végez egyetlen mozdulattal. Bár Lord Yllithian pszichopata őrültnek tartotta, amiért soha nem kínoz meg senkit, hanem azonnal, és ráadásul gyorsan végez velük, mégis úgy érezte, ezzel a legyőzhetetlen nősténydémonnal az oldalán biztonságban lesz a küzdelemben. Végzetes tévedés volt: Lelith Hesperax csak a megfelelő pillanatra várt, hogy egyetlen utánozhatatlanul gyors fordulattal egyszerre zsigerelje ki a lordot, és valamennyi katonáját, aki tanúja lett volna tettének. Már ott is hagyta a csatateret: a gárdisták elleni harc nem nyújtott számára új kihívást, és Asdrubael Vecttel kötött egyezsége nem szólt további célpontokról...

Lelith Hesperax, az évezredek óta legyőzetlen harcművésznő egy nappal sem tűnik öregebbnek ezerötszáznál…

A sötét elf túlerő lassan harapófogóba fogta a gárdistákat, akik elkezdtek aggasztó veszteségeket szenvedni. Mostanra nyilvánvalóvá vált, hogy a Pöröly segítségére sietnek, ezért a nemesek hadai is ezt vették célba. Amikor már azzal fenyegetett volna a támadásuk, hogy összeroppantja a hajótestet, sistergő villámlás közepette a Szalamandrák terminátorai teleportáltak oda. Összehangolt csapásuk szörnyű rendet vágott a támadók között. A pillanatnyi lélegzethez jutó Phoecus kapitány emberei élén előbújt fedezékéből, és rakétazárótüzet zúdított a cirkálót fogva tartó vonósugarak forrásaira. Hestion testvér pedig, aki egészen idáig gyűjtötte pszionikus erejét, hatalmas tűzvihart idézett, ami lángoló főnix képében csapott le a körülöttük a levegőben cikázó támadókra, felperzselve és szétszórva őket. A rakéták a hétből öt vonósugarat semlegesítettek, érdekes módon a maradék kettő generátorai mintha belülről robbantak volna fel… Fatális egybeesés az is, hogy a Pörölyt eddig megbénító mező ekkor inaktívvá vált. A Gárdisták átcsoportosítottak, és megmentett testvéreikkel együtt, folyamatos tűzharcban, elhagyták Commorragh-t, a kapun át.

Szalamandra Terminátor

Az Impérium ezt követő megtorló hadjárata katasztrofális kudarccal végződött, amikor a továbbra is álcázatlannak és védtelennek tűnő kapu a rajta éppen átlépő bosszúálló flottával együtt örökre megsemmisült. Asdrubael Vect pedig, miután a nemesi házak vezetőinek és haderejének jó része olyan szerencsétlen módon odaveszett a harcban, magához ragadta Commorragh irányítását, kitűnően szemléltetve filozófiáját: az ellenségem ellensége az én mérgezett tőröm. Immár hatezer éves uralma alatt a sötét eldák társadalma a nemesi házak uralmát teljesen felváltotta az egymással vetélkedő, ezáltal folyamatos kiválasztódás útján egyre rátermettebb Kabalok rendszere. Az Impérium pedig máig nem tudja, hogy a Szalamandrák hősies mentőakciója az ő jóelőre eltervezett ármánya volt…

Asdrubael Vect, Commorragh ura
A sorozat korábbi részei:

A Warhammer 40,000 világa kókuszdióhéjban #22: Cadia

Fórum:

Az egész galaxis leghírhedtebb térsége a Rettegés Szeme. Ez az időtlen idők óta tomboló hatalmas, a tejútrendszer mintegy öt százalékát kitöltő warpvihar állandó átjáró az anyagi világ, és az Immatérium között. Ebben a fortyogó pokolban tanyáznak a Káosz seregei, itt, illetve ennek túloldalán, a warpban háborúznak örökké egymással a Négy Rontó Erő valamelyike nevében, vagy éppen az Egyetemes Káoszéban. Innen törnek elő időről időre, amikor Abaddonnak, a Pusztítónak, az Egyetemes Káosz legfelsőbb hadurának vasakarata egyesíti a marakodó hordákat, hogy az anyagi világ és a Birodalom romlására törjenek.

A Rettegés Szeme. Jobb alul a Cadiai Kapu.

A Szem nagyjából gömb alakjába az anyagi világ egy tüskéje ékelődik. Ez a vékony térszelet az egyetlen stabil útvonal a belsejébe. A warp viharain még a Káosz seregeinek sem biztonságos átutazniuk, az Impérium hajóinak pedig csaknem biztos pusztulással jár. Így ez az ösvény Abaddon hadjáratainak állandó csapásiránya, és az egész Impérium stratégiailag talán legfontosabb védelmi területe. A térség nevét a közepén található rendszerről kapta, az pedig negyedik bolygólyáról.
Ez a bolygó, Cadia, a Birodalom egyik leghíresebb, és legnélkülözhetetlenebb erődvilága. A Cadiai Kaput őrző planéta az elmúlt bő tízezer év alatt gyakorlatilag folyamatosan ostrom alatt állt. Bár Föld típusú bolygó, melynek nagy részét óceánok, a maradékot pedig főként hatalmas, sűrű fenyőerdők borítják, így voltaképpen nem lenne kifejezetten kellemetlen környezet, a Káosz folyamatos támadása mégis olyan körülményeket teremt rajta, amik a legtöbb Halálvilágnak is becsületére válnának. Ennek fényében nem meglepő, hogy Cadia népe különlegesen szívós és harcedzett.

Cadia bolygója

Lakosságát történelme során kétszer is teljesen kipusztították. Amikor – a Hórusz-lázadás után – először telepítették újra, a fentebb birodalmi stílt követő városok épültek felszínén, melyek szanaszét terültek el a kontinenseken, tágas sugárutakkal, parkokkal, szobrokkal. Abaddon első hadjárata két dolgot tanított meg a térséggel kapcsolatban az Impériumnak: hogy a Cadia szektor nélkülözhetetlen, és hogy ez a fajta építészet teljesen védhetetlenné teszi a bolygót. Amikor ismét újratelepítették, a lakosság kis számú, de hatalmas, a végletekig megerősített városokat emelt magának. Ezek az erődvárosok, vagy ahogy a helyiek hívják, Kasrok, többmagvú, hatalmas pajzsok által védett, koncentrikus erődítésekből állnak. Megostromolni a külső falakat is rémálom, és a bevételükkel sem nyer sokat az ellenség: akár a felszínről, akár felülről, de még ha a föld alól is töri át a védelmet, beljebb újabb és újabb erődökbe ütközik, amelyek át tudják venni egymás szerepét úgy a védelemben, mint a pajzsok fenntartásában, vagy a hadianyagellátásban.

A Rettegés Szeme egy Kasr külső védelmi vonalairól szemlélve

Cadia gazdasága teljes egészében haditermelés. A bolygó két dolgot gyárt. Egyfelől fegyvereket: részint az itt készült, részint az ittenit mintázó fegyverek, harcjárművek, hadi kisegítő gépek használatosak a birodalmi sereg számottevő részében. Másfelől pedig katonákat. A lakosság kilencvenhét százaléka belép a seregbe. Kiképzésük már gyermekkorban elkezdődik. A helyi mondás szerint: „Amelyik Cadiai gyermek tíz évesen nem tudja egy lövészárokban szétszerelni és összerakni a lézerpuskáját, az rossz bolygóra született”. Nevelésük ugyanilyen fontos része már e zsenge korban a legkülönbözőbb fegyvernemek működésének ismerete, a parancsok követése, és a Káosz befolyásának felismerése. A Rontó Erők ugyanis folyamatos munkában vannak a Rettegés Szeme által körülvett bolygón, így Cadia fiai és leányai pedig már fiatalon megtanulnak harcolni ellenük. A rendszerint alacsony, szikár, inas, komor, sötét humorú nép adja a Birodalom talán legjobb hadosztályait. Seregeik szerveződése az arany standard amihez a többi hadsereg igazodik. Egyszerű katonáik is legendásan eltökéltek, jól képzettek, és halálukig harcolnak. Elitjük, az erődvárosok védelméért felelős kommandók, a Kasrkinek szolgáltak a Militarum Tempestus rohamosztagainak mintájául. Tisztjeik a legjobb vezetők, a legravaszabb stratégák.

Kasrkin elit katonák védik ezt az erődvárost

A bolygó társadalmát teljesen átszövi a katonaság. A jog hadijog, a divat, már amennyire bárki is hord civil ruhát, még civilben is az álcaminta. A bolygó légkörébe belépő, vagy a felszínről újrabelépő valamennyi légijárművet igazoltatnak, és amelyik nem tudja a naponta változó azonosító kódokat, azonnal lelövik. A Káosz ügynökei azonban még így is beszivárognak. Az Inkvizíció ezért különösen nagy erőkkel van jelen a rendszerben, ügynökeik állítólag naponta kapcsolnak le újabb és újabb eretnekeket – a rendszer egyik bolygóján hatalmas börtön őrzi azokat a veszedelmes személyeket és lényeket, akiket elfogtak, de még nem pusztítottak el. És nem csak az ő jelenlétük fokozott. A Cadia flotta éppoly harcedzett és jól felszerelt, mint a sereg. Cadia fiai alkotják a hajózószemélyzetét, és a rendszer építi és szereli fel hajóit. Jól tudják: bármi készül is kitörni a Rettegés Szeméből, szinte biztos hogy rajtuk keresztül vezet az útja. 

A Cadia flotta újabb hajója érkezik meg a hipertérből

És nem csak azért, mert ez az útvonal biztonságosan hajózható. Egy anomália következtében olykor még azok az űrjárművek is kilépnek itt az Immatériumból, amelyek nem is tervezték. Általánosságban: a rendszerben, annak dacára hogy körülveszi a Szem, rendkívül erős a warpot az anyagi világtól elválasztó határ. Ennek az okai szerte találhatók Cadia felszínén. Kilométer magas, karcsú, ismeretlen anyagú és rendeltetésű monolitek ezek. Warpviharokkor műszeresen észlelhető rezgésbe kezdenek, aminek frekvenciája valahogyan a Gellar-mezőkre hasonlít: az Adeptus Mechanicus, bár techpapjaik soha nem tudták megfejteni működésüket, ebből következtet a szerepükre. Ezek az oszlopok tarthatják fenn a Cadiai kaput, esetleg egyenesen ezek gátolhatják a Rettegés Szeme továbbterjedését. Igazolja az elméletüket a kitartó gyűlölet, amivel Abaddon ügynökei az elpusztításukra törnek: azonban egyelőre az Impérium, és a Káosz is a legritkább esetben tudott még csak egy mintára valót is lehasítani belőlük bármivel ami egy totális orbitális bombázásnál kevesebb.

Techpapok vizsgálnak egy ép, és két, a Káosz hadjárataiban megsérült monolitot

Cadia szülötte az Impérium seregeinek talán leghíresebb generálisa, Usarkar E. Creed. Erre a híres stratégára tragikus körülmények között leltek rá leendő bajtársai, a Nyolcadik Cadiai Hadsereg katonái: a Káosz által lerombolt Gallen Kasr romjai alatt találták meg kisgyermekként. Az apró, köpcös kisfiú elszánt arccal szorongatott egy lézerpisztolyt, és egy híres tábornokok hőstetteiről szóló könyvet. A gyermeket magukhoz vették a katonák, és közösen nevelték fel. Amikor eljött az ideje, a Nyolcadik Fehérpajzsosaihoz, a fiatalokat katonává képző alakulathoz került. Itt életre szóló barátságot kötött Jarren Kell bajtársával. A két fiú nem is különbözhetett volna jobban egymástól: az alacsony, széles csontú Creed csendes, szemlélődő, kalkuláló természet volt, míg Kell öles termetű, csupa izom, nagyhangú, közvetlen, mindig első a harcban és a mulatságban. Creed hamar tehetséget mutatott a tiszti pályára, míg Kell a harcoló állományban előnyös tulajdonságaival tűnt ki: mégsem váltak el egymástól. Ahogy Creed igen gyorsan felfelé haladt a ranglétrán és százados, majd ezredes lett, mindig maga mellett tartotta Kellt, aki őrmesterként, majd vezérőrmesterként személyes őrségét vezette és testőreként szolgált.

Usarkar E.Creed generális a frontvonalról vezeti csapatait. Kell vezérőrmester magasba emeli mellette a 8. Cadiai Hadsereg zászlaját.

Számtalan hadjáratot harcoltak végig. Kell többszörösen kitüntette magát, elvesztette a jobb karját, bionikus végtagot kapott helyette, barátja pedig győzelmet győzelemre halmozott az oldalán.
Aurent világát megvédte a rá támadó Ulthwe mestervilági eldáktól: a xenók képesek voltak megjósolni a közeljövő eseményeit, így addig egy haditerv sem működött ellenük, Creed azonban ötféle, egymásnak ellentmondó haditervvel készült, melyből senki sem tudhatta, melyik kerül majd végrehajtásra. Időzáras kapszulákban kapták meg a parancsnokok ezeket a terveket, amik nem konkrét hadmozdulatokra, hanem feltételes viselkedésre utasították őket. A jövőt kémlelő Elda látnokok nem látták előre mi fog történni, hiszen maga Creed sem tudta: azt viszont igen, hogy minden eshetőségre felkészült. Azzal adta meg a kegyelemdöfést, hogy a sereg összes psykerét egyetlen pszionikus kórusba parancsolva eláraszttatta fehér zajjal a csatatér környékén az Immatériumot. Az elda osztagokat vezető varázslók összhangja felbomlott, és ekkor életbe léptek a bonyolult parancsok. Az Impérium serege elsöprő győzelmet aratott.
Egy másik alkalommal mindenki, legfőképp a legio titannica princepsei megdöbbenésére Titánokat ásatott el egy hadszíntéren, mégpedig az ellenség várható támadásának háttal. Másnak nem is hajtották volna végre az őrültségnek tűnő parancsot, de Usarkar E. Creed hírneve akkorra már szavatolta, hogy ez valamilyen több lépcsős terv átgondolt része kell legyen. A princepseknek nem kellett csalódniuk: miután a Nyolcadik Cadiai Hadsereg páncélos dandárai látszólag megtörtek, és lassan egyre hátrább szorultak, a titánok immár az előrenyomuló Káosz sereg háta mögött törtek elő a föld alól, és megsemmisítő vereséget mértek az Ősellenségre.

A 8. Cadiai Hadsereg Creed parancsnoksága alatt újabb csatát nyer az Impériumnak

Creed neve mára szitokszó lett az Impérium ellenségei között, még Abaddon, a Pusztító is többször ordította őrjöngő dühében, ahogy seregei látszólagos győzelme keserű vereségbe fordult a cadiai generális stratégiai géniuszának köszönhetően. A 40K játékosok pedig olykor igeként használják: az ellenfél nem tűnt erősnek, de esélyem sem volt, kiderült, hogy végig Creedelni készült...

A sorozat korábbi részei:

A Warhammer 40,000 világa kókuszdióhéjban #21: időhúzásnak egy nyúlfarknyi szösszenet

Fórum:

Erre a hétre egyszerűen nem találtam olyan témát, amit rendesen meg tudtam volna csinálni cikknek, így addig is álljon itt egy nagyon rövid kis szösszenet, amit egy 40K Kill Team kampányhoz találtam ki régebben. Mivel én írtam, nem olyan profi mint a hivatalos anyagok; bocs :-)

A Birodalmi Flotta egy Tűzvihar osztályú fregattja

– Gárdisták! Tengerészek! Azért gyűltünk össze, hogy megosszam a helyzetünkről összegyűjtött információkat, és felvázoljam a cselekvési tervet. Fregattunk, a Macragge Tőre, Desmodelius magos utasítására lépett ki a hipertérből, aki veszélyes fluktuációt tapasztalt a Gellar-generátorban. Ha késlekedik, a gellar-pajzs összeomolhatott volna. Gondolom nem szükséges ecsetelnem, mivel járt volna, ha az Immatériumban maradnunk ilyen körülmények között.
Gellart-mező nélkül nem hajózunk a warpban, mert érdekes dolgok történnek

A techpapok nekiláttak a generátor újraszentelésének, becslésük szerint a fregatt két hét múlva újra  készen áll majd a térugrásra. 
A rendszer, amiben tartózkodunk, számunkra ismeretlen. Az Asztronomikon fénye gyengén világít itt, és nincs róla adat a csillagtérképeinken. Mégis úgy tűnik, hogy az Istencsászár nem ok nélkül vezérelt ide bennünket. Szenzoraink a rendszer második bolygójáról gyenge, de folyamatosan ismétlődő segélykérő adást fognak. Az adás régies kódokat használ, de egyértelműen a Birodalmi Sereg egy elavult segélykérő protokollja. Az auspexek adatai szerint a sivatagos bolygót túlnyomó részben orkok lakják. A jelzés egy birodalmi expedíció elszórt bázisokon rejtőző túlélőitől származik. Ezek a katonák generációk óta rejtőzködnek és vívnak gerillaharcot a zöldbőrűek hordáival. Ezeken a hősökön kötelességünk segíteni.
A következő két hétben a techpapok és a hajózószemélyzet mindent megtesz majd hogy a fregattot ismét teljes harci készültségbe helyezzék. Ami pedig minket illet, elhozzuk az Istencsászár haragját a zöldbőrűeknek!
– Kérem ne vegye akadékoskodásnak, nagytiszteletű Caius kapitány, de... Egy egész bolygónyi zöldbőrűről van szó... önnek pedig szűk kétszáz embere van. Mit tehet kétszáz ember egy egész világra való orkkal szemben?
– Kétszáz egyszerű ember semmit, tengerész. Mi viszont valamivel többek vagyunk annál. ULTRAGÁRDISTÁK! MIK VAGYUNK MI?
– MI VAGYUNK AZ Ő SÚJTÓ ÖKLE ÉS LÁNGOLÓ HARAGJA! ACÉL VAGYUNK ÉS VÉGZET! MACRAGGE-ÉRT HARCOLUNK, ÉS NEM ISMERÜNK FÉLELMET!

