Jelenlegi hely

Cikkek

A Warhammer 40,000 világa kókuszdióhéjban #30: A közelgő vihar: Ultramar ébredése

Fórum:

Tizenegyezer évvel a történetünk előtt, amikor a Császár megalkotta az Ősatyákat, az ő félisteni gyermekeit, hogy azok az Ember Birodalmának hadvezérei és vezetői legyenek, olyan – az egész Galaxist átfogó – állam élére szánta őket, amit az ész, értelem, logika, felvilágosodás, és haladás fénye ragyog be. Szigorúan leszámolt a vallással, babonasággal, boszorkánysággal, és ezt követelte meg az Ősatyáktól is. Valamennyien minden képzeletet felülmúló harcosok voltak, és mentális képességeik is messze túlhaladták a halandókét, de még az emberfeletti Űrgárdistákét is, akik az ő genetikai anyaguk felhasználásával jöttek létre. Minden Ősatya kitűnt valamiben még testvérei közül is. Roboute Guiliman, akinek génjeiből az Ultragárdisták megszülettek, a Galaxis legnagyobb államférfije lett. Géniuszi politikai, kereskedelmi, logisztikai és hadvezéri készsége tette lehetővé, hogy saját birodalmat építsen ki a galaxis keleti peremvidékén, Ultramar néven. Ezt az ötszáz világot számláló társadalmat pontosan a fenti felvilágosult eszmék jegyében hozta létre, és olyan jó munkát végzett, hogy tizenegyezer évvel később – a Hórusz-lázadás, a Káosz, a tiranidák, és számtalan más pusztító vész után – még mindíg pislákolt valami a régi fényből. Miután Guilimant halálosan megsebezte árulóvá lett testvére, az azóta Slaanesh Démonhercegévé vált Fulgrim pokoli pengéje, fiai, az Ultragárdisták sztázisba helyezték haldokló Ősatyjukat. Hatalmas, királyi alakja azóta is Macragge, Ultramar központja legvédettebb helyén, a legnagyobb erőd legmélyén mered a sztázis időtlenségébe dermedten is fenséges tekintetével az elé zarándokló Ultragárdistákra.

Roboute Guilliman

Eddig a Warhammer 40K történelme. És itt jön képbe a Közelgő vihar trilógia, amit sajnos az eddigieknél számottevően szerényebb képességű írók alkottak meg. Az első két könyvben lejátszódó eseményeket még sikerült úgy-ahogy mentenem és az előző cikkekben olyan módon leírnom, MINTHA a logika, és a 40K esszenciájául szolgáló sötét hangulat és pátosz alakítaná őket. Ennél a harmadik kötetnél szakadt el a cérna. Bocsássa meg nekem a nyájas olvasó, de ezt az elbeszélést képtelen vagyok az eddigi hangnemben tolmácsolni. Ha időnként úgy tűnne, hogy gúnyos, cinikus, netán dühös lennék a kötetben történtekkel kapcsolatban, az nem a véletlen műve lesz.

A második könyv, „Biel-tan végzete” ott ért véget, hogy az Ynnarik, Yvraine, a halál és újjászületés ébredező elda istenének prófétája vezetésével némileg feszült szövetséget kötöttek Cadia túlélő hőseivel. Köztük Belisarius Cawl Archmagossal, a mérhetetlenül öreg techpappal, akinek valamilyen kolosszálisan fontos teendője volt Ultramarban, összefüggésben a magával hordozott hatalmas önjáró ládával, ami egy, vagy több meg nem nevezett titkos technológiai ereklyét hordozott. Úgy tűnt, a jövő útjait fürkésző eldák is Ultramarban látták a szövetség sorsát folytatódni, így az egész kompánia, az eldák Hiperhálójának útjain át, a hajdani Ötszáz Világ felé vette az irányt. Ez a könyv ott kezdődik, amikor megérkeztek.

Az Ultragárdisták protektorátusának egyik bolygóján léptek ki egy hiperháló portálon, és azonnal Káosz erőkbe botlottak. Ultramar a Rontó Hatalmak ostroma alatt állt. Megjelenésük teljesen készületlenül érte az ellenséget, akit rövid úton elsöpörtek. Immár szabaddá vált az út az Ultragárdisták erődje felé, de Yvraine rámutatott: a Császár hívei aligha látnák szívesen az eldákat birodalmukban. Az Ynnarik erői visszatértek hát a hiperhálóba, hogy saját népüknek segítsenek az elkövetkező harcokban. Yvraine és a Vizarkh maradtak csak a csapattal.
Tekintve hogy többek közt az álcáiról és beszivárgóiról híres Alfa légióval harcoltak éppen, az Ultragárdisták helyében én még így is kissé szkeptikus lettem volna, amikor a kapuk előtt megjelenik egy ilyen vegyes csapat, de ebben a történetben nem gondolkoznak ennyit: beengedték őket, majd míg többségük ott maradt a további hadmozdulatokban segédkezni, vezetőiket Macraggera szállították. Tették mindezt azért, mert Belisarius Cawl kifejtette: Ultramar urával van beszéde, akinek a küldetésében jár. 