Ultragárdista felölti szent keramitvértjét

Tíz perccel később Caius kapitány már az osztagoknak tartott eligazítást.
– A Kódex arra tanít, hogy az orkok legalább annyira hajlamosak egymással háborúzni, mint másokkal. A haditerv erre épül. Az első fázisában mindennél fontosabb, hogy ne szerezzenek tudomást az érkezésünkről. Úgy tudják majd, hogy a veszteségeiket más orkok okozták. Ha minden a terv szerint alakul, a harc nagyját elvégzik helyettünk ők maguk.

Egy ork. Arcáról leolvasható a fajára jellemző túláradó intellektus.
 
– Az első csapást az Aetius osztag méri. A célpont egy jelentéktelen ork banda, akik azonban két szempontból mégis figyelmet érdemelnek. Az első, hogy pozíciójuk miatt felfedezhetnék a partraszállásunkat, de Aetius osztag erre nem hagy majd lehetőséget nekik. A másik, hogy felszerelésüket jellegzetes, messziről látható módon díszítik. Miután az osztag semlegesítette a xenókat, ésszerű mennyiséget zsákmányolnak ebből a felszerelésből, majd csatlakoznak hozzám a találkozási ponton.
Drusus osztag ezzel párhuzamosan a katonák egy tábora közelében ér földet. Elemzésünk szerint őket ork túlerő készül megtámadni. Az osztag hátbatámadja a xenókat. A meglepetés erejével és a katonákkal együtt el kell tudniuk mind egy szálig pusztítani azokat. Elképzelhető, hogy néhány ork mégis elmenekül. A találkozási pontot úgy választottam meg, hogy a legvalószínűbb menekülési útvonaluk irányába essen. Itt egyesítjük erőinket, miután szükség esetén felmorzsoltuk ezeket a xenókat is.
Az osztagok további eligazítást kapnak a leszállóegységekben. És most induljunk, testvérek! Legközelebb már a felszínen beszélünk. Macragge-ért és az ötszáz világért!
– MACRAGGE-ÉRT ÉS AZ ÖTSZÁZ VILÁGÉRT!

A Birodalmi Sereg egy sivatagi harcra kiképzett katonája

Khell őrmester nem táplált illúziókat az esélyeiket illetően. A sziklás plató fekvése, ahol megvetették a lábukat, jelentett némi előnyt a közeledő orkokkal szemben – meg kell hagyni a fiatal műveleti tisztnek, nem választotta meg rosszul a tábor helyét –, de a túlerő az túlerő. Az első rohamot, ha az Istencsászár is úgy akarja, visszaverhetik. De hiába a felvezető ösvény mellett elrejtőzött lángszórósok, a fedezékből sortűzre készülő bakák elszántsága, húsz katona ennyi orkkal szemben nem győzhet. De ezt ők nem tudhatják. A fiatalok csak a bosszúságot láthatják rajta, amiért egy puska nem tűpontosan áll a kezükben, egy parancs nem betű szerint van továbbadva. Az őrmester morálja a csapat morálja is. Érzelmek nem mutatkozhatnak meg az arcán.
– Őrmester…
A fiatal katona tátott szájjal mutatott felfelé. A sivatagos bolygón született baka nem tudta mire vélni az égbolton gyúló fényeket. Mintha hullócsillagok zuhantak volna alá, egyenesen az orkok háta mögé.
– Őrmester… az meg… mi a Császár haragja?
A bakák megdöbbenésére a mindíg mogorva Khell arcán örömkönnyek patakzottak.
– Az, fiam, pontosan a Császár haragja!

Ultragárdista leszállóegység

Még egyszer bocs, most csak ennyi telt tőlem :-)

A sorozat korábbi részei:
Tartalomjegyzék 

A Warhammer 40,000 világa kókuszdióhéjban #20: Az Impérium iskolái, és egy híres növendékük

Fórum:

Az Impérium miriád világának mindegyikén jelen van a Birodalmi Eklézsia hatalmas szervezete. Fő funkciója természetesen az Istencsászár kultuszának ápolása, de emellett az élet szinte valamennyi területén megjelenik. Számtalan intézményének egyike a minden fontosabb bolygón megtalálható Schola Progenium. Ezek az iskolák az Impérium árváit fogadják be, különös tekintettel a végtelen háborúkban elesettek gyermekeire. Ezekből az árvákból képzik majd a birodalom legfontosabb tisztségviselőit, miután itt a Császár iránti töretlen hűségre nevelték őket, és megtanították nekik azokat az alapokat, amelyet az Eklézsia szigorú papjai szerint minden polgárnak tudnia kéne.

Kiképző Apát fegyelmezéshez készül

A diákokat lehetőleg minél fiatalabban elhozzák a Progenium kebelére. Tanáraik, a kíméletlen Kiképző Apátok kérlelhetetlen módszerességgel látnak neki a friss testek és lelkek formálásának. A tanítás jobban hasonlít katonai kiképzésre. Az Eklézsia szinte csak katonai múlttal rendelkező Apátokat alkalmaz. Kevés alvás, egyszerű étkezés, folyamatos fizikai és lelki gyakorlatok várnak a gyermekekre. Írni, olvasni, az Eklézsia igéit, és általános harctéri ismereteket – elméletben és gyakorlatban egyaránt – már nagyon fiatalon megtanulnak. Amelyik diák hat évesen nem tud szét- és összeszerelni egy lézerpuskát néhány perc alatt, rövid testi fenyítésre, vezeklő imákra, és vacsoramegvonásra számíthat. Ám nem ritka az alvásmegvonás, a fagyos szobába zárás, korbácsolás és más hasonló fegyelmező eszközök sem.
Az iskolák épülete többek között ezért is hatalmas, és igen jól védett. E védelmek egy része befelé fordul, mint egy börtönben. Az apátok nem szeretnék, ha diákjaik megszöknének és elkallódnának – a kaptárvárosok bandáinak kegyetlen, de szabad élete gyakran vonzóbbnak tűnhet a növendékek számára, mint a schola, és a kiképzőtanárok nem bízzák a dolgot a véletlenre.
 
Egy Schola épület

Ahogyan megmutatkozik az egyes területek iránti fogékonyságuk, a gyermekeket más és más pályákra nevelik. Egy részüket maga a schola progenium készíti fel hivatására, másokat más szervezeteknek adják át további képzésre.

A Harcos Nővérek rendjének egy adeptája

Sok leánygyermek a Császár Leányai közé kerül. Az Eklézsia eme apácái számos rendet működtetnek Impérium-szerte. Többségük spirituális, tanító, vagy gyógyító feladatokat lát el, bár valamennyien részesülnek harci kiképzésben, egy részük pedig fiatal korától kizárólag a Hit ellenségei elleni harcra készül. Ezek a Harcos Nővérek képezik az Inkvizíció eretnekek ellen küzdő ágának, és magának az Istencsászár egyházának elit harcosait. Felszerelésük az emberfeletti Űrgárdistákéhoz hasonló, harci felkészültségük a legjobb halandó katonák közé emelik őket, elhivatott hitük pedig olyan fokú, hogy gyakorlatilag soha nem hátrálnak meg az ellenség elől, egyes Nővérek ráadásul – szavahihető tanúk szerint – csodákat tesznek a csatatéren.

Harcos pap a birodalmi seregben

Hasonló a harcos papok hitének ereje is. Ahogy az egyház többi papja, hittérítője, ők is a Progenium kebelén kezdik életpályájukat, hogy végül a Birodalmi Sereg ezredeivel menetelve tüzeljék a katonákat az ellenség ellen. Ezek az alaposan kiképzett lelkészek szintén járatosak a legkülönbözőbb fegyverek használatában, és nem haboznak ebből bemutatót is tartani az eretnekeknek.

Egy Arbitrátor

A Scholákból kerülnek ki az Adeptus Arbites, a Birodalom elit rendfenntartó ereje újoncai is. Bár minden világnak saját rendőrsége van, e szervezet Arbitrátorai felette állnak azoknak, és jogukban áll megkeresni, elfogni, elítélni és végrehajtani az ítéletet szinte bárkin. Fejlett felszerelésük és megint csak kitűnő kiképzésük lehetővé teszi, hogy kis számuk ellenére is eséllyel vegyék fel a harcot a gyakran elképesztő méreteket öltő bűnözéssel szemben.

Ez az Inkvizítor árulást orront

Aki pedig nem nyíltan, hanem alattomban vét az Istencsászár rendje ellen, az Inkvizítoroktól és akolítusaiktól, kémeiktől, végrehajtóiktól retteg. Ez a rejtélyes szervezet az élet minden területéről újoncoz, de nem ritka, hogy a Schola Progenium egy különösen tehetséges diákja az ő céljaikra képeztetik ki. Más, a harci kiképzés során kiugróan halálosnak tűnő tanítványok pedig egyszerűen eltűnnek – elenyésző töredékük, aki túléli, az Officio Assasinorum soraiba lép...

A Militarum Tempestus rohamosztagosai hátbatámadják az ellenséget

Ezek az iskolák készítik fel a birodalmi sereg elit katonáit is. A Militarum Tempestus, avagy a Rohamosztagok katonáit az átlag bakákkal szemben nem nagy tömegben végrehajtott hadmozdulatokra, hanem kisebb kommandókban, kulcspontokra való támadásokra képzik ki. Felszerelésük színvonala is jóval meghaladja a sereg gyalogosaiét: míg azok esetében a tömeggyárthatóság, és a strapabírás az elsődleges szempont, emitt a legjobb, és legsokoldalúbb egyes harcos fegyverek állnak rendelkezésre.

Asztropata, kommunikációs tiszt és az admiralitás tisztje – egy tábornok tanácsadói

Szintén a scholák árva gyerekeiből lesz a sereg, és a flotta tisztjeinek egy része, valamint az Impérium hivatalainak tisztviselői – bár a fontosabb rangok, hivatalok a birodalomban sok helyütt öröklődnek, így inkább katona- és hivatalnokdinasztiák növendékeire várnak.

Jobban meggondolva, Komisszár úr, mégiscsak a tiranidákat választanánk inkább, ha lehet.

Végül pedig innen kerülnek ki a sereg politikai tisztjei, a komisszárok. A sereg szerves részei ők, mégis azon kívül és felett állnak. Az ő feladatuk biztosítani, hogy az osztagok a legdémonibb ellenségtől sem futamodhassanak meg, a legkétségbeejtőbb utasítást is precízen hajtsák végre. Elhivatottságuk messze túlhaladja az átlag katonáét, kiképzésük, ahogy a fenti növendékeknek, nekik is felsőbbrendű. Szinte soha nem törnek meg, még a rettentő nekronok vagy tiranidák láttán sem – ha pedig a velük harcoló katonák igen, szemléltethetik velük, hogy jobban tennék, ha inkább a komisszártól félnének. Statáriális kivégzés, sőt megtizedelés is jogukban áll. Más komisszárok az ékesszólás eszközét kedvelik jobban, megint mások személyes példával járnak elől – de a legtöbb a félelem eszközét részesíti előnyben, esetleg a fentiekkel keverve. Az iskolákban nevelkedett komisszárok közül az Impérium számos híres katonája került ki, gondoljunk csak Yarrickra, Armageddon megvédőjére, vagy Ciaphas Cainre, az Impérium Hősére.
Utóbbi híres-neves hős számolatlan csatában, a legkülönbözőbb ellenfelekkel szemben bizonyította rátermettségét; neve, és tettei, ahogy ő maga is, bejárta az Impérium csatatereit – részben a propagandagépezetnek köszönhetően. Az Inkvizíció bizonyos elemei támogatják kultuszát, ő maga azonban meglepő módon kevésbé örül neki.

Ciaphas Cain, az Impérium Hőse testalkata répához hasonlít: hosszú, és felfelé szélesedik.

Ciaphas Cain ugyanis valójában gyáva. Ezen kívül kissé paranoid, önző, és általában a saját érdekeit, főleg pedig túlélését messze minden és mindenki másé elé helyezi. Tulajdonképpen pontosan az a fajta katona, akit feladata lenne kivégezni... Már egészen fiatalon megtanult igen hatékonyan hazudni, olyan átéléssel, hogy még a psykereket is meg szokta győzni. A tiszti pozíció is eszköz nála – úgy gondolta, komisszárként elegendő hatalma lesz hozzá, hogy ne kerüljön éles harci helyzetbe, vagy legalább kevésbé veszélyesbe. A terve általában az, hogy valami a fronttól megnyugtatóan távol található, megerősített pozíciót védene, stratégiai okokból olyat, ahol alkohol és esetleg szép lányok is találhatók... Sajnálatos módon az Impérium kevésbé toleráns az ilyen nézetekkel szemben, ezért kénytelen fenntartani a hősies komisszár látszatát. Pályája korai szakaszán „rajaütést gyanítva” a fronttól elfelé, csendes területre vezette katonáit, ahol azonban pechjére valóban az ellenség átkaroló hadműveletébe futott. Bár az élete és nem az Impérium védelmében küzdött, ezzel gyakorlatilag meghiúsította a veszélyes hadmozdulatot, és a tisztek ünnepelték stratégiai zsenijéért, amivel előre látta azt. Sajnálatára ez után más veszélyes hadszínerekre helyezték, hogy tehetségének hasznát vegyék – és gyakorlatilag azóta is előrefelé menekül. 
Segítségére van ebben, hogy egyike azon nagyon ritka komisszároknak, akiket ténylegesen kedvelnek a katonák. Ciaphas Cain ugyanis vigyáz rájuk. Jó minőségű ellátmányt harcol ki nekik. Nem küldi őket veszélyes helyre, ha mégis muszáj, átgondoltan teszi, ha elkerülhetetlen a harc, velük küzd. Korán rájött ugyanis, hogy így kisebb a valószínűsége hogy lézerpuska általi véletlen baleset érje, sőt talán még számíthat is a bajtársak segítségére.

Ferik Jürgen közlegény az ő megnyerő valójában

Szintén támaszkodhat hűséges csicskására, Ferik Jürgen közlegényre. Jürgen Cain elválaszthatatlan társa, a katonák legnagyobb megdöbbenésére. A közlegény ugyanis ostoba, konok, elhanyagolt, sőt büdös, a bőre ragyás és kiütéses – általában igen kellemetlen alak, akit mindenki elkerül. Cainnak ez tökéletesen megfelel. Mindenhová magával viszi, jól tartja, és ha teheti, titkárként is használja. Ha az emberek csak Jürgenen keresztül juthatnak be őhozzá, feltűnően kevesen zavarják ugyanis... Ezen felül a közlegény valóban bajtársa a komisszárnak, aki számos harcban küzdött mellette. Jürgen visszataszító mivoltának valódi oka, hogy – a páros tudtán kívül – egyike a rendkívül ritka Nullásoknak, a pszionikus energiákat kioltó mutánsoknak. Bár ez a jellege messze nem olyan erős mint egy rettentő Culexus orgyilkosnak, ahhoz elegendő, hogy az emberek rosszul érezzék magukat a közelében, a pszionika pedig használhatatlan legyen. Nem egyszer mentette már ez meg kettőjük bőrét...

Lady Amberley Vail, az Ordo Xenos felettébb bájos, és legalább ennyire halálos Inkvizítora

Az Ordo Xenos Inkvizítora, Amberley Vail szerint mindez a nem feltétlenül hízelgő kép Ciaphas Cainról hamis. Jelentése szerint a komisszár érdemei valódiak. Többször tanúja volt hősiességének, és kiváló taktikai érzékének. Bár maga Cain úgy fogalmaz, csak az önvédelemhez ért lánckardjával, az inkvizítor hölgy szerint ezerből egy katona bánik úgy a fegyverrel mint ő. A kijelentés értékéből alig von le, hogy a rossz nyelvek szerint Vail inkvizítor nem nevezhető elfogulatlannak, miután a jó kiállású komisszár állítólag rendszeresen forgatja egy másik fegyverét is Lady Vail örömére...
Mindenesetre bármik legyenek is a valódi indítékai, tény, hogy a jó komisszárnak sokat köszönhet az Impérium. Hogy gyávaságból menekült a karjaikba mint ő gondolja, vagy vonakodó hősként szállt szembe velük, ahogyan az Inkvizítor, nem számít: génorzó szektáktól Nurgle hívő boszorkánymesterig, orkoktól Taukon át a nekronokig, Catacha dzsungeleire támadó tiranidáktól sötét eldákig a birodalom szinte valamennyi ellenségével megküzdött már. Ahogy öregszik, még mindig nem adta fel az álmait: értékes tapasztalataira hivatkozva megpróbál egy Progenium iskolában elhelyezkedni, messze a fronttól, ha lehet, egy olyanban, amiben a lánynövendékeket tanítják...

A sorozat korábbi részei:
Tartalomjegyzék 

A Warhammer 40,000 világa kókuszdióhéjban #19: Háború a Gothic szektorban

Fórum:

(Figyelem: az alábbiakban leírt történetet dolgozza fel a kiváló Battlefleet Gothic: Armada PC-játék is, így a cikk SPOILER lehet azoknak, akik még nem játszották végig a kampányát! )

A Gothic szektor térképe

A negyvenegyedik évezred százharminckilencedik évében egymás után több furcsa, tragikus eseményről is hír érkezett a Gothic szektor környékéről. Ez a szektor teszi ki a Segmentum Obscurus egy számottevő részét. Egyfelől az Impérium számára fontos bolygók és támaszpontok százait tartalmazza, másfelől pedig szomszédos a Rettegés Szemével, így stratégiai jelentősége kiemelt. Ezért aztán a büszke Gothic flotta őrködik felette, a Birodalom egyik legharcedzettebb csatahajódandárja.
Fontos tudni, hogy a szektor hatalmas. Az út az egyik sarkából a másikba még az Impérium legmodernebb hajóin is hosszú hónapokba telik, feltéve persze hogy az Immatérium éppen csendes. A flotta ennek megfelelően nem lehet ott egyszerre mindenhol, bár igyekszik. Annál is inkább, mert az át-átcsapó Káosz martalócokon túl emberi és ork kalózok, és illékony elda flotillák is rendszeresen lecsapnak az Istencsászár szállító- és kereskedőhajóira, világaira, állomásaira. Ennek okán a flotta tisztjei és hajózószemélyzete folyamatos harckészültséghez szokott.
Ebben az irdatlan ember- és erőforrástömegben egy-egy kisebb támaszpont, de akár egy bolygó elveszte sem kimutatható. Az Inkvizíció azonban éppen amiatt közrettegett, mert a legapróbb részletek sem kerülik el a figyelmét. A sokat próbált, veterán Inkvizítor, Horst mindjárt az első elnémult támaszpontról szóló híradásra akcióba lépett. (Az Inkvizíció nem szolgáltat adatot arról, ez a Horst inkvizítor azonos-e azzal, aki annyi évvel azelőtt Armageddon segítségére sietett Golgotha törpjeivel. Az ez iránt érdeklődők Istencsászár iránti hűségét alaposan felülvizsgálják!)
 

Az inkvizítor útja hosszú-hosszú ideig tartott a szektorba. Mire megérkezett, és kivetette akolítusaiból és kémeiből álló hálóját, a baljós jelek megsokasodtak. Félreeső támaszpontok, helyőrségek, kis, kevésbé védett flotillák tűntek el, haltak ki, legénységüket lemészárolták. Egymás után több olyan hajóra bukkantak, amelyek már élő hajózó személyzet nélkül léptek ki az Immatériumból. A fedélzeten közelharc nyomai, az ellenség tetemei nem voltak jelen, de a legénységen ragály nyomai látszottak. Horst inkvizítor azonnal riasztotta Terra lordjait: elemzése szerint a Káosz átfogó támadásra készült. Az asztropata kórusok alig adták tovább az üzenetét, az egyik kaptárvilágot máris Nurgle-hívő Káoszgárdisták prédálták fel. Az incidens azonban egyelőre elszigetelt maradt.
Voltak akik eltúlzottnak vélték Horst következtetését, ám Terra roppant kogitátor-rendszerében az Egyetemes Káosz jelentette fenyegetés kiemelt prioritással szerepel: a Cadia-kapu védelmeit, és a Rettegés Szemét körülzáró gyűrű egységeit készültségbe helyezték. Megkezdődött az Impérium hadigépezetének lassú mozgósítása.
A Segmentum Obscurus körül egyre jobban háborgott az Immatérium. A warp ilyetén aktivitása borzasztó hatással volt a lakosság pszichéjére. Horst aggódva figyelte, ahogy a végítélet közeledtét hirdető tanok terjednek a Császár alattvalói között. Ügynökei már az első ilyen hírekre a pánikoló polgárok között bújkáló Káosz szekták után kezdtek kutatni, és nemhiába. Bár jópárat lekapcsoltak, a vallatások során nyilvánvalóvá vált, hogy átfogó Káosz-imádó hálózattal van dolguk. Az inkvizítort balsejtelmek gyötörték, meggyőződése volt, hogy ez elterelő támadás, de nem volt képes rájönni a zavarkeltés valódi céljára. Amikor Purgatórium bolygó lakossága fegyveres felkelésben lázadt fel, a helyszínre sietett. Az utazás közben átvizsgálta az Inkvizíció adatbázisait, és ijesztő felfedezést tett.

Horst navigátora megtervezi a hajó útját Purgatóriumra

Mint megtudta, a Purgatóriumon rejtett el az Inkvizíció egy érezhetően nagy hatalmú, de ismeretlen rendeltetésű xeno ereklyét, amelyet nem tudott elpusztítani. A Sötétség Keze kódnevű objektumról ezen felül összesen két információt sikerült szereznie: az egyik, hogy valamilyen köze lehetett az eldákhoz – bár belőlük meglepő módon félelmet váltott ki. A másik, hogy van egy párja: az Éj Szeme kódnevű, hasonlóan rejtélyes ereklye. Purgatóriumra érve azonnal az ereklye rejtekhelyére tartott. Félelmei beigazolódtak, az eszközt elragadta a Káosz. Habozás nélkül hagyta ott a háborgó bolygót, és indult teljes sebességgel Ornvilágra, a ratlingek lakta bolygóra, ami a párját rejtette. Elkésett. Bár indulása előtt figyelmeztette a bolygót egy esetleges lázadásra, és a bolygó véderőit készenlétbe helyezték, a ratlingeket Káoszgárdisták irtották ki mind egy szálig, miután csatahajóik porrá zúzták a nem ilyen ellenségre méretezett védelmet. Maga Horst is nagy nehézségek árán menekült el a rendszerből. Élt, de tudta: a két félelmetes ereklye a Káosz kezére került.

Ragálygárdista csatahajók lépnek ki az Immatériumból

Minden információt összegyűjtött az addigi Káosz-aktivitásról, legyen szó akár rejtett szektákról, akár nyílt támadásról, akár warpviharokról. Hosszas elemzés után úgy vélte: a szegmensben egyre sokasodó támadások a Gothic szektort célozzák. Miután jelentette elképzelését az Inkvizíciónak, maga is oda vette az irányt.
Alig érkezett meg a szektorba, amikor az addig is háborgó Immatérium kataklizmatikus viharban tört ki, a teljes szektort elvágva az Istencsászár birodalmának többi részétől. Mivel átfogó inváziótól tartott, egyenesen Port Maw-ba, a Gothic flotta legfőbb hadikikötőjébe tartott.
A szektor legkülönbözőbb pontjairól érkeztek hírek Káosz flották támadásairól. A warpviharból előtörő csatahajók villámgyorsan csaptak le célpontjaikra, és mielőtt azok védelmi pozíciót tudtak volna felvenni, komoly károkat okozva továbbálltak. A kezdeti összecsapások katasztrofálisan alakultak az Impérium számára.
A Gothic flotta az Impérium egyik legnagyobb és legfelkészültebb űrhadereje, azonban az ellenség hazai terepen manőverezett a háborgó warpban, ami az ő hajóikra halálos veszélyt jelentett: így mire a hatalmas szektorban a megfelelő pozícióba értek, a Káosz már rendszerint elvette amit akart, és odábbállt. Ráadásul el voltak vágva az erősítéstől, míg az Ősellenség egyre csak újabb és újabb hajókkal gyarapodott a Rettegés Szeme irányából.
Az Impérium meglepő „szövetségest” szerzett ebben a vészterhes időszakban: az addig is komoly gondokat okozó ork kalózokat egyesítette egy hadúr, és mivel az Istencsászár armadája ekkor éppen nem jelentett kellő kihívást, a Káosz erőit kezdte fosztogatni. Ez adott némi időt a Gothic flottának, hogy rendezze sorait.

Az orkok mérsékelten szofisztikált hajóinak egy flottája, ezúttal az igen jellemző Kövek nélkül

A szektor védelmének egyik pillére, a flották mellett, a jól felszerelt űrbázisrendszer volt. Az Adeptus Mechanicus ezeknek csak egy részét építette: egy másik részüket valójában találták. Ez utóbbi hat bázis hatalmas, ismeretlen xeno eredetű űrplatformok felszínére épült, melyek obszidiánszerű homogén anyagból álltak, és a Mechanicus – bár tényleges működésüket nem ismerte – roppant energiákat tudott kinyerni belőlük. A haditengerészek egyszerűen csak feketekő-erődöknek hívták őket. Energiáik meghajtásával számottevő védő- és támadó fegyverzet működött rajtuk, hadi kapacitásuk szinte megközelítette Port Maw-ét. A flotta büszke volt rá, hogy a szektor történelme során egy sem került közülük még átmenetileg sem ellenség kezére.

Egészen idáig.
Ugyanis a Rebo rendszert, amely az egyik ilyen erőddel volt ékes, maga Ezékiel Abaddon, a Pusztító, az Egyetemes Káosz legfőbb hadura támadta meg. Húsz hatalmas csatahajója, és számtalan cirkáló, romboló és kísérő harci jármű söpörte el a rendszer vitézül harcoló védőit. A maradék Birodalmi hajó az erődnél csoportosult, annak számottevő tűzerejében reménykedtek. Ahogy azonban Abaddon flottája közelebb ért, az erőd egyszer csak elhallgatott. Az Ősellenség valahogyan – talán az elrabolt ereklyékkel, talán másképp – megtalálta a módját, hogy a távolból elnémítsa a feketekő platform ismeretlen energiáit. Ezek nélkül a fegyver- és pajzsrendszerek tehetetlenül figyelték, ahogy a Káosz csatahajói porrá zúzzák a védők cirkálóit, és a Káoszgárdisták partra szállnak az erőd felszínén. Vezető Asztropatájuk még híradást tudott küldeni a történtekről Port Maw-ba, mielőtt meghalt.

Savaven szentélyvilága volt a következő, aminek a halálhírét megkapták. Abaddon a híradás szerint rendelkezett egy olyan, minden eddiginél hatalmasabb csatahajóval, ami valamilyen módon képes volt a bolygónak nem csupán a felszínét szilánkokra bombázni, vagy felégetni, mint az Impérium ciklontorpedói és vírusbombái, de egyenesen darabokra tépni azt a magjából kiindulva. Bár az információt zárolták, az mégis elterjedt. Elképzelhetjük, milyen hatással volt a polgárok moráljára ennek a Bolygópusztítónak a híre.

Battlefleet Gothic Armada - Planet Killer Inditás gomb

Battlefleet Gothic Armada - Planet Killer (00:01:25)

A Bolygópusztító megsemmisíti Savaven világát

Tovább rontotta az amúgy sem túl rózsás helyzetet, hogy szektorszerte mérhetetlenül felerősödött a kalóztevékenység. Az emberi kalózok felbátorodtak, ahogy a flotta minden erejére a Káosszal szemben volt szükség, ráadásul úgy tűnt, elda hajók is feltűntek – az admiralitás nem tartotta kizártnak, hogy egy Mestervilág bújkál valahol a szektorban! A Gothic flotta kénytelen volt több fronton harcolni.
Abaddon sem pihent a babérjain. Jól védett rendszerre támadt. A jelek szerint nem csupán elfoglalta, de magával vitte a Rebo rendszerben zsákmányolt feketekő-erődöt. Az erőd az ő kezében teljes erővel működött, és véres rendet vágott ellenfelei között. Ezt a rendszert is elfoglalta, és, miután az energiaforrását ismét elnémította távolról, egy második erődöt zsákmányolt.
A bolygópusztítótól való rettegésükben több rendszer harc nélkül hódolt be a Káosznak. Bár a Gothic flotta egyes csatákban győzelmet aratott, erői megoszlottak a kalózok és xenók, valamint a káosz elleni harc között. Horst inkvizítor és Cornelius von Ravensburg, a flotta vezető admirálisa megpróbálták kikövetkeztetni, mi lehet Abaddon következő célpontja, és oda összpontosítani elaprózott erőiket. Bár egyelőre rosszul találgattak, mégis, a következő áldozat nem volt védtelen: a flotta derékhada nem ott volt, de az Inkvizítor javaslatára különösen megerősítették a feketekő-erődöket tartalmazó, és az azokkal határos rendszerek védelmét. Az egyik ilyen rendszerre csapott le a Pusztító. A védők joggal remélték, hogy új védműveik, és a hozzájuk helyezett hajók elegendőek lehetnek a Káosz támadásának feltartására addig, amíg erősítést kapnak. Abaddon azonban nem a flottájával támadt rájuk. A két elfoglalt erőd között delejes energia kezdett cikázni, és egyszer csak egy sugárban egyesült – ez keresztülégetett több csatahajót, és elpusztította a felszíni védelmek oroszlánrészét. A maradék órákon belül elesett. Újabb rendszer pusztult el, és a Káosz hadura újabb, immár a harmadik pusztító fegyverrel gazdagodott.

Bár az orkok kivételesen többet használtak mint ártottak az Impériumnak – különösen a Küklopsz-térségben tizedelték meg a Káosz hajóit – a többi kalóz mérhetetlen károkat okozott. Egész kaptárvilágok éheztek az elfogott élelmiszerszállítmányok miatt, de támadásaikat nyögte a kohóvilágok hadianyagutánpótlása is, sőt, annyira felbátorodtak, hogy szektorméretű kalózszövetséget alkotva immár nyíltan támadtak rá a hadiflotta kisebb fregattjaira, flotilláira is.
Ravensburg főadmirális látta, hogy ez a két frontos háború felőrli erőit, ezért vakmerő lépést tett. Megbízta egyik admirálisát egy kifejezetten a kalózok felszámolására felállítandó flotta létrehozásával. Amaz engedélyt kapott, hogy a szektor legkülönbözőbb flottáiból lefaragjon magának itt egy rombolót, ott egy cirkálót, néhol még egy csatahajót is. Végül elegendő haderőt halmozott fel. Eközben busás rakománnyal útnak induló szállítókonvojról szivárogtatott ki híreket. Számos nagy, üres szállítóbárkát indított útnak, csupán annyi, minimális védelemmel, ami még nem tűnt gyanúsnak. A számítása bevált, a kalózszövetség valóban lecsapott a csalétekre. Hajói körülvették és megsemmisítették a legtöbb támadót, de gyűrűjükön rés tátongott, melyen át parancsára menekülni hagyták egy részüket. Mesternavigátora jóelőre begyakorolt módon a menekülők nyomára vezette a flottát, így ráleltek a kalózok támaszpontjára. Bár a háború alatt szépen megszedték magukat, és számottevő erőket halmoztak fel, a támadás teljesen készületlenül érte a kalóztanyát. Az Istencsászár flottája nem kegyelmezett a martalócoknak.

A Gothic flotta összpontosítja erőit

Von Ravensburg így végre az Ősellenség ellen fordíthatta valamennyi hajóját. Az azonban számban ekkorra már meghaladta az erőit. A Káosz flották viszont megosztottak voltak: egy-egy hadúr vezetésével a szektor más és más pontján csaptak le. A főadmirális úgy határozott, megkockáztatja az armada összevonását, és ha sikerül az egyik ellenséges flottát lokalizálnia, minden erejével lecsap rá. Veszélyes taktika volt ez, amely a szektor többi részét szinte védtelenül hagyta, de a siker lehetőségével kecsegtetett: ha minden a tervek szerint alakul, egy ilyen győzelem kiegyenlíti az erőviszonyokat a túlerőben lévő Káosszal szemben.
Hosszú próbálkozás után a felderítőknek végre sikerült hírt hozniuk egy, a Gethsemane rendszer felé tartó nagy Káosz flottáról. Ravensburg minden hajójával útnak indult, ő maga vezette őket zászlóshajója, az Az Ő Isteni Jogán fedélzetén.

Cornelius von Ravensburg főadmirális

Ahogy előre látta, összpontosított erői jóval meglhaladták eme Káoszflottáét. Az ellenséges hadúr is így láthatta, mert azonnali visszavonulót fújt. Ravensburg üldözőbe vette: a rendszerint mozgékonyabb Káosz erők ellen a gyorsabb, kisebb hajóit küldte, míg a csatahajók lassan elmaradtak mögöttük. Csapdába futottak. Az ellenség egy másik flottája várta őket, és egyesülve az előzővel, halálos harapófogóba próbálták zárni a rombolók és fregattok raját. Veszteségek árán, de kitértek előlük, a csatahajók irányába – ahol viszont a Káosznak kellett megint menekülnie. Csapda, kitörés. Támadás, visszavonulás. Ez a macska-egér játék folytatódott hosszú napokon keresztül a két haderő között, míg végül Ravensburg felderítőinek sikerült egyszer úgy rálelnie a Káosz hadúr hajóinak zömére, hogy azok nem szereztek tudomást róluk.

A Gethsemanei ütközet
A főadmirális utasította valamennyi torpedórombolóját, hogy közelítsék meg az ellenséges flotta pozícióját, és zúdítsanak elsöprő erejű torpedó-zárótüzet. Nem a hajókat célozta meg azonban, hanem éppen a körülöttük lévő űrt. Ebből a tűzből kitérni csak egy irányba lehetett – Ravensburg pedig pontosan itt támadott fő erejével. A Káosz hajóinak mozgékonysága nem érvényesült a szűk térben, és az Istencsászár flottájára jellemző közel- és középtávú oldalütegek szörnyű vámot szedtek a torpedók elől a karjaikba rohanó ellenségben. A hadúr parancsot adott a kitörésre, és a főadmirális elkeseredésére sikerült is hajói kétharmadával rést ütnie az Impérium blokádján. Ráadásul elda csatahajók jelentek meg. A császárhű erők fogcsikorgatva készültek fel rá, hogy drágán adják az életüket az árulók és xenók túlerejével szemben, ám mindenki meglepetésére az eldák a káosz ellen szálltak harcba. Ravensburg újult erővel csatlakozott hozzájuk, és a mestervilági űrhajókkal együtt mind egy szálig megsemmisítette az ellenséget.

Ez itt a képen pontosan az a fajta frontális támadás amit az elda csillaghajóktól soha nem fogunk látni...

Az eldák állásfoglalásának oka Eldrad Ulthran volt, a híres-hírhedt elda látnok. Az ötezer éves varázsló folyamatos harcot viselt a Káosz, főképp pedig Slaanesh ellen, megállás nélkül fürkészte a lehetséges jövő elágazásait, és nem kímélt sem ellenséget, sem szövetségest ha ezzel olyan irányba terelhette a sors folyását, amelyben esélyt látott népe túlélésére. Különös figyelemmel kísérte a feketekő-erődöket, mivel látomásaiból tudta, valamilyen módon azok, és Slaanesh hozzák majd el egyszer az ő halálát. Minden információt összegyűjtött hát róluk – és ez jóval több volt, mint amennyi megszerzésében az Impérium valaha is reménykedhetett. Az erődöket ugyanis – így szól az eldák mitológiával vegyülő történelme – még a Mennyek háborújában kovácsolta Vaul elda isten a C'Tanok ellen vívott harcban. Mivel a Nekronok és uraik érzékenyek voltak az Immatériumra, ezek a borzalmas fegyverek éppen annak az energiáit tudták megidézni. Eldrad nem habozott hát saját fajtársait manipulálni a háborúban való aktív részvételre, amikor több ilyen is az Ősellenség kezére került. Bár ő maga nem vett részt a harcban – a Hiperhálón át a galaxis miriád pontján szőtte terveit az ellenség ellen, és ezek némelyike megkövetelte a személyes jelenlétét – összegyűjtött tudását, és az őt követő látnokok erőit a rendelkezésükre bocsátotta. Meggyőzte Yriel Ulthanash herceget, a legnagyobb elda kalózflotta vezérét és népe híres hősét is, hogy álljon az ügy mögé.