Ultramar Ötszáz Világának maradéka

Macragge maga állt a Káosz erők érdeklődésének homlokterében, mint ilyet, ezt a bolygót támadták a legjobban. A könyv nem fáraszt minket olyan piszlicsáré részletekkel, mint hogy hőseink ennek ellenére hogyan jutottak át az Ultragárdisták legfőbb erődjébe – mindenesetre megtették, majd, ha már Cawl Ultramar urára hivatkozott, Marneus Calgar, a rend főnöke színe elé vezették őket. Az ősz hős kissé meglepődött a feltételezésen, hogy ő bármiféle küldetést is adott volna a techpapnak, és egyébként is más dolga volt, tekintve hogy ostrom alatt álltak. Cawl egy gyors körmondattal tovább rontott a helyzeten: ő Ultramar urának a küldetésében jár, nem az altisztjeiének, úgyhogy most már ne húzzák tovább az idejét és vigyék végre Guillimanhez! Ezen a ponton talán érthető, hogy le akarták lőni. Többek között Tigurius, az Ultragárdisták vezető Könyvtárosa közbenjárása miatt nem tették: ő arra utaló jeleket látott a jövőben, mely szerint ezek az új jövevények kulcsfontosságú szerepet játszanak a Káosz elleni küzdelemben. Calgar nagy nehezen beleegyezett, hogy meghallgassa, mit is akar az oly sok ideje sztázisba dermedt Ősatyától a techpap. Mint amaz elmondta, Roboute Guilliman tízezer éve két feladatot bízott rá, és az első szerint olyan páncélt kellett szerkesszen neki, ami életben tartja a legpokolibb küzdelemben is. Ezt hozta most el – apró késéssel ugyan, de a megvalósítást hangyányit megnehezítette, hogy az ősatya félig meg talált boldogulni közben. De semmi baj, megvan végre a technológia, a páncélt csak rá kell adni, és felkel.
Ezen a ponton a fegyelmükről híres Ultragárdisták is erőteljesen agitált hangulatba kerültek*, de Yvraine gyorsan tovább rontotta a helyzetet, amikor hozzátette: ő pedig azért kell, mert ő végzi a dolog újjáélesztős részét, amihez persze előbb be kéne fejeznie az Ősatyának a meghalást. Hogy ezen a ponton hogyan nem ölték meg őket mind, az utólag már nem igazán világos, de Tigurius közbenjárására Calgar végül beleegyezett, hogy a kis csapat egy teljes század gárdista őrizetében bebocsátást nyerjen a szentek szentjébe. 
 
*Az ultrákon kívül én magam is felettébb agitálttá váltam. Ezek szerint a techpapnak volt a zsebében egy ősatyafeltámasztó kézi készülék, és azzal ő ahelyett hogy rohant volna Ultramarra, egyenesen besétált a Káosz ostromolta Cadiai kapu mértani közepébe. Ilyen fokú ostobaságra hirtelen nem is tudnék hasonlatot mondani.

Ezalatt Macragge erődjei ostrom alatt álltak

Mindenesetre a szentek szentjébe, a hajdani Ötszáz Világ legvédettebb zugába érve, annak rendje és módja szerint megtámadta őket a Káosz. Felteszem, ők is szerfelett meglepődhettek, hogy hogyan kerültek ide (én pedig egészen biztosan), de ha egyszer az írók Guilliman feltámadásák élethalálharc közepén képzelték el, nem volt más választásuk, jönniük kellett! Természetesen mondanom sem kell, már ÉPPEN győzött volna túlerejük az Ultrák és hőseink felett, amikor Cawl Vasember módjára magától kinyíló, és Guillimanra épülő páncélja befejezte a csomagolást, Yvraine pedig egy gyors mozdulattal kivégezte a létfenntartó berendezést és engedte, hogy Ynnead megtegye amit tennie kell. (Egyszer szeretnék látni egy olyan sztorit amiben az életmentő műtétet elhalasztják, mert harc van, ehhez meg nyugalom és steril körülmények kellenek… de hagyjuk is.) 

Na, de folytatom… Roboute Guilliman, az Ultragárdisták Ősatyja, a Császár gyermeke felébredt. A harc egy pillanatra megállt. Mindenki a sugárzóan karizmatikus óriást nézte, aki pedig nem igazán értette a helyzetet.
Mert hát ugye, itt valami harc van. Egyfelől egy adag nagyon furcsa páncélos, de egyértelműen Ultra színeket viselő gárdista harcol az A oldalon, tehát neki illene lépéseket tenni B ellen, akik ilyen fura tüskés… izé… gárdisták. (Amikor ő lepihent, a Káoszhoz pártolt árulókat még a légióik színe alapján lehetett főleg megkülönböztetni a lojálisaktól, a Fekete Légió pedig még vagy ezer évig tervben sem volt.) Másfelől viszont nem egyértelmű a dolog, mert a lojális(?) oldalon is számos ismeretlen elemet, ráadásul boszorkányokat is lát, márpedig a pszi-használatot a császár szigorúan megtiltotta.