Eldrad Ulthran, és Yriel Ulthanash herceg

Az eldák nem becsülték alá a veszélyt, mint az hamarosan kiderült. Bár a warpviharok végre kezdtek alábbhagyni, és Terra erősítése elkezdett beszivárogni a szektorba, Abaddon mégis újabb halálos csapást mért a flottára. Míg Ravensburg más frontokon harcolt, ő Tarantisra sújtott le, amely rendszer a beáramló birodalmi erők bejárataként szolgált. Korántsem volt védtelen, és keményen ellenállt a Pusztító erőinek, ő azonban meglepő irányba tört előre, és a rendszer napja körül állt pályára a feketekő-erődökkel. Az erődök a már ismert és rettegett sugárral ezúttal nem az Impérium hajóit célozták meg: a három sugár kereztezte egymást, majd egyesült, és a nap belsejébe áramlott. A Káosz flotta ezután elmenekült – az értetlen birodalmi erők hamarosan megtudták, miért. Tarantis napja bugyogva forrni, és duzzadni kezdett, majd evilági és warp energiák kitörésében szupernovává robbant. A rendszer, és az összes azt körülvevő is elhamvadt tüzében.

A három erőd egyesíti sugarait, és iszonyú energiáikat Tarantis napjába vezetik
Az Impérium elképedt ekkora pusztító erő láttán. Ravensburg fogcsikorgató bizonyossággal tudta, hogy ha nem állítja meg Abaddont, a Gothic szektor bukása csupán a kezdete lesz az egész birodaloménak. Bár a gethsemanei győzelemben és utána felőrölték flottája számottevő részét, és a warpviharok csendesültével az utánpótlása is akadozott, míg az admirálisoké viszont növekedett, a Pusztító hadereje még mindíg számottevő volt. Főképp pedig megfoghatatlan. Az egyetlen biztos pont, mint azt Horst inkvizítor és az eldák is megerősítették, az volt, hogy előbb-utóbb meg fogja próbálni megszerezni a maradék fekete kő erődöket. De melyikre támad majd, és mikor? 
Az eldák bukkantak rá flottájára. Fejlett, álcázott hajóik észrevétlenül követték, és kikalkulálták a célpontját: a Schindelgheist rendszer erődjét. A főadmirális elkeseredett. A rendszer túl messze volt ahhoz, hogy erői időben odaérjenek. Yriel herceg a helyzet súlyosságára való tekintettel figyelmen kívül hagyta az eldák felháborodását, és megnyitotta a mon-keigh-k (elda szó majomra és emberre) előtt a Hiperháló egy kapuját. Az Istencsászár hívei babonás rémületben voltak az egész utazás alatt, Inkvizítoraik és papjaik folyamatosan rontásról és a xeno technológia tisztátalanságáról prédikáltak – de megdöbbenésükre a Gothic flotta, ahogy Yriel herceg csillagvitorlásai is, öt teljes nappal Abaddon előtt érték el Schindelgheistet. Ravensburgnak pedig ennyi idő bőségesen elegendő volt, hogy halálos csapdát állítson fel.
Friss hadihajók érkeznek von Ravensburg flottájába

Ahogy Abaddon hajói kiléptek az Immatériumból, megsemmisítő erejű zárótűzbe futottak. Közelharcban elsöpörte őket az Istencsászár flottája, manőverezőképességben pedig nem vehették fel a versenyt a követhetetlenül cikázó eldákkal. Abaddon pajzsot formált a maradék hajóiból, és a Bolygópusztító tűzerejétől fedezve Schindelgheist napjához menekült.  A három erőd máris elkezdte halálos energiáit összegyűjteni, hogy azt tegye vele, amit a Tarantis rendszerben.
A Gothic flotta hajói közül alig néhány érte utol időben. Tűzerejük nem tudta megkarcolni az ősi erődöket. Közöttük volt Abridal kapitány, a Tisztítótűz fedélzetén. Amikor a halálos sugarak elkezdték keresztezni egymást, a kapitány parancsot adott legénységének, hogy száguldjanak teljes sebességgel a metszéspontjukba. Minden energiát a pajzsokba irányíttatott. A Tisztítótűz az Impérium egyik legnagyobb, Overlord osztályú csatahajója volt, különlegesen megerősített pajzsokkal – mégsem bírta tovább néhány másodpercnél. Elnyelte a sugarak energiáját, és atomjaira bomlott. Áldozata azonban nem volt hiábavaló. A folyamat megszakadt, és az újrakezdéséhez időre volt szükség. Több időt azonban nem kapott a Pusztító.

Az Űrgárdista csatabárkák az impérium legerősebb hajói közé tartoznak

Elsőként a Megtorlás Angyalai gárdista rend csatabárkája érte utol. Ezek a Gárdisták, akik a Sötét Angyalok egyik utódrendjéhez tartoztak, a warpviharok alábbhagyásakor tudtak áttörni a rendszerbe. Őket követte az Az Ő Isteni Jogán. Cornelius von Ravensburg, ágyúi útján, végre szabadon engedhette minden szent haragját amit Abaddonnak tartogatott,  a Gárdisták pedig célzott tűzzel hamvasztották el a kisebb Káosz rombolókat, és a fedélzetükre törve belülről foglalták el a nagyobb cirkálókat. Abaddon menekülni kényszerült, egyre fogyó flottájával, és immár csak két fekete kő erőddel – a harmadiktól elvágta a Gothic flotta. A rendszer szélén végül megsemmisítették a maradékot is, kivéve magát Abaddont és a két erődöt: ezeket egy hirtelen támadt warp-örvény nyelte el, talán a Rontó Erők direkt közbeavatkozásaként...
A visszaszerzett erőd felszínére leszálló személyzet furcsa rezgésről számolt be: a kő halk zengéssel lassan vöröses fényben kezdett izzani. Gyorsan visszavonultak róla, és az erőd lassan finom kőtörmelékké omlott. Ugyanez történt a szektor többi erődjével is. Eldrad Ulthrant valamiért nagyon rossz előérzet fogta el amikor megtudta ezt...

A Gothic szektort a birodalom  serege lassan visszafoglalta és újáépítette. Az ork kalózokat, a lázadókat, a káosz szektákat kíméletlen alapossággal kipurgálták, az eldák a győzelem után eltűntek – a szektor végre újra teljesen az Istencsászáré volt. Sokáig tartott, mire újra a régi fényében ragyoghatott, főképp a flotta szenvedett szörnyű károkat, de a túlélők rendkívül büszkék voltak magukra: Terra lordjai hatalmas emlékműveket emeltettek, melynek oldalain minden egyes haditengerész neve megőriztetett az örökkévalóságnak. Az Abaddon e Sötét Hadjárata ellen harcoló valamennyi hősé, lett légyen az maga Ravensburg admirális, vagy csak egy egyszerű matróz. Horst inkvizítor és ügynökei neve természetesen nem került rivaldafénybe. Egyébként is, mire az ünneplés megkezdődött, ők már úton voltak más szektorok felé, más fenyegetések után kutatva...

*  *  *
 

A néhai Battlefleet Gothic kezdő doboz tartalma

Mindez a Games Workshop űrhajómodellekkel játszott asztali játéka, a Battlefleet Gothic kerettörténete, illetve fordítva: a Battlefleet Gothicban írták a 40K történelmének ezt a szakaszát. A tizenkettedik Sötét Hadjárat (a Káosz az Immatérium ár-apályával együtt támad és vonul vissza, legnagyobb támadásai a Sötét Hadjáratok) teljes egészében lejátszatott, és a csaták eredményei alapján került bele a hivatalos háttéranyagba. A játékhoz apró ólom, majd később műanyag maketteket lehetett gyűjteni, ezeket a játéktérül szolgáló asztal felületén, az azon elhelyezett tereptárgyak (aszteroidák, űrállomások, stb.) között tologatva, kockadobásokkal, a szabálykönyv alapján dőltek el az ütközetek. Múlt időt használok, mert a Games Workshop sok évvel ezelőtt lemondott a játékról, mint túl kis közönséget vonzóról. Nem biztos hogy ez jó döntés volt: jelen pillanatban az asztali/terepasztali harci játékok piacának legnagyobb, a Warhammer 40K-t is maga mögé utasító szereplője a Star Wars: X-Wing játék, amihez kis műanyag űrhajómaketteket kell gyűjteni, és asztalon tologatni, miközben kockákkal dobálunk...
Mint a GorkaMorka, Blood Bowl, stb. esetében, a lelkes rajongótábor ezt is életben tartotta és továbbfejlesztette, továbbá, mint már említettem, nemrég kiváló PC-játék jelent meg belőle – reménykedjünk, hogy a GW részéről is újra figyelmet kap majd.

 
A sorozat korábbi részei:
Tartalomjegyzék 

A Warhammer 40,000 világa kókuszdióhéjban #18: GorkaMorka

Fórum:

Az egész réges-régen kezdődött, amikor az Impérium még nem is találkozott az akkor még javában szendergő Nekronokkal, nagyjából a harmincötödik évezredben (és a Warhammer 40K dicsőséges második kiadása idején. De szép is volt… hüpp…). Az Adeptus Mechanicus furcsa, egymásnak ellentmondó adatokat kapott egy addig nagyjából ismeretlen planétáról, amikor hatalmas letapogató állomásaival új bolygórendszereket próbált feltérképezni. Az Angelis rendszer második bolygóján furcsa energiákat észleltek ugyanis a műszerek, míg maga a bolygó egyáltalán nem mutatott életjeleket. Mármint nem kevés, vagy gyenge biológiai tevékenység volt leolvasható, hanem abszolúte nulla, dacára annak, hogy az atmoszféra belélegezhető – akkor viszont honnét az energia, és hogy-hogy nem lakja még egy fia baktérium sem az oxigén-nitrogén légkörű világot? A rejtély annyira felcsigázta a magosok és explorátorok figyelmét, hogy jól felszerelt expedíciót indítottak útnak. Jellemzően az Impériumra, nem egy-két tucat tudóst értünk ez alatt: az Örökös Éberség cirkáló és az azt kísérő rombolók kisvárosnyi tudóst, sokezer fő kisegítő személyzetet és természetesen nem elhanyagolható mennyiségű katonát vittek magukkal. Az energiajelek vastag üledékréteg fedte piramisszerű alakzatokból származtak, így a munkások hada azok környékén vert tanyát. Hamarosan a felszín alá költöztek, ahogy az ásatás egyre mélyebbre és mélyebbre juttatta őket a megközelíteni próbált objektumok irányába. A tudósok a közben talált ismeretlen eredetű leleteket a cirkáló fedélzetén vizsgálták.

Az Örökös Éberség.

Eközben a galaxis egy teljesen más pontján egy ork WAAAGH!, jelentős harci sikereket ért el. Az ínycsiklandó háború híre újabb és újabb ork populációkat mobilizált. Egyikük egy gigászi, űrben sodródó roncsot szállt meg, és ők jó ork szokás szerint pontosabb célzás nélkül, saccra indították útnak monstrumjukat az áhított haddelhad irányába. Egy hangyányit azonban eltévesztették, és körülbelül ötezer fényévvel odébb, a szóban forgó Angelis rendszerben léptek ki az Immatériumból, ráadásul ütközési pályán az Angelis Secundussal, és – ha ez még nem lenne elég – az Örökös Éberséggel is. A katasztrófa pillanatok alatt játszódott le: a monstrum alig materializálódott a rendszerben, már neki is száguldott a rémülten kitérni próbáló cirkálónak, amit kettétört, darabjait pedig a kísérő rombolók szenes roncsaival együtt, magával rántotta egyenesen a bolygófelszínbe. A becsapódás az egész bolygót megrázta. A roncsóriás több száz kilométeres mélységű árkot vájt, mielőtt megállapodott volna. Eközben – továbbá korábban az atmoszférába lépéskor és az ütközéskor is – irtózatos mennyiségű radioaktív szennyeződést és egyéb égésterméket juttatott a légkörbe. A kataklizma az orkokat is megtizedelte, az embereket viszont gyakorlatilag kipusztította. A túlélő orkok miután – hetek alatt – kiásták magukat a roncsok közül, lelkesen indultak rohamra. Abban a hitben voltak, hogy megérkeztek a nagy WAAAGH!-ba, de némi radioaktív poron és kormon kívül semmit sem találtak. Márpedig még a leggyengébb képességű grot is hamar rájött közülük, hogy azokkal bizony nehézkes harcolni. Ezen felettébb elszontyolodtak.
Mérnorkjaik munkára fogták őket. A roncsokból átmeneti szállást tákoltak össze, és nekiláttak új járművet szerkeszteni, amivel továbbállhatnak célpontban gazdagabb világokra. A közorkok viszont nem viselték túl jól a háborúmentes időszakot. Mire a botcsinálta űrhajó váza elkezdett kirajzolódni a mérnorkok újdonsült városa, a fantáziadúsan elnevezett Mérnorkváros közepén, egyéb ellenfél híján egymásba kezdtek belekötni. Jobb indokuk nem volt, hát vallási ellentétekre alapoztak: az iker ork istenek, Mork és Gork híveire szakadtak. Bár senki nem tudja igazából, hogy a kettőből melyik melyik, úgysem ez volt a lényeg: csakhamar általános hirig kezdődött annak eldöntése felett, hogy a készülő jármű Gorkra, avagy Morkra hasonlít-e jobban? Annyira jól sikerült bunyó volt, hogy a várost, sőt az űrhajót is teljesen leamortizálták. A mérnorkok haragra gerjedtek. A pofozkodás szép és jó dolog, de lerombolni az eszközt amivel e helyett a semmi kis csetepaté helyett a nagy WAAAGH!-ba juthatnának? Ami sok az sok! Az asztalra csaptak, és valamennyi orknak kihirdették: mától ezen a bolygón nincs olyan isten hogy Gork, sem pediglen Mork, mától csakis GorkaMorka van! A közorkok pedig lesznek szívesek szétszéledni a sivatagban, összegyűjtendő a monstrum roncsait, mert ami itt van, az nem csak kevés az újjáépítéshez, de azt a keveset is összetörték az imént. Szóval irány gyűjtögetni, egy-kettő! Kelleni fog receruganyátor, meg támpecekítő, meg erőtér-bizgere, meg… ajjaj… látjuk hogy ezt így nem értik… Akkor legyen így: aki vasat hoz, kap a mérnorkoktól fogat érte! (Az orkok fizetőeszköze ugyanis a fog.)

Mérnorkváros (az a nagy kupac hátul a lassan-lassan épülő űrhajó).

Ez az új rendszer fényesen bevált. A mérnorkok, Mérnorkváros urai nagyon csúnyán megverettek mindenkit aki széthúzást keltett volna, így a vallási ellentét megszűnt. Mármint a felszínen. Mert titokban bizony minden orknak maradt favoritja az ikeristenek közül, és bandáik továbbra is egymásnak feszültek ezen: most viszont már legalább kivonultak a sivatagba a nézeteltéréseiket lerendezni. Ezek a bandák egy-egy Nob vezetésével kis támaszpontocskákat alakítottak ki maguknak odakint, onnan járták a territóriumukat, gyűjtötték a vasat, és Mérnörkvárosban az érte kapott fogakon újabb fegyverekkel, járművekkel gazdagították arzenáljukat.

A város körül hamarosan kialakult az orkoid ökoszisztéma: a spórákból gombák nőttek, ezeket squigek követték és grotok, akik az egészet gondozták, és minden más munkát is elvégeztek ork uraiknak. A hosszú, viszonylagos békében azonban valamelyik grotnak túl sok ideje maradt gondolkozni, és kételkedni kezdett benne, hogy uraik őket is magukkal viszik majd a nagy haddelhadba, ha elindulnak egyszer. Az okostónit természetesen megették, de a kétely magvait már elvetette: a grotok lázadozni kezdtek, hamarosan nyílt összecsapássá fajult a dolog. Aki látott már orkot és grotot, az sejtheti, hogyan végződött a dolog – a maradék aprónép pedig tovább szolgált. Illetve nem mindegyikük. Néhány lázadó meglépett Mérnorkvárosból, és az önjelölt vezérrel, a Vörös Gobbóval az élen megalapították a Grot Felszabadítási Frontot. Célkitűzéseik között szerepel az összes grot emancipálása, és ígéretek kicsikarása az orkokból, hogy ők is rajta lesznek a nagy WAAAGH!-ba tartó hajón. Egyelőre azonban azzal is beérik, ha van mit enniük és vissza tudják verni a feléjük tévedő bandákat – ezért ők is vasat gyűjtenek, hogy feketén eladva a mérnorkoknak, fenntartsák magukat.
 
A Vörös Gobbó.
 
A birodalmi kisegítő személyzet egy része a piramisok alá vájt ásatási területeken túlélte az orkok érkezését kísérő kataklizmát. A földrengés eltemette őket, és ők a föld alatt egy idő után egymásnak estek a korlátozott erőforrásokért. A harcokat kis számú közösség élte túl, akik az idők múltával degenerálódni kezdtek. Generációk nőttek fel a sötétben és a varázseszközök fényében, mert a technológia működéséről a fiatalabbak már semmit sem tudtak. Azon kevés szerszámmal, ami megmaradt és használni is tudták, gombákat termesztettek, és egymással torzsalkodtak a kevéske élelemért, valamint az immár misztikus eszköznek tűnő birodalmi felszerelésért. Egy nap aztán egy járat ásásakor véletlenül sikerült kibukkanniuk a felszínre. Az ekkorra primitív emberek az odafent talált ork bandákat csodálatosan fejlett lényeknek látták, ahogy fényes, magától járó szekereiken, távolról szúró fegyvereikkel vetélkednek egymással. Messziről figyelték őket, és majmolni kezdték. Az új divat értelmében harcosaik zöldre festették bőrüket, agyart mintázó díszeket aggattak álkapcsukra. Idővel felvették a kapcsolatot bálványaikkal. Az orkok egy percig sem hitték, hogy közéjük tartoznának, de mert végül is zöldek voltak, egy vállvonással elintézték a dolgot. Ha hoznak vasat, végül is mindegy! Hamarosan az orkok által egyszerűen Ásóknak elnevezett népség bandái is színesíteni kezdték az etnikai körképet.

A zöldbőrűeket majmoló Ásók még az orkok szerint is hibbant népség, ami azért nagy szó.

Az Örökös Éberség kettétört darabjai közül a tat felőli rész jóval a leendő Mérnorkvárostól délre csapódott be anno. Sokat elárul az Adeptus Mechanicus hajóépítési képességeiről, hogy a roncs még a becsapódás körülményei között is életben tartott egy kisebb emberi populációt. Apró üröm az örömben, hogy a reaktor pajzsai megrepedtek, így a kataklizma okozta halálos háttérsugárzáson túl saját különbejáratú gamma sugarakban is fürödhettek ezek a túlélők. Aki nem halt bele, torz mutánssá lett. Mutánsok generációi nőttek fel új otthonuk, a kissé radioaktív ÖröÉbesg városkájában (mivel ennyi maradt olvasható a roncson hajó nevéből, és a leszármazottak így nevezték el pátriájukat). Nem emlékeztek őseikre; minden tudásuk ami volt, az a hajó kétségbevonható állapotban fennmaradt adatbankjainak sérült, hézagos információin alapult. Így alakult ki közöttük a Gésten kultusza – az adatbankok töredékeiből világos volt, hogy nagytiszteletű elődeik egy ilyesmi nevű istenség szolgái voltak. Mivel úgy tűnt, hogy Gésten kedvét leli a technológia vívmányaiban, portyákat vezettek a sivatagba, és ahogy a többi frakció, ők is vasat gyűjtöttek vezetőiknek, akik az adatbankokra alapozott tudásukkal megpróbálták hasznosítani azt. Tudni vélték ugynais, hogy idővel születik majd egy közülük, aki génjeiben hordozza a kulcsot a roncs megjavítandó szent szobájának használatához. Ezzel átnyúl majd a végtelenen, üzenetet küld Gésten mennyei seregeinek, és azok megszabadítják majd őket az orkoktól, akikkel gerillaháborúban álltak. Minden résztvevő fél szerencséjére azonban sem az asztropata helység nem haladt, sem psyker nem született a mutánsok között

Bár jámboran követik a Gépisten kultuszát, valami azt súgja, az Adeptus Mechanicus nem ölelné keblére e lelkes híveket.

Így teltek a dolgos hétköznapok Angelis Secunduson, illetve a lakosság túlnyomó többségét kitevő orkok szerint GorkaMorkán. A Gorkerek és Morkerek egymással pofozkodva gyűjtötték össze a vasat, olykor üdítő változatosságként a lázadó Grotok, az Ásók, vagy a Mutánsok bandáival is összecsapva. A jól végzett munka után zsákmányukkal Mérnorkvárosba hajtattak, ahol értékes fogakra váltották azt. A bolygó legnagyobb (…mert egyetlen) városa kifogyhatatlan tárháza volt mindennek, amit egy ork, ha elég foga van rá, csak kívánhat magának. Szeszfőzdéi gyilkosan erős gombasört termeltek, és jutott az ital mellé frissen sült squig is. A városban tilos volt a harc, de mert orkokról van szó, csak a fegyveres fajtája. Nem minősül fegyveres harcnak a konkurrens mocskos gorker/morker arcát a bokájáig csapni kézzel, boxerrel, egy másik orkkal, egy grottal, durunggal, az épület egy darabjával, két másik orkkal, a saját gombasörös korsójával, egy squiggel, három másik orkkal… Elvégre a keményen dolgozó orkoknak mégis csak jár egy kis szórakozás! Ami pedig a fegyveres harcot illeti, annak is megvolt a maga helye és ideje. Fajuk mindíg is nagy becsben tartotta a felettes leamortizálása útján történő előmenetelt, ennek színhelye volt a város egyik legkedveltebb szórakozóhelye, az aréna. A kihívó és – nemsokára talán ex- – főnöke itt eshettek egymásnak, hol puszta kézzel, hol dakkával, hol pedig harci motoron, ahogy a mérnorkok éppen szórakoztatóbbnak látták. Az arénában, vagy a sivatagi bunyókban lesérült orkokat tárt karokkal (és örökké éhes erszénnyel) várták a város doktorkjai. Sosem volt hiány kuncsaftban, annak ellenére, hogy csak a legvégső esetben szorítkoztak a tudományukra, a doktorkok ugyanis egyszerűen képtelenek voltak ellenállni kísérletező kedvüknek. Könnyen megesett, hogy a bal karját elvesztett páciens ugyan továbbra is egy karú, de lábak helyett motoros egykerekűn száguldozó kiborkként távozott – fogak nélkül. A doktorkok rendelőjének elmaradhatatlan kelléke volt a paraszolvenciális fogkiverő kalapács. Ugyanilyen keresettek voltak a mérnorkok műhelyei is. A magukra valamit is adó Nobok itt kerestek legényeiknek új dakkát, bandájuk alá új járgányt. Különösen a Morkerek kedvelték a száguldó harci motorok, homokfutók csapatait, a Gorkerek inkább legényeikre és egy nagy platós teherre költöttek, ami elvitte azokat. Aztán, ahogy a fenekére vertek a fogaknak, vagy ahogy holtbiztos tippet kaptak egy újabb mesés vaslelőhelyről, már robogtak is vissza a sivatagba.

Mérnorkváros környékének térképe, a frakciók tanyáinak feltüntetésével

Amely sivatag a galaxis kevésbé vendégmarasztaló helyei közé tartozott. Víz maximum nyomokban, a gyér ökoszisztéma mind vagy valamilyen orkoid alfajból származott (tehát mindenképpen igen harcias és szívós volt), vagy a monstrum valamelyik zugában élte túl az utazást és a becsapódást (tehát még jobban...). Orkevő növények, mérges pöfetegek, teherautónyi homokkígyók és vad squigek színesítették az életet – egyes beszámolók még squiggothokról is szóltak. Legfőképp pedig a bandák. A gorkerek és morkerek kifogyhatatlan lelkesedéssel támadták egymás tákolt erődjeit a sivatagban, sőt a ravaszabbak megvárták hogy a másik banda összeszedje a vasat, és a Mérnorkváros felé tartó megrakott, nehézkesen mozgó csapatra csaptak le. A legyőzöttek közül aki nem futott elég gyorsan, fogolyként találta magát a másik banda hajcsárjának squigbőr ostora boldogabbik végén. Ezek a rabok – de ha nem akadt elég, a nob saját legényei is – a vaslelőhelyen robotoltak, amire a banda felverte a tanyáját.
Az ő viselkedésüket majmolták az Ásók bandái is. Egy alkalommal számos ork csoport összegyűlt, hogy szétcsapjanak a gyanúsan nyiszlett zöldbőrűek között, és elvigyék mindet rabszolgának, de amikor a piramisok alá nyúló járatokba értek, előjöttek onnan valamik… és a kevés túlélő ork, tőlük stílusidegen módon halálosan rémült beszámolóját követően, a piramisok vidékét tabunak nyilvánították. Ma már ismert, hogy a Nekron kriptavilágok automatizált védelmei csak bizonyos technológiai szint felett tekintik ellenségnek a behatolókat, de Gorkamorka orkjainak elég volt annyit tudnia: az a hely ott Morgarg-durlurk-gulskar-dregsnikslag, ami körülbelül annyit tesz ékes ork nyelven hogy „ha odamész, nem csak meghalsz, de közben nagyon fáj is”.

A koponya az egyik első Nekron ábrázolás volt a Warhammer 40K-ban.

A Mutánsok a rendelkezésre álló téves információk alapján vallásuk részévé tették, hogy tartózkodnak a járműhasználattól. Mutáns hátasokon vágtattak, nyergükben támadtak lesből az orkokra, az azokétól gyökeresen különböző, igen hatékony fegyvereikkel. Ezeket az Örökös Éberség roncsai között lelt alkatrészekből, és az összegyűjtött vasból szerkesztették, a néhány megmaradt Adeptus Mechanicus fegyvert és az adatbankokból elsajátított tudást véve alapul.

A Grot Felszabadítási frontnak nem voltak ilyen fegyverei; ami azt illeti alig volt bármije is egyáltalán, de amit erőben és erőforrásokban nélkülöztek, létszámmal, ravaszsággal, és aljasággal ellensúlyozták. Nevetséges tákolmányok, vitorlás homokfutók és sivatagi hajtányok hátán, primitív kőhajítókkal fedezve rontottak az ellenfélre. Igyekeztek egyes bandatagokat kipécézni, akiket aztán öt-hat grot is elözönlött egyszerre, mert bár egy ilyen kis nyikhaj nem nagy ellenfél, de ha közben kettő a térdedet nyiszálja hátulrúl, három pedig a hátadon, fejeden ugrál és a szemedet próbálja kinyomni, mindjárt más a helyzet.
 
A vitorlás Grot Lázadó homokfutó messziről nevetségesnek tűnhet, közelről viszont tényleg az…

Angelis Secundus a Games Workshop egyik leghangulatosabb játékának, a GorkaMorkának a helyszíne. Abban az időben a Warhammer Fantasy és a 40K  is virágkorát élte, és számos zseniális oldalági játék született belőlük. Ahogy a GW kétes értékű döntései nyomán a cég válságból válságba került, ezeket lassan sorsukra hagyták: részükről a süllyesztőbe került a nagyszerű Kill Team, Necromunda, Mordheim, Battlefleet Gothic, Blood Bowl stb. is. Mivel ezek a játékok azonban rettentő hangulatosak voltak, a rajongótáboruk nem hagyta meghalni őket, sőt egyre gyarapodott. Sok év múltán is egyre jelennek meg a rajongói kiegészítések: egyik jobb mint a másik, és az elmúlt pár évben számos kiváló számítógépes játék is megjelent belőlük (a Battlefleet Gothic, Blood Bowl, Mordheim játékokat csak ajánlani tudom). Ez lassan újra felkeltette a GW figyelmét, idén újra kiadtak egy kissé primitív Kill Team szabálykönyvet, egy új kiadású Space Hulkot és megjelent újra a Blood Bowl is. Remélem, előbb-utóbb sor kerül a GorkaMorka és társai felrázására is, és azt is remélem, hogy a szenzációs rajongói anyagok figyelembevételével.
(Pár szóban: Szemben a nagy csatákról szóló 40K játékkal, a Kill Team kis csapatokról szól, narratív küldetéseken. Mint akik beszivárognak kikapcsolni a pajzsgenerátort ;-) , de ilyen csapat volt Schaeffer ezredes öngyilkos fegyenceié is a harmadik Armageddoni háborúban. Akkoriban még lejátszották ezeket a meccseket, és az eredményük írta a 40K történelmét… hüpp… de szép idők voltak…
A Necromunda a kaptárvárosok bugyraiban harcoló bandákkal foglalkozik, minden játékos egy ilyen bandát irányít a szerény kezdetektől a városszerte hírhedt elit szintje felé. Ilyen bandák segítettek megvédeni Hádészt Yarrick komisszárnak.

A Necromunda doboz tartalma anno: a szabályok különösen kedveztek a három dimenziós harcnak.

A Battlefleet Gothic a 40K űrháborúit dolgozza fel. A játékosok flottákat gyűjtenek, és azokkal csapnak össze az asztalon (és a nagyszerű új PC játékban).
A Space Hulkban egy kis csapat elit gárdista Terminátor próbál egy Génorzóktól hemzsegő hajóroncson megoldani küldetéseket: a másik játékos pedig kiirtani őket a szörnyetegekkel.
A Blood Bowl, és a Mordheim , valamint a belőlük készült videójátékok a fantasy Warhammerhez tartoztak, zseniálisak, de itt most nem térnék ki rájuk.)


Hogy mi is maga a játék: a nagy Warhammerben és 40K-ban komplett seregeket irányítunk, amik többek között gyalogos osztagokból állnak, osztagonként rendszerint egy-két specialistával és egy őrmester vezetésével. Itt viszont szedett-vedett csoportokat terelgetünk, akik kezdő zöldfülűből hosszas játékok alatt növik ki magukat a fenti osztaggá. A játékosok kezdetben a legegyszerűbb egységek és a vezér gyenge, fiatal, kezdő változataihoz férnek hozzá, és ahogy zöldfülűik tapasztalatot és erőforrásokat szereznek, úgy javulnak a képességeik, szerzik meg a megfelelő felszerelést, bérlik fel a specialistákat stb.
Ahol pár nyápic ork ifjonc állt egy alig nagyobb, csupán árnyalatnyival sötétebb zöld Nob-jelölt mögött, ágyékkötőben, bunkókkal és késekkel, ott végül vastag fémlemezből rájuk klopfolt páncélban feszít egy tucat sokat próbált ork martalóc. Mindőjüknél éles gyilok és sorozatlövő dakka, száz sebhellyel ékes Nobjuk egyik karja helyén félelmetes erőkarom. Csapatuk vörösre mázolt platós teher hátán száguld (a vörös az gyors!), sofőrük nem csak gyakorlott vezető, de a belharcban sincs párja – áhított pozícióját számtalan társától védte meg ugyanis. Mellette ül a jármű felspécizett géppuskáját kezelő tüzér: célzása ork mértékkel mérve halálosan pontos, már minden harmadik golyója talál…!

Ez az legények! Mutassuk meg azoknak a togya Gorkereknek!

Maga a fejlődés is izgalmassá tette a játékot, ráadásul ez egy véletlenfaktorral párosult: legtöbbször nem lehetett kiválasztani az új képességet, hanem a bandatag specializációjába tartozóak közül kellett kockadobással generálni. Ha a Morker motorosom bombahajítást erősítő képességet kapott, célszerűvé vált bevásárolni neki gránátokból, és máris megváltozott a taktika: legközelebb már padlógázzal próbáltam az ellenség közvetlen közelébe hajtani, és megdobálni őket, aztán iszkolni az ellencsapás elől… A legvadabb a doktork táblázata volt: a maradandóan sérült orkok ezen az orvosi műhiba okozta haláltól a végtagvesztésen át a robottestig és a gyilkos erőkaromig terjedő, számottevő előnyöket és hátrányokat jelentő módosításokhoz juthattak. Szadistább játékosok az első pár játékukban minél több sérülést igyekeztek begyűjteni, hogy a fél bandát a doktork kése alá terelve áhított kibork beültetésekhez jussanak (és néhány olyan orkhoz akinek az ábrándos kedvű doki squigkutyáéra cserélte az agyát, vagy akkora gyilokra a kezét amit viszont nem tud megemelni…).

Ez a motorizált kibork ugyan csak a letépett bal lábát akarta visszakapni és helyette a másikat is elvesztette, de már nem bánja.
GYORSABBAN! MÉG GYORSABBAN! WAAAGH!

Az összecsapások szabályai is rendkívül szórakoztatóak voltak. A kis lépték miatt a nagy 40K-nál kidolgozottabb járműves harci szabályok fértek bele, Mad Max-be illő összecsapásokat téve lehetővé. Például két száguldó jármű egymást próbálja a szűk kanyon falának szorítani – a GorkaMorkában bármelyik meccsen előfordulhatott az ilyesmi. Ráadásul az akkori 40K némileg másképp kezelt egyes statisztikákat: ahogy egy ork platós teher ma 12 orkot vagy 6 MegaPáncélos orkot tud elvinni, a GorkaMorka idejében ez így szólt: annyi orkot vihet el, ahánynak a figurája ráfér, de velük együtt kell mozgatnod, és amelyik leesik, sérül, és lemarad, hiszen leesett a mozgó kocsiról! Ha ehhez hozzávesszük a rajongói szabályokat, mint pl. „az ellenfél óvhat, ha nem kiabálod, hogy »DAKKA DAKKA DAKKA!« miközben sorozatot lősz", el tudjuk képzelni a hangulatot. Bár a szabályok kissé bonyolultra sikerültek, a kis lépték és az egyébként gyors játékmenet kis fantáziával lehetővé tette, hogy akár három-négy játékos is játsszon, vagy hogy két-három játék is beleférjen egy rövid összejövetelbe, miközben a csapatok persze fejlődtek is. Mégpedig változatos játékok során: volt autós üldözés, lesből támadás, erődostrom, nem beszéve a számtalan zseniális rajongói ötletről: elszabadult squigek összefogdosása, közös harc egy megvadult ork harci robot ellen, vagy a gombasör – squigvirsli verseny…

A squigek etetése tilos!

Népszerűségüket jelzi, hogy a mai napig sokasodnak a rajongói kiegészítők, lehetővé téve a GorkaMorka és a Nekromunda összevonását, és szinte az összes 40K-faj és frakció bevonását a bandaháborúba. Meglepő részletességgel, okosan kidolgozott háttértörténetek magyarázzák a Birodalmi sereg, vagy akár a sötét eldák csökevényeinek jelenlétét – a Games Workshop bizony jól teszi, ha odafigyel a rajongóira, olykor jobbak mint a hivatalos íróik.

Három Gorker sortüzet ad le... Khm. Akarom mondani: DAKKA DAKKA DAKKA!

Boldog új évet minden ReWired olvasónak! Happy new WAAAGH!


A sorozat korábbi részei:
Tartalomjegyzék 

A Warhammer 40,000 világa kókuszdióhéjban #17: Az Agyar háborúja – harmadik fejezet

Fórum:

Leman Russ, a Császár félisteni gyermeke, az Űrfarkasok Ősatyja tizenhárom kompániára osztotta Fenris fiait. Tizenkettő a mai napig harcol a Mindenek Atyja ellenségeivel, a tizenharmadik helye azonban üresen áll a Farkasok roppant erődje, az Agyar tanácstermében. Tízezer éve tűntek el, amikor az anyagi világ határain túlra üldözték a Káoszhoz pártolt légiókat. Maga Russ is elveszett, de megígérte fiainak: az utolsó csatájukra visszatér majd, hogy velük küzdjön.

A negyvenegyedik évezred végén warpviharok támadtak szerte a Galaxisban. Az Immatérium áradása démonokat hozott magával, és a Farkasok – szokásuk szerint – igyekeztek minden veszélybe került világ segítségére sietni. Nurades bolygólyán a démonok túlerőben voltak, és körülvették Russ fiainak oda küldött seregét. Alighanem szomorú véget értek volna, ha nem tűnnek fel a semmiből a Farkasok genetikai tökéletlenségének áldozataira emlékeztető félig gárdista, félig agyaras-karmos szőrös szörnyetegek, és támadják hátba a démonokat. Az elfajzott külsejű harcosok az elveszett tizenharmadik testvériség jelképeit viselték réges-régi mellvértjükön, és bár a harcban elvakult dühvel tomboltak, utána értelmesen mutatkoztak be. Valóban Russ eltűnt fiai tértek vissza a világon túlról.
A Farkasok vezetői tanácsot ültek. Nem egyhangúan, de úgy döntöttek: eltorzult testvéreiket össze kell gyűjteni a démoni csataterekről, ahol visszatalálnak az anyagi világba, és elrejteni. Az Inkvizíció szemében ugyanis – a terv ellenzői szerint nem alaptalanul – ördögtől való mutánsok lennének; annak jelei, hogy a Farkasokat megérintette a Káosz.

Hát, nem erőltette meg magát a dizájnnal a Games Workshop...

Mindent megtettek hát, hogy elsőként érkezzenek a démonok elleni csatákba, részben az Ember Birodalmát megvédendő, részben hogy farkasember-testvéreik titkát megőrizzék. Gyakran azonnal távoztak a harc végeztével, gyanút keltve ezzel később érkező bajtársaikban, akik csak a távozó Farkasokat és a démonok pusztítását látták. Nem telt bele sok idő, és a Farkasokkal amúgy is feszült viszonyt ápoló Sötét Angyalok rendjének felderítői megtalálták egy farkasember-gárdista tetemét a démonok által lemészárolt lakosság hullái között. Bár a halott harcos nem támadta, hanem védte a civileket, a valójában jó ügyért harcoló Farkasokat tulajdon szövetségeseik kezdték árulónak gyanítani, ahogyan annak idején az Ezernyi Fiakkal történt.
A Sötét Angyaloknál kevés eltökéltebb ellensége van az árulóknak – ennek részben saját rendjük egy részének évezredekkel ezelőtti, titokban tartott árulása miatt érzett haragjuk az oka. Ők is igyekezni kezdtek a viharok sújtotta világokra, és miközben az emberek védelméért harcoltak, fél szemük mindenhol a Farkasok elfajzásának nyomait kereste. Nemhiába. Egy túlélő felderítőjük arról számolt be, hogy a Farkasok mészárolták le a csapata többi gárdistáját, majd egyik vezérük, Sammael jelentette: a Farkasok cserbenhagyták egy fontos ütközetben, árulásuk kis híján a démonok kezére adta a seregét. Valójában azonban egyikük sem az volt, akinek látszott: Ahogyan réges-régen Magnus, úgy most Russ fiainak sorsát pecsételte meg az Alakváltó, Tzeentch démona, a Császárhoz hű gárdisták bőrébe bújva.

Az egyetlen Szürke Lovag – akit Armageddon óta a Farkasok is hősüknek tekintenek –, Pengetörő Hyperión ekkorra már rendje Prognosticarjaként szolgálta az Istencsászárt. E roppant felelősséggel járó tisztségében – míg teste a Titánon nyugodott – lelke szüntelenül járta a galaxist, feltérképezendő a helyeket, ahol meggyengül az anyagi és anyagtalan világot elválasztó gát. Gyakran előre látta a warpviharokat, és ezáltal rendjének olykor átfogó képe lehetett az Őselllenség támadásáról, mielőtt az bekövetkezett volna. Az egyre sokasodó viharok furcsa térbeli rajzolata sötét előérzettel töltötte el; készültségbe rendelte a Szürkéket, és a Fenris rendszerbe küldte Stern kapitányt – egy fiatal, de máris sokat próbált Lovagot, az alá beosztott Démonvadászokkal.

Stern kapitány fiatal kora ellenére számos háború hőse volt

Kételyekkel kell majd szembenéznie – figyelmeztette. Semmi sem lesz az, aminek látszik: szövetségesei arca mögött démon rejtőzhet, viszont aki ellenségnek tűnik, igaz barátnak bizonyulhat: Logan Grimnar, az ősz Falkavezér; bár Armageddon óta viszály dúl közte és a Szürkék között, mégis ha nyersen is, de igazul beszél. Stern megkereste hát az öreg Farkast. A Szürkék elől nem lehetett elrejteni a farkasember-gárgistákat. Kérdőre vonták a Falkavezért, aki igen agresszívan reagált. A szent lovagok nem látták azonban a Káosz mocskát a furcsa harcosokban, vezérük szavai pedig – még ha hangnemük acsarkodó is volt – igaznak bizonyultak. Átadták hát a Pengetörő üzenetét: a viharok által kirajzolt hieoroglif-jel a Fenris rendszert veszi lassan körül. Grimnar megenyhülve megköszönte a figyelmeztetést, és Stern erőivel együtt azonnal elindult hazafelé.
Az üzenet egy perccel sem érkezett korábban a kelleténél: a megérkező Farkasok anyaviláguk kivételével a rendszer valamennyi bolygóját és állomását túlvilági támadás alatt találták. Többfelé osztották erőiket, maga Grimnar Midgardia világának indult a segítségére. E toxikus dzsungelek borította bolygó lakossága mélyen a föld alatt élt, bunker-komplexumaikat, és a felszínt most Nurgle démonai ostromolták. A Falkavezér a rend legjobbjait vezette harcba ellenük: farkaslovasokat és Terminátorokat. Erőit a Vasfarkas Egil vezette páncélos dandárjok támogatták. Kíméletlen hatékonysággal számolták fel a landolási területük környékén található ellenséget, és bár a toxikus dzsungel és az abban elharapódzó dögletes Nurgle befolyás lelassította előrenyomulásukat, áttörtek a támadók vezéréhez. Négy hatalmas démonnal néztek szembe. Nem rettentek meg tőlük, az öreg farkas maga rohamozta meg őket erőivel, míg a páncélosok zárótüzet zúdítottak seregeikre.

Vasfarkas Egil páncélosai tüzet nyitnak

Logan azonban csapdába szaladt. A démonok kacaja közepette gennyedző fekélyként szakadt fel körülötte a bolygó kérge, és a Farkasok elitjével együtt elnyelte a mély. Hiába szedtek szörnyű vámot az ősellenség között Vasfarkas Egil erői, a rend vezérét, és színe-virágát már nem hozhatták vissza.

A rendszer többi bolygóján is súlyos volt a helyzet. Az áruló Alfa légió, a legkülönbözőbb démonok, és káosz-szekták vívták Russ fiainak erősségeit. 

Ekkor érkezett meg a Sötét Angyalok derékhada. Maga a Szikla vezette erőiket. Amikor a Hórusz-lázadás után a Káosz ármánya darabokra törte anyabolygójukat, az Oroszlán fiai a legnagyobb darabot tették otthonukká. Roppant pajzsokkal övezve, térugró és hagyományos hajtóművek miriádjaitól hajtva úszik át az űrön ez a titáni kődarab, az Angyalok kolostorerődje. Vezérük, Azrael, bár nem akart elhamarkodottan cselekedni, a birtokába került információk alapján egyre inkább hajlott rá, hogy a Farkasok elfordultak az Istencsászártól. Olyan haderőt gyűjtött hát, ami térdre kényszerítheti őket. A Sziklát az Angyalok minden nélkülözhető hajója kísérte, de vele tartottak a Vaskéz és az Ultragárdisták rendjének egyes egységei is.


A Sötét Angyalok flottáját maga a Szikla vezeti

Ahogy a rendszerbe értek, legsötétebb balsejtelmeik látszottak beigazolódni. A Szikla kommunikációs főtisztje egyre közvetítette a rosszabbnál rosszabb híreket:qA Farkasok rendszerének minden bolygója a Káosz melegágya, maguk a Farkasok az ezerszám pusztuló lakosság között járnak – nem tudni, hogy megmentőként, vagy hóhérként, és bár Azrael képtelenségnek tartotta hogy Logan Grimnar árulóvá lett volna, és újraellenőriztette az üzeneteket, nem lelhetett bennük megnyugvásra: ha az öreg farkas hű maradt is a Császárhoz Midgardia bolygóján, melyet megrontott a Dögvész ura, elveszett.
Azrael nehéz szívvel bár, de kiadta a parancsot a támadásra. A flotta minden egysége tűz alá vette Russ fiainak otthonát, ahogyan tizenegyezer éve éppen az ő ágyúik ontották a halált Prosperóra.
 
A bombázás alapjaiban rázta meg a rendszer bolygóit

Ekkor egy ezüstös alak manifesztálódott a Szikla parancsnoki termében.
Stern kapitánynak – amint azonosította magát, mint a Szürkék kapitánya – azonnal megnyitották az utat az Angyalok fellegvárát a hipertér felől óvó védelmeken át. Nem említette azonban, hogy egy Farkast is magával hoz, mégpedig az egyik vezérüket, Feketesörény Ragnart. Azonnal fegyveres őrök vették körül őket, de ők higgadtan reagáltak. Stern figyelmeztette Azraelt, hogy hibát követ el: ő személyesen bizonyosodott meg a Farkasok hűségéről. Azrael elé kezdte tárni az adatokat, amelyek ennek az ellenkezőjét bizonyítják, de a szent lovag nem felé fordult. Minden figyelmét lekötötte a kommunikációs főtiszt. Szemében delejes lángok gyúltak, és az Istencsászár hatalmával kötelezte az Ősellenség ügynökét, hogy vesse le álcáját. A döbbent Sötét Angyalok szeme láttára lényegült át a tiszt az Alakváltóvá.
A Sötét Angyalok halandó személyzete sikoltva takarta el a szemét a szörnyű látvány elől, ahogy Tzeentch eme fődémonában bugyogva forrtak a legkülönbözőbb elorzott arcok és testek, emberekétől nevenincs borzalmakéig, Közülük az Immatérium tisztátalan fénye vakított. Azrael és hadnagyai azonban nem félelmet éreztek, hanem mérhetetlen haragot. Megértették, hogy nem a Császár, hanem az Ősellenség munkáját végezték, amikor a Farkasokra támadtak.

Azrael, a Sötét Angyalok nagymestere

A rendfőnök Ragnar, és számos Sötét Angyal is tüzet nyitott, de lövedékeiket elnyelte a torz változás örvénye: fénnyé, homokká, gondolatokká, vagy éppen vérré lényegültek át, ahogy a démon közelébe értek, aki őrült kacajjal nyugtázta a próbálkozást. A Szürkék kapitánya ekkor pszionikus jelet adott: a Démonvadászok valamennyien teleportáljanak hozzá. Ha ehhez erőszakkal kell áttörniük a Szikla parancsnoki termének okkult védelmeit, ám legyen. Szent ügy érdekében törték át az Immatériumtól védő pajzsokat, ahogy a Császár korában Magnus, és éppúgy ahogy ő, démonoknak nyitottak utat ezáltal.
Az Alakváltó élvezettel merítette számtalan végződését a meggyengült varázson keresztül a Warpba, és magához hívta Tzeentch szolgáit. A termet százával árasztották el a Változás urának Rémei; kisebb démonok, melyeknek különösen nyugtalanító jellemzője, hogy halálukkor két újabb Rémnek adnak életet. Maga a fődémon az így kialakult káoszban Azrael alakját öltötte magára, és a Szikla mélye felé szaladt. A valódi Azrael Belialra bízta a harc vezetését, aki az Angyalok elitjének vezéreként számtalan démon végzete volt már, és üldözőbe vette a saját képmását viselő ördögi lényt. Vele tartott Stern és Ragnar is.
Belial, terminátorai és a többi Szürke Lovag segítségével megtizedelte a végtelenül szaporodó Rémeket, és szembeszálltak az eközben materializálódó Változás Urával, Tzeentch e Nagyobb Démonával, aki az Alakváltó által idézett Rémeket követve jutott át az anyagi világba.
Maga az ezerarcú lény mindeközben egyre mélyebbre hatolt a Sziklába. A Sötét Angyalok legféltettebb titkának, testvéreik sokezer évvel ezelőtti árulásának nyomait őrizte a kolostorerőd gyomra: az évezredek alatt az Angyalok könyörtelenül levadászták a Káoszhoz pártolt bajtársaikat, és túlvilági és mundén béklyókba zárták őket ezekben a komor termekben. E sötét titkot több ezer évig egyre csak újabb és újabb módszerekkel megerősített védelmek őrizték: a rend Nagymesterének azonban átjárása volt minden, és az Alakváltó most az ő arcát viselte. Ahol lelassult miattuk, újabb démonokkal, majd a kiszabadított árulókkal, sőt helyenként megtévesztett bajtársaival hátráltatta a valódi vezért és társait. Üldözői azonban minden akadályon áthatoltak szent haragjukban. A Sors Urának démona a végtelenségig fogócskázhatott volna velük, helyrehozhatatlan károkat okozva az Angyalok rendjének, ám történt valami, amire még Tzeentch miriád útjának eme ismerője sem volt felkészülve. Az egyik folyosón egy apró, csuklyás lény állta útját. A töpörödött, ráncos, öreg kis szolgáló bizonyult a hatalmas lény végzetének, aki Ősatyák és Démonhercegek sorsával játszott: teste hordozta a Pária gént, ami minden túlvilági lény és varázslat két lábon járó eleven halálává tette. Az Alakváltó iszonyodva hátrált el a Nagymesterét értetlenül bámuló szolgáló elől, és páni félelemmel menekült vissza – egyenesen Azrael, Stern, és Ragnar elé. Titáni, de annál rövidebb összecsapás vette kezdetét, melyben a három hős fegyverei egymással vetélkedve próbálták visszaküldeni az ártó szellemet a másvilágra. Ragnar Fagypengéje nyerte a versenyt.

Az Ezüst Tornyok elhozzák Fenrisre a Változás Urának légióit
 
Míg az Alakváltó és ura démonai lekötötték a Sötét Angyalok erőit, a Fenris rendszer képe gyökeresen megváltozott. Roppant túlvilági jelenések, Tzeentch Ezüst Tornyai szivárogtak át az anyagi világba. Több közülük egyenesen a Sötét Angyalok flottájának bombázásától megtépázott Fenris atmoszférájában testesült meg. Az Agyar ütegei ízzé-porrá zúzták azt, amelyik a hatósugarukba került, de a többi a földre szállt, és mire a Farkasok a helyszínre értek, már soha nem látott mennyiségben ontotta magából az Ezernyi Fiakat, és torz, halandó káoszhívők tömkelegét. A támadás léptéke letaglózó volt. A bolygó számos pontján egyszerre kitört átfogó háborúban Tzeentch hívei elsöprő többségben voltak. A Farkasok eleinte vakmerő rohamokat vezettek a Tornyokkal szemben, de nem tudtak elegendő kárt tenni bennük, és hamarosan hátrálni kényszerültek. A delejes objektumok ezután elemelkedtek a felszínről, és Fenris okkult erővonalainak metszéspontjai fölé vándoroltak. Valamennyiben ugyanannak a rituálénak a szavai visszhangoztak: elfogott Fenris-lakók és Farkasok mágia béklyójába vert testét véreztették ki lassan, és míg bolygószerte dúlt a háború, kilenc órát, kilenc percet és kilenc másodpercet kántáltak, mielőtt feláldozták volna őket a Változás Urának. Ahogy az ördögi varázs tetőfokára hágott, átjáró nyílt az Immatériumba, és maga Magnus lépett át rajta.

A Küklopsz, Tzeentch kiválasztottja, démon-Ősatya, a mágia ura: Vörös Magnus

Nem árnyalak volt ezúttal, aki szolgája kölcsönvett testén juttat át egy keveset erejéből. Teljes valójában lépett most a bolygó felszínére, titáni alakja légiói fölé tornyosult, a levegő lángolt körülötte a túlvilági hatalomtól. Hatalmas szárnyak bomlottak ki a hátán, és rögtön az égre tört. Az egyik Ezüst Toronyra ereszkedve akarata alá vonta az összes többiben munkálkodó rituálét, és roppant átkot mondott a bolygóra. Az erővonalak mentén sok helyütt magma tört a felszínre. Ezeken a pontokon szanaszét szakadt a bolygófelszín, és a fagy helyén azonnal lángoló pokol uralkodott el, a bombázásnál is nagyobb károkat okozva. A bolygó minden élőlényének lelkét, testét próbálta megrontani, és növények, állatok, emberek kerültek démoni befolyás alá. Nem tudta azonban teljesen uralmába venni Fenrist, mivel a legfontosabb metszéspontot az Agyar uralta, és a felett nem volt még hatalma. Erre is megvolt azonban a terve.
Az általa irányított Toronnyal leereszkedett egy hatalmas vulkán kráterébe, és magához szólította varázslói közül azokat, akik a legjobbak voltak a lángok szférájának uralásában. Lángdémokat idézett Tzeentch síkjáról, és ezek, az eleven tűzzé változott mágusok vezetésével, alászálltak a magmába. Lehetett bármilyen bevehetetlen erőd az Agyar, a bolygó gyomra felől a lávával előtörő áradat ellen nem volt védve. A tüzes lények csakhamar az alsó szinteket ostromolták. A sebtében felélesztett Dicső Halottak, létfentartó szarkofágjukkal harci gépekbe zárt néhai Farkas hősök vették fel velük a harcot, a rend sajátos fagyfegyvereivel felszerelt, páncélos ékjüket Veszettkéz Björn vezette, és az erőd mélyén rejtegetett farkasember-gárdisták támogatták. A felszínen pedig megindult az átfogó támadás Asaheim ellen.


Viharhívó Njal, és kiber-familiárisa
 
Midgardia világát még a bombázás előtt előtt elhagyták Vasfarkas Egil erői. A parancsnok nem menekült, hanem tanácsért indult: hadibárkáján megkereste Viharhívó Njalt, a Farkasok rúnapapjainak fejét. Elhozta neki a hatalmas rémfarkas koponyáját, amit Logan Grimnar páncélja ékeként viselt, de a csata hevében elveszített. A Viharhívó megidézte a rémfarkas szellemét. A roppant szörnyeteget annak idején Grimnar győzte le, így árnya szolgája lett a másvilágon. Njal utasította a farkas-szellemet, hogy vezesse gazdájához Egilt. Az árnyéklény segített a techgárdistának, aki élete kockáztatásával egyenesen a mondott koordinátákra teleportált, egy teleporttájolóval a kezében, ami ha túléli a kalandot, lehetővé teszi a visszatérést. A szellem útmutatása helyesnek bizonyult: mélyen a bolygófelszín alatt, egy hatalmas csarnokban találta magát, Logan Grimnar falkavezér és a farkasok legjobb harcosai társaságában, akik a négy hatalmas démon tetemein álltak: tettek róla, hogy a pokoli urak ne éljék túl csapdájuk bezárulását. Grimnar hangulata komor volt: bár Egil vakmerő segítsége megmentette őket, Midgardia lakossága elveszett. A haldokló Nurgle démon elárulta, hogy ura, Mortarion démon-Ősatya, Magnus kérésére ragályt bocsátott a lakosságra, ami idővel dögletes mutáns szörnyeteggé változtat minden halandót. Az öreg farkas, miután rendje legjobbjaival együtt kiteleportált a mélyből, keserű szájízzel halálra ítélte a bolygót. A pusztító ciklon-torpedó, amit kilőtt rá, megmentette a rendszert a borzalmas ragály továbbterjedésétől, de ugyanakkor millió és millió emberrel végzett, akik utolsó lehelletükig a Mindenek Atyja hű szolgái voltak, és akiknek Logan Grimnar a védelmére esküdött fel, nem az elpusztítására. Jeges haraggal az arcán utasította valamennyi hajóját a Fenrist dúló ősellenség hátbatámadására.
Ahogyan távoztak a lángoló darabokra szakadó Midgardiától, a bolygó körül addig álcázó varázs leple alatt rejtőző Ezüst Tornyok váltak láthatóvá. Ördögi rituálékkal elnyelték az elpusztult világ lakóinak lelkeit, és miközben szinte szétszakadtak az összegyűjtött energiától, eltűntek az Immatérium mélységeiben…

Ahogyan Magnus erői lépésről lépésre foglalták el az Agyarhoz vezető területeket, az erőd gyomrában a tűzmágusok vezére kihasználta a lángoló hordája, és a farkasemberek élén küzdő fagyfegyveres gépóriások között dúló harcot, és elillant. Magnus telepatikus erejével tudatta vele az Agyar védőrúnáinak titkait, amennyire azt módjában állt megismerni legutóbbi, fájdalmas emlékű látogatásakor. A tűzvarázsló e tudás segítségével ki tudta játszani annyira a védelmet, hogy átbűvölje magát a geotermikus reaktorokhoz, amik az erőd védelmeit látták el energiával. A generátorok személyzetének hősies ellenállása dacára csakhamar elkezdte tönkretenni a gépeket. A hatást az egész erődben érezni lehetett, és Veszettkéz Björn azonnal elküldte amúgy is szorongatott erői egy részét, hogy megállítsa. Az ingadozó energia okozta kiesés a védelmi ütegekben azonban lehetővé tette az Ezernyi Fiaknak, hogy előrenyomuljanak a felszínen. Ekkor szálltak be a harcba az erőd felől partraszálló Sötét Angyalok, és a Fiak hátába támadó Falkavezér erői.
Azrael bajtársait fűtötte a harag Magnussal szemben, amiért  eszközként használta őket a Farkasok elleni harcban, és még szörnyűbb düh tombolt ellene Grimnar lelkében, aki saját népét kellett elpusztítsa ármánya miatt. Utóbbi maga köré gyűjtötte valamennyi Farkast, és egyenesen az Ezernyi Fiakra vetette magát. Harapófogóba zárta volna őket, ekkor azonban Magnus unott kézmozdulattal hozta működésbe a jóelőre megszőtt varázst, amivel olvadt lávává változtatta körülöttük a földet. Előre látta a támadást, és éppen ő ejtte csapdába az öreg farkast. Az nem esett azonban kétségbe, ahogy a bugyogó magma körülvette, és lassan, egyre szűkebb körbe vonta őket, tűzhalállal fenyegetve. Ahogy a Dicső Halottak hadigépei, az ő erői is fel voltak szerelve fagyfegyverekkel. Ezekkel tüzelve a bugyogó kőzetre, megszilárdította azt, és az újdonsült hídon megrohamozta az ellenség derékhadát.
Az Agyar felől eközben Sammael vezetésével a Sötét Angyalok legsebesebb száguldói támadtak Magnus híveire. Cikázva nyomultak át soraikon, és bár szörnyű veszteségeket szenvedtek, a hős néhány emberével egészen közel jutott Magnushoz. Teleport-tájolókat hajítottak le. A levegő sisteregni kezdett, és ezüstös villanások vetették hátra a Vörös Küklopsz démonait: megérkezett a Szürke Lovagok derékhada.
Grimnarék előrenyomulása elszánt, de véres volt. A Rubricae kísértet-gárdistái kíméletlenül ontották rájuk a halált, némelyikük fegyvereit Tzeentch sötét mágiája itatta át, ezek lövedékei akadálytalanul hatoltak át a keramitvérten, a harcosok lelkébe tépve. Soraik mögött boszorkánymesterekkel kellett szembenézniük, akiket a Fiak legnagyobb harcosai védtek, és maga Ahriman vezetett, a Fiak legnagyobb varázslója. Viharhívó Njalnak és rúnapapjainak minden erejét felemésztette, hogy ellenálljanak az általa idézett borzalmas átkoknak;  a többi varázslóval és a Fiak Terminátoraival az öreg farkas erőinek kellett megküzdenie.

Ahriman, az Ezernyi Fiak legnagyobb Boszorkánymestere
 
A farkasok számos hőse  áldozta életét, hogy Ahriman közelébe jussanak, és még többen pusztultak el, amikor az megosztva erejét a varázspárbaj és mundén támadói közt, torz lényekké, saját páncélja által halálra szorított óriás mutánssá, vagy szilánkokra robbanó üveggé kezdte változtatni azt, akit eltalált. Végül azonban olyan sebet kapott Feketesörény Ragnartól, aminek végeznie kellett volna vele. Tzeentch praktikái elmenekítették a lelkét a warpba, de irányítása megtört, és Logan Grimnar bajtársai előrenyomulhattak Magnus felé.

A vörös óriásra a Szürke Lovagok csatagépei támadtak. Magnus maga dühítő érdektelenséggel figyelte közeledtüket, hangtalan utasítására Tzeentch Rémei özönlötték el őket. A démonhercegek elleni harcra tervezett, áldott fémből készült, démonűző igékkel borított gépeket az őket vezető nagyhatalmú Lovagok szent hatalma járta át, és az alacsony rendű lények százával hamvadtak el előttük szent fényükben – hogy kétszer annyi éledjen fel helyettük. Elborították a gépezeteket, amelyek csak nagy nehézségek árán győzték le őket. Magnusra emelték fegyvereiket, és rázúdították hatalmukat. Hasztalan. A Vörös Küklopsz közelébe érve a támadások egyszerűen elenyésztek. Unottan emelte rájuk tekintetét, és az egyetlen szeméből kicsapó túlvilági fényben rezgő kocsonyává olvadtak a szent eszközök.
A Farkasok rúnapapjai egyesítették erejüket, és a környező hegyekből kőujjak törtek elő, hogy összemorzsolják – Magnus legyintésére a sziklák mozdulatlanná dermedtek, alá hajoltak, és a csatamező fölé emelték őt. A Szürke Lovagok nagymestere eközben minden erejét összegyűjtve lesújtott rá az Istencsászár nevében, csatabárkájukat pedig utasította, hogy nyisson tüzet a pozíciójára. A szárnyas titán visszafordította a nagymester varázsát, tulajdon tüzében égetve őt halálra, az orbitális támadó sugár pedig elenyészett delejes védelmein. Nem azért töltötte az elmúlt évezredeket az Impérium varázslatainak és fegyvereinek tanulmányozásával, és rótt ellenük hihetetlen erejű igéket páncéljára, hogy most aggódnia kelljen miattuk.

Magnus, a legyőzhetetlen

Az égnek emelte két tenyerét: az egyikből kimeredő szem résnyire húzódott, ahogy a fölötte az űrben lebegő csatabárkákat kereste. Szinte isteni telekinetikus hatalmával megragadta a Lovagok és a Sötét Angyalok legnagyobb csatabárkáját, és egymásba gyűrte őket, iszonyú robbanásba borítva Fenris egét.
Amíg ezzel foglalatoskodott, Vasfarkas Egil és Logan Grimnar felhágott a sziklára, amin állt. Egil Russ Lándzsáját forgatta, azt a legendás fegyvert, ami Prosperó ostromakor egyszer már megízlelte az Ezernyi Fiak ősatyjának vérét, Grimnar pedig a baltát, amit Armageddon csatamezején szerzett, amikor a saját fegyvere eltörött.

Logan Grimnar, a Falkavezér, az öreg farkas a csatamezőn

Magnus nem tartott a támadástól, de feldühítették a lándzsa által felidézett emlékek, halált hozó tekintetét Egilre emelte hát, akinek fél teste azon nyomban köddé vált. Grimnar felkapta a lándzsáját, és mindkét fegyverrel lesújtott a Farkasok nemezisére.
A Káosz természetéből eredően önmagával is örökös harcban áll. Tzeentch megveti Khorne-t, a vér és az öldöklő háború urát, agyatlan mészárosnak tartja, míg ő maga finom intrikáival olykor évezredekkel előre pecsételi meg ellenségei sorsát.
Russ Lándzsája akadálytalanul siklott le Magnus óvó igékkel borított páncéljáról, a balta azonban, amit Logan Grimnar az Angron ellen vívott háborúban zsákmányolt, Khorne bajnokáé volt. Tzeentch végzetéül kovácsolták, és a bűvös paktumokkal terhes vért nem védett jobban ellene, mint bármilyen egyszerű gárdista páncél. Az öreg farkas iszonyú csapása átszakította azt, és mélyen a bordák közé hatolt. A közelben lévő pszionikusok elméjében Magnus fájdalmas kiáltását elnyomta egy dörgő hang: Khorne gúnyosan kacagott koponyatrónusán. A túlélő Szürke Lovagok összegyűjtötték erejüket, és lesújtottak a résre, ami Magnus védelmén támadt: áttörték szentségtelen pajzsait, és testét kitaszítva a létezésből, száműzték őt az anyagi világból.

Nélküle megtört a bolygót a túlvilággal összekötő varázs. A démonok eltűntek, az Ezernyi Fiakat varázslóik az Immatériumba menekítették, a lemaradókat mind egy szálig levágták. A Farkasok, a Sötét Angyalok, a Szürkék és szövetségeseik megtisztították a rendszert a démoni támadással érkezett borzalmaktól, és azoktól a lényektől és emberektől is, akiket a warp befolyása tett időközben szörnyeteggé.
A rendszer súlyos károkat szenvedett. Midgardia elpusztult, más bolygókat megrontott a Káosz, köztük Fenrist is. Bár a befolyást sikerült kipurgálni, a büszke harcos nép, akikből a Farkasok lettek, megroskadt a torzító erő csapásai alatt. A törzsek fiai közül sokan megőrültek a démoni borzalmaktól, mások szemmel látható jeleit mutatták Tzeentch befolyásának csápok, kocsányon lógó szemek formájában, de volt asszony, aki ördögi nyelveken beszélt, vagy démoni tojásokat szült megállás nélkül. A Szürke Lovagok tudatták az öreg farkassal, hogy a lakosság számára nincs remény. Ne próbáljon ellenállni, mert bár Armageddonon védhető volt az álláspontja, itt és most nincs irgalom a nyilvánvalóan elfajzottaknak. Midgardia után magáról Fenrisről is eltűnt az emberi faj.
Bár ez az Űrfarkasok rendjének végét jelentette, meglepő módon Grimnar nem ellenkezett, még csak meglepettnek sem tűnt. Komor szótlansággal hagyta, hogy a szent lovagok elvégezzék sötét munkájukat. Helyreállíttatta Veszettkéz Björn a tűzvarázslók elleni küzdelemben összeolvadt fémtestét, és valamennyi Farkast az Agyar tanácstermébe gyűjtötte. Björn és ő tudták csak, mire vár. A harcban többször érezték Russ jelenlétét, és jól emlékeztek ősi jövendölésére. Nemsokára megérkezett az üzenet, amire vártak. Cadia ostrom alatt áll, Abaddon minden eddiginél hatalmasabb sereg élén hozta el a Káoszt az Impériumba. Björn és Grimnar, bár rendjük haldoklott, üdvözült arccal szólították harcba testvéreiket: érezték, elérkezett a Farkas Órája, a háború, amiben ígérete szerint végre Ősatyjuk oldalán vívhatják meg a végső csatájukat.

Sortiariust, a warpbéli Boszorkányok Bolygóját Ezüst Tornyok vették körül. Magnus trónján ülve szívta magába az energiát, amit Midgardia áldozatából nyeltek el. Megtette sokezer éven át szőtt tervének utolsó lépését, és életre hívta a varázslatot, amelyhez foghatót az Asztronomikon létrehozása óta nem látott a galaxis. Az elmúlt események minden ármánya, minden csel, minden manipuláció ennek a hatalmas szimpatikus mágiának a szövevényét erősítette: ahogy ellenségei újraélték Prosperó pusztulását, úgy készült fel rá ő, hogy újjáélessze. A valóság határai meghasadtak, az Immatérium elöntötte volt otthona halott rendszerének környékétn, és az Ezernyi Fiak világa diadalmasan ragyogott újra régi helyén, Sortiarius és Prosperó összeolvadásaként, a Rettegés Szeméhez hasonló átjárót képezve. A roppant mágia által kavart hullámok egészen Terráig eljutottak a hipertérben. A hieroglif üzenetet visszhangozták, amit a Pengetörő látott a warpviharok mintázatában, és ami annyit tett az Ezernyi Fiak kiirtott népének nyelvén: BOSSZÚ.
 
A sorozat korábbi részei:
Tartalomjegyzék 

A Warhammer 40,000 világa kókuszdióhéjban #16: Az Agyar háborúja – második fejezet

Fórum:


Fenris a tűz és fagy évszakainak váltakozásában évről évre újra átalakuló felszínének egyetlen állandó pontja Asaheim. Ez a kontinens uralja a bolygó északi részét, melyet az égboltot ostromló, hatalmas hegyek vesznek körbe, csaknem lehetetlenné téve megközelítését az óceán felől. A leghatalmasabb valamennyi közül a közepén helyezkedik el:  csúcsa az atmoszféra külső rétegeibe vész. Ez a roppant bérc rejti az emberiség második legnagyobb erődjét, ami a Császár Himalája-hegységre és az alá épült gigászi palotájával vetekedő erősség; ez a hegyóriás maga az Aett, az Agyar. A hasonlóság nem áll meg a méreteknél: az Agyar tervezésében is személyesen részt vett a Császár, és itt is bőségesen találunk olyan, a Technológia Sötét Korából fennmaradt, illetve egyenesen a Császár és az Ősatyák által tervezett eszközöket, amelyekhez foghatót azóta sem alkotott az Impérium. Az Agyar egészen a magmáig nyúló gyomrában elképesztő kapacitású geotermikus reaktorok dübörögnek. Olvadt láva fűtötte kohói számolatlanul ontják magukból az Űrfarkasok és segítőik fegyvereit, járműveit; ősi technológiájuk olyan eszközök nyitját is rejti, amit az Impérium többi része már elfeledett. Pajzsgenerátorai olyan héjba burkolják, amilyen a legnagyobb csatahajók, bázisok körül sem feszül. Obitális védelmi ütegei egész flottákat képesek elhamvasztani. Laboratóriumai csaknem elérik azon, a Himalája alatt megbújó titkos létesítmények színvonalát, amelyekben a Császár annak idején megalkotta az Ősatyákat.
Fenris lakói számára ez az égi harcosok mítikus tanyája, akik időről időre maguk közé emelik közülük a hőstetteik okán érdemesnek bizonyultakat. Az Űrfarkasoknak pedig az otthon. Ide térnek haza vadászataik után, itt hallgatják meg egymás tetteit, és ha ulotéri őket a harcoshoz illő halál valahol a végtelen űrben, itt emlékeznek meg róluk bajtársaik. Évente egyszer körül ülik az Agyar egyik nagy csarnokának nehéz asztalait, teletöltik Leman Russ, elveszett Ősatyjuk ivókürtjét, és bőséggel isznak az ő, és minden más eltűnt vagy hősi halált halt testvérük emlékére. Ekkor felkeltik hosszú álmából Veszettkéz Björnt, a rend első Falkavezérét, akire maga Russ bízta rá a Farkasokat távozása előtt, és aki ezer évig vezette őket, mielőtt egy hatalmas démon elpusztításáért az életét áldozta volna. A Vaspapok, a rend techgárdistái ősi, még Russ és a Császár által tervezett létfenntartó szarkofágba helyezték a haldokló hőst, amellyel, ha úgy hozza a szükség, a hozzá tartozó rendkívüli harci gépet irányíthatja. Ezeken a lakomákon azonban nem mint harcos vesz részt: a rend kezdeteiről mesél, a Császárról és az Ősatyáról, akiknek még személyesen harcolt az oldalán, és régmúlt hőstetteiről. A máskor harsány Farkasok pedig néma csendben hallgatják.

Veszettkéz Björn egy általa legyőzött démon-gárdista tetemével

Az Ezernyi Fiaknak nem adatott meg, hogy otthonuk lehessen. A Hórusz-lázadás idején maga Leman Russ vezette anyabolygójukra a Farkasokat, hosszú harcok árán porig rombolta világukat, megvívott Ősatyjukkal, Vörös Magnussal, és eltörte a gerincét. A boszorkány-Ősatya utolsó, hatalmas varázslata az Immatériumban lévő Sortiarius démonbolygóra repítette a túlélőket, és a saját, testetlen lelkét. Itt ébredt aztán rá, hogy bukásáért saját maga és Tzeentch káoszisten a felelős, kinek cselszövevénye hálójába már csecsemő korában belekeveredett. Soha nem bocsátotta meg azonban a Farkasoknak, hogy, ha megtévesztve is, de ők forgatták a hóhér bárdját a Fiak kivégzésekor. Évezredeken át gyakorolta magát Tzeentch tanaiban, démoni paktumokkal, és egyre újabb titkos tudással erősítve meg nagyrészt élőholt automatonná, Rubric gárdistává vált Fiait. Démonherceggé lett, és méltóan új urához, olyan tervet szőtt Russ fiai elleni bosszújához, amiben minden csel mögött újabb csel lapult, és minden bábu feláldozható  volt.

Míg más gárdista rendek számos utódrendet alapítottak, a Farkasok átka volt, hogy genetikai örökségük hajlamossá tette őket a farkasemberszerű rémmé való eltorzulásra. A génmagok másolásakor a hiba végzetesen felerősödött, ami nem tette lehetővé, hogy kövessék a többi rend példáját. Amikor Sárkányölő Thar Ariak Hraldír, a Farkasok tudós Vaspapja végül mégis kimódolt egy megoldást a probléma kiküszöbölésére, Magnus tudomást szerzett róla. Egyfelől nem rajongott az ötletért, hogy gyűlölt ellenségei még többen legyenek, másfelől pedig a hadállások, amiket a Farkasok új erőikkel elfoglalhattak volna, veszélyeztették volna Tzeentch, és az egyetemes Káosz pozícióit. Ezért mozgásba hozta tervét.

Az Ezernyi Fiak egymás után csaptak le a Birodalom világaira. Kisebb, védtelenebb célpontokat égettek fel, a lakosságot feláldozták a Változás Urának, vagy elhurcolták. A Farkasok híresek voltak arról, hogy amikor csak lehetett, segítségére siettek a bajba jutott világoknak. Most azonban alig tudták, hova kapjanak. Ekkori Falkavezérüknek, Vassisakos Hareknek többször megjelent látomás formájában Magnus, és gúnyosan sajnálkozott, amiért a Farkasok csak majdnem idejében érkeztek a megsegítendő bolygókra. Harek őrjöngött dühében, és amikor felderítői jelentették, hogy az Ezernyi Fiak végre egy olyan világot választottak célpontjukul, ami talán végre kitart addig, amíg odaérnek, a Farkasok tizenkét Testvériségéből tizenegyet magával vitt a vadászatra. (Az eredeti tizenháromból az utolsó elveszett, amikor Hórusz legyőzött követőit a Rettegés Szemébe üldözte.) Fenrisen egyedül a tizenkettedik testvériség maradt, és a flotta töredéke.

A Farkasok flottája útnak indul

Magnus terve tökéletesen működött. Amikor Harek erői már messze jártak, hirtelen tomboló vihar támadt a Fenris rendszer körül az Immatériumban, amelyből az Ezernyi Fiak flottája lépett ki. A Warp titkainak tanulmányozása lehetővé tette Magnus számára, hogy hajóit szokatlanul közelségben és pontossággal juttassa célba Fenrishez. A flotta szinte még meg sem jelent, amikor máris bombázni kezdett. Maga Magnus boszorkányos erejével kisvártatva mind egy szálig megtalálta és kiégette a farkasok asztropatáinak elméjét, így azok nem tudtak üzenetet küldeni a fő erőiknek. Az a kevés cirkáló, amit Russ fiai a rendszerben hagytak, felvette a harcot az inváziós flottával, de nem éltek sokáig. Egyiküknek, a Nauronak sikerült átlépnie a hipertérbe – ám Magnus démonokat szabadított rá, hogy széttépjék a legénységet. A Fiak néhány csataajóját kifejezetten erre az alkalomra gyártották. Ezek gyakorlatilag egyetlen hatalmas plazmaágyúból álltak, mely körül a hajó csak annak mozgatását, és üzemeltetését szolgálta. Most tüzet nyitottak az Agyarra. Tűzerejük bármilyen csatahajót elporlasztott volna, de az erőd ősi pajzsai állták a sarat. Orbitális védelmi ütegeiket azonban nem használhatták miattuk a Farkasok, így a Fiak megkezdhették a partraszállást. Vaer Greyloc, a tizenkettedik testvériség Jarlja, és így az Agyar védelmének vezetője gyorsan reagált, és sikerült még a bombázás kezdete előtt rajtaütő egységeket kijuttatnia az erődből. Ahol a Fiak erői földet értek, Farkasok várták őket, és igyekeztek kettőt megölni minden épségben földet ért ellenségért.

A partraszálló támadók drágán fizettek minden elfoglalt kilométerért

A Fiak azonban – mint kiderült – elképesztő létszámban támadtak. Halandók, Tzeentch-hívő szektatagok millióit zúdították a felszínre, és fikarcnyit sem érdekelte őket, hány pusztul el közülük. Herume Aphael káoszgárdista generális parancsára ezek az áldozati bárányok lekötötték a Farkasok erőit, míg ő és Ezernyi Fiai partra szálltak. A Farkasoknak vissza kellett vonulniuk az Agyarba. A generális önelégült vicsora nem csak ennek a győzelemnek szólt. Évekkel korábban jóslatot kapott, melyből megtudta: aki az Ezernyi Fiakat vezeti ebben a harcban, azt Tzeentch démonherceggé teszi majd. Számos felettesét és vetélytársát árulta el vagy szúrta hátba, hogy megszerezze a pozíciót, és most úgy festett, jó úton jár a halhatatlanság felé.
Az erőd ütegei, és a farkasok Rúnapapjai felvették a harcot a támadó tüzérséggel és boszorkánymesterekkel. Napokba telt, mire a támadók elég üteget elnémítottak ahhoz, hogy megközelíthessék a kapukat. Ekkor Herume Aphael démongépeket parancsolt elő: szentségtelen energiáik nekifeszültek a roppant adamantit kapuszárnyaknak, és idővel áttörték azokat. A generális öröme nem tartott sokáig: az összeomló kapu mögött Greyloc jarl állt lesben farkaslovasságával, és azonnal az ostromlókra tört. Megsemmisítették a démongépeket, szörnyű rendet vágtak az ostromlók között, kicsusszantak a lassan köréjük záródó ellentámadás fogásából, és ahogy visszamenekültek a bejáraton, berobbantották azt maguk mögött. Sok-sok tonna gyémántkemény kő választotta el a káosz generálist a nemrég biztosnak tűnő betöréstől.

Vaer Greyloc jarl farkasa hátán

Greyloc jarlt nem más, mint maga Veszettkéz Björn fogadta odabent. A vénséges harci gépnek egyáltalán nem tetszett, ami felébredésekor fogadta. Nyílt kérdés volt, hogy azon gerjedt jobban haragra, hogy Vassisakos Harek botor módon a Farkasok bő kilenctizedét magával vitte a provokáció hatására, vagy azon hogy ősi ellenségeik Asaheim szent földjét tapodják. Greyloc kitartását azonban megdícsérte. A Jarl átadta a védelem vezetését a nagytiszteletű öregnek, aki két fő pontra irányította a megmaradt Farkasokat. Ezeket az erődön belüli erődöket úgy tervezték, hogy megkerülésük nélkül ne lehessen kárt tenni kulcsfontosságú területekben: Borek Pecsétje a hegy mélyét és a geotermikus reaktorokat védte, Fangthane pedig a felső régiókat, a parancsnoksággal és a laboratóriummal.

Herume Aphael generális eközben minden eszközt bevetett hogy előbbre jusson a hegy belsejébe, és az áhított démonhercegség irányába. Amikor még a Császár légiója voltak, az Ezernyi Fiak alá is számolatlanul tartoztak az Adeptus Mechanicus robotgépei: ezeknek az ősi szerkezeteknek az utolsó példányait dolgoztatta agyon, és végül sikerült áttörnie a berobbantott bejáratot eltorlaszoló sziklákon. Az előrenyomuló Fiak öröme rövid életű volt: mágiájukat az erőd belsejében megfojtották az Agyart átszövő, még a Császár közreműködésével megtervezett védő rúnák, a kulcsfontosságú pozíciók bevételéhez pedig csak Borek Pecsétjén, és Fangthanon át vezetett út. A két erősség kiválóan alkalmas volt rá, hogy egy maréknyi Farkas is hosszú ideig védje a túlerővel szemben. A generális hosszú napokon át hiába próbálkozott az áttöréssel. Végül varázslóival bejárta az Agyar számukra hozzáférhető részét, és megsemmisített minden védő rúnát amire rálelt. A káosz hatalma kezdett beszivárogni a védelmen át, és ahogy az ő és varázslói mágiája erőre kapott, már a kezében érezte a győzelmet. Diadalittasan Tzeentch-hez kiáltott, és a Változás ura válaszolt neki. A jóslat beteljesült, Herume Aphaelből valóban démonherceg vált, bár ő maga ebben vajmi kevés örömét lelte: Magnus volt ugyanis, aki felfalta a lelkét, és az ő testét megszállva anyagiasult Fenrisen.
A démoni Ősatya hatalma előtt nem állhattak meg a Farkasok. Akadálytalanul sétált keresztül Fangthane védőin, tömegével pusztítva őket varázslataival, és a felső szintek felé indult. Még arra is szakított időt, hogy felkeresse Leman Russ szobrát, és eltörje a gerincét, ahogy egykor Prosperon az az övét. A felsőbb szintek megmaradt védői, Sárkányölő Thar Ariak Hraldír vezetésével az Annulus, a tanácsterem jól védhető termeiben gyűltek össze. 
 
A terem padlóját díszítő faragás, amiről az Annulus a nevét kapta: az összes Testvériség jelképe – a vörös kő az elveszett tizenharmadiké

Magnus nem rájuk csapott le, hanem tulajdonképpeni célja, a laboratórium irányába indult. Amikor Hraldírt nem találta ott, apránként, ráérősen kezdte el elpusztítani kísérletei eredményeit, hosszasan kivárt minden újabb csapás előtt, és részletesen ecsetelte a laboratórium megfigyelő- és távközlő rendszerein át, hogy milyen visszafordíthatatlan károkat okoz éppen a Farkasok jövőjének. Hraldír nem is bírta hallgatni: átadta az Annulus parancsnokságát, és vak dühvel rohant Magnusra rontani. A Sárkányölő nem csupán kiemelkedő tudós volt, de nagy harcos is, számos csata hőse, karja és kézifegyverei erején felül tankokat, épületeket feltépni képes gépkarjaira, és a rájuk szerelt plazma- és lézerfegyverekre is támaszkodhatott a csatákban. Magnus pedig nem volt egész valójában jelen: csupán lelke szállta meg a néhai káosz-generális testét. Mégis, Ősatya volt, sőt démonherceg: néhány másodperces összecsapás után egyenként szaggatta le a vaspap végtagjait, végignézette vele ahogy kutatási eredményeit és gépeit, ezáltal a farkasátok legyőzésének minden esélyét elpusztítja, majd feltalálójukat is utánuk küldte. Megtette, amiért Fenrisre jött. Parancsot adott a flottájának, hogy teleportálják a fedélzetre Gárdistáit, és távozzanak: az Agyar elpusztításához untig elégnek érezte az ő hatalmát, a rengeteg szektatag sorsa, akik itt maradnak, pedig nem érdekelte: majd kiélhetik magukat a kihalt erőd romjain.

Borek Pecsétjének kialakítása olyan volt, hogy a támadók közelharcra kényszerültek a védőkkel szemben, ez pedig Farkasokkal szemben nem jó ötlet. A halandó káoszhívők hullái már eltorlaszolták a folyosókat, és még ördögi uraik sem tudták rávenni a rettegő Tzeentch szektákat az újabb rohamra. A Rubricae-n volt a sor: a se élő, se holt kísértetgárdisták nem éreztek félelmet, és megállíthatatlanul nyomultak előre. Vesztükre: az erősségbe beljebb jutlva magával Veszettkéz Björnnel találták szemben magukat. Az Első Falkavezér, Russ választotta. A Császár bajtársa ősi, a legendák korában kovácsolt géptestének minden négyzetcentiméterét legyőzött ellenségeit jelképező jelek borították: fődémonok, nevenincs szörnyetegek, a káoszgárdisták kapitányai, lordjai – és ezek csak azokból a csatákból valók, amiket azóta vívott meg, mióta a géptestbe záratott. Az ilyen méltatlan ellenfelek mint a Rubricae, fel sem kerülhettek a listára. Megtiszteltetés volt Greyloc Jarl, és Odein Sturmhjart rúnapap számára, hogy mellette küzdhettek. Lehettek a támadók bármennyien, Borek Pecsétje a sírukká vált.

A Rubricae kísértet-gárdistáit Tzeentch egy Boszorkánymestere irányítja

Amikor Magnus megtestesült az erődben, Sturmhjart megérezte jelenlétét. Björnnel, Greyloccal, és a jarl néhány legjobb harcosával megkísérelték áttörni a káoszhívők vonalain, hogy szembeszálljanak vele. Idővel sikerrel verekedték át magukat hozzá, ám ekkorra a Vörös Küklopsz már a hegy oldalába nyíló hangárakig jutott az erőd felperzselésében. 

A Nauroban, a Farkasok egyetlen hajójában, aminek sikerült elhagynia Fenrist, a fedélzetére teleportált démonok és rubric gárdisták szörnyű károkat tettek. Bár sikerült legyőzni őket, a hajó darabokra készült esni, és Gellart-pajzsa is haldoklott, öngyilkosság volt tovább utazni vele. Parancsnoka rövid tanácskozást tartott az életben maradt legénységgel: tudták hogy nem élhetik túl, de egyetértésben ajánlották lelküket a Mindenek Atyjának, és maximális sebességgel indultak el a Falkavezér felé. A hajó megsemmisült az Immatériumból való kilépéskor, de utolsó üzenetét még sikerült útnak indítania. Vassisakos Harek értesült Fenris szorongatott helyzetéről. A Farkasok vele harcoló mind a tizenegy testvérisége azonnal útnak indult.

A havas hegyoldalra nyíló hangár romjai közt Björn és társai véres rendet vágtak a Magnus körül lebzselő halandókon, és titáni összecsapás vette kezdetét köztük. A démon-ősatya végzett Sturmhjarttal, Greyloccal, és a többiekkel, miközben azok valamennyi hívét megölték, és harca a Veszettkezűvel már a hangárokon kívüli hegyoldalban folytatódott. A Legöregebb Farkas vágta, égette őt energiapengével és plazmával: Prospero óta nem sebesült így meg a Vörös Küklopsz. Láng- és káoszsugarai kevesebbet ártottak ennek az ősi gépnek, mint szoktak: roppant csápokat idézett hát, melyekkel végül letépte mindkét fegyverkarját. Björn fegyvertelenül sem adta fel a harcot: száguldó gyorsvonat erejével rohant neki Magnusnak, a szikla széle felé sodorva őt. A becsapódás feltépte a gazdatest páncélját, de a hegyoldalba csak Björn zuhant alá. Ellenfele lassan ereszkedett le boszorkányos erejével. Felismerte az öregben a lelkek egyikét, melyek jelen voltak, amikor a Farkasok felégették Prosperót. Kölcsönzött teste már elpusztult, csupán halványuló árnyként volt már jelen, de búcsúzóul még megidézte legszörnyűbb varázslatait, hogy pokolra küldje a védtelenné vált ősi gépet. Ekkor azonban leszállóegységek csapódtak köré a hegyoldalba. Vassisakos Harek megérkezett, és elit őrsége élén személyesen rontott a bukott Ősatya árnyára. Így sem rossz – gondolta Magnus, és mielőtt elenyészett volna Fenris felszínéről, az összegyűjtött szörnyű energiákkal a Falkavezért omlasztotta porrá páncéljában, a Rubricae torz mására formálva őt.

Vörös Magnus Űrfarkasokkal harcol

A Farkasok kiirtották Tzeentch minden egyes szolgáját, aki Asaheimen maradt. A máshol partraszállt seregeket pedig az őslakók gondjaira bízták: a törzsek, melyek harcosai egy szál állatbőrbe öltözve, csupán egy késsel vagy dárdával vadásztak az igásló méretű Fenris farkasokra, egyetlen hét leforgása alatt végeztek a bő felükkel. A többi addigra a közreműködésük nélkül is halott volt: Fenris nem könyörületes az idegenekkel.
Sovány vigasz volt ez azonban Russ fiainak. Magnus terve teljes siker volt. Az utódrendek létrehozása lehetetlenné vált, az Agyar szörnyű károkat szenvedett, Falkavezérük elpusztult, a tizenkettedik kompánia szinte megsemmisült. De éltek: és amíg élnek, tovább vadsznak a Mindenek Atyja ellenségeire. Hosszú-hosszú időbe telt, de újjáépítettek mindent, amit az Ezernyi Fiak elpusztítottak. Björn vigyázó tekintete alatt lassan elérték eredeti létszámukat. Az Agyar visszanyerte régi fényét, sőt az ostrom tapasztalatai alapján kiegészítették a védműveit. Helyreállították a csarnokokat, melyekben újra megülték minden évben a nagy lakomát, megemlékezve elesett bajtársaikról, és a múlt nagy hőseiről. Bár a múló évezredekkel egyre ritkábban, de némelyik lakomára a Legöregebb Farkas is felkel álmából, hogy Russ örököseinek újabb generációinak regéljen a rend múltjáról, az Ősatyáról, és a Mindenek Atyjáról.

A Farkasok azóta számtalan nagy vadászatban vettek részt megannyi ellenséggel szemben, némelyik krónikáját már itt is olvashattuk. Legnagyobb ellenségük azonban mindíg is Magnus Ezernyi Fiai maradtak. Falkáik a galaxis legtávolabbi pontjára is elhatoltak, ha őket űzték. Tzeentch Démonhercege pedig folyamatosan szőtte ellenük évezredeken átívelő terveit, melyeket démoni urán és őrajta kívül senki nem láthatott át… míg csapdái lassan be nem zárultak a Farkasok körül. De ez már egy másik történet lesz.

A sorozat korábbi részei:
Tartalomjegyzék 

REWiRED - Kutyus felfedő szétszéledés - 2014-2057 © Minden Jog Fenntartva!
Virtuális valóság és Kecskeklónozó központ - Oculus MegaRift - PS21 - Mozi - 4D - Bajuszpödrés
Médiaajánlat/Borsós Brassói Árak
Rohadt Impresszum!