Egy segítőkész Khorne berserker leegyszerűsítette neki az egyenletet, és a nyaka felé sújtott egy démon-fejszével. A Káoszgárdista nem hogy meghalt, de NAGYON meghalt. Az Ősatya nem tétovázott tovább, hanem felkapta a Császár hajdani kardját, ami anno Guillimanre szállt, és most szerfelett kényelmes módon pont kéznél volt (?), és igen rövid úton feldarabolta valamennyi támadót, fellelkesült hívei segítségével. Néha tartott egy rövid szünetet, például nem ölte meg Tiguriust és a jelenlévő Szürke Lovagokat sem (látta hogy pszit használnak, de visszafogta a kardját, mert feltűnt neki, hogy a Káosz ellen).

Barokkos festmény a frissen felébredt Guilliman és hívei küzdelméről a Fekete Légióval

Miután ilyen jól bemelegített, és megtudta híveitől, hogy egész Ultramar támadás alatt áll (mondjuk szerintem erre magától is rájött így, hogy a mértani közepén harcolt éppen), meg is kérte a jelenlévőket, hogy ugyan vezessék már a parancsnoki terembe. Mivel jó politikus volt, nem átvette a parancsnokságot, hanem mélyen meghajolt Calgar előtt, és tisztelettel elkérte. Természetesen nem merült fel nemleges válasz. Mármost az Ultragárdisták fejlett taktikai érzékükről és gyorsan adaptálódó stratégiáikról ismeretesek. Guilliman hamar megmutatta a Káosznak, kitől is tanulták ezeket. Elég annyi, hogy vezetése alatt néhány óra alatt az erőd, két nap múlva pedig a bolygó is szabad volt.

Ekkor végre némi lélegzethez jutott. Magához hívta a jelenlevő, számára többségében ismeretlen frakciók vezetőit, és elmeséltette velük, együtt és külön-külön is, mi is történt az elmúlt évezredek alatt, illetve milyen a Birodalom jelenlegi helyzete. Amikor az utolsó kihallgatással is végzett, mosolygott, bólogatott, majd privát termeibe vonult egyes egyedül – mint mondotta, elmélkedni. Bezárta maga mögött az ajtókat, megbizonyosodott róla hogy senki sem hallhatja, és elkezdte csendben verni a fejét a falba.

Vallási bigottéria. Elnyomás. Babona. Technológiai hanyatlás. És mindez az Istencsászár nevében… Guilliman pontosan emlékezett rá, amikor a Császár porig romboltatta velük Monarchia világát, afelett érzett haragjában, hogy ott őt, szigorú tilalma ellenére, istenként kezdték tisztelni. Voltaképpen ezzel kezdődött az egész Hórusz-lázadás. Hogy örülne Hórusz ha ezt most látná…

Az ősatya nem örült annak, amivé az Impérium lett

Végül összeszedte magát. Ezek a gárdisták, akik most harcoltak az oldalán, semmit sem tudhatnak az egykori Impériumról. Nem világít nekik a Császár értelmének fénye, és nem ismerhetnek más világot, mint ezt a romlott, dekadens, összeomló tetemet, ami a Birodalomból megmaradt. Mégsem kételkednek, mégsem hátrálnak, jottányit sem engednek a Káosz és a többi ellenség folyamatos támadásának. Ha ők kitartanak, van még remény az egész emberiségnek is. Ő pedig tenni fog róla, hogy a reményből bizonyosság legyen. Ráncba szedi az Impériumot, az ellenségeit pedig a Galaxison túlra űzi!

Miután visszatért, összegyűjtötte erőit, és azonnal elkezdte Ultramar visszafoglalását. Márpedig a Káosz hamar meg kellett tanulja, hogy Ultramar alatt ő nem azt a nyamvadt huszonegynéhány bolygót érti. Az Ultragárdisták és az Impériumból lassan odagyűlő egyéb erők segítségével rendszert rendszer után csatolt vissza protektorátusához, és felkészült rá, hogy ha itt végzett, elinduljon Terrára, és rendet tegyen az egész Impériumban.

Ezalatt a Galaxis képe alaposan megváltozott. A félisteni Ősatya ébredésére a Rontó Erők valamennyien felfigyeltek. Mind szervezkedni kezdtek, hogy megrontsák, megöljék, vagy félrevezessék Guillimant. Aktivitásuk az egész galaxisban hullámokat vetettek az Immatériumban. Magnus rituáléja, majd Eldradé, a Cadiai kapu összeomlása, Ynnead születése, és most ez… már nem is tudom hanyadszor hangzik el ezekben a könyvekben, hogy valami hullámokat vetett az Immatériumban. Nem is csoda, ha kissé felkavarodott a gyomra. Nemsokára csak abban a szektorban nem tombolt egy warpvihar, amelyikben egyszerre volt kettő vagy több.

A Négy Rontó Hatalom közül először Slaanesh tette próbára Guillimant. Egy bolygókormányzó, latba vetve befolyását, hatalmas diadalmenetet szervezett neki. Az ősatya eleinte hallani sem akart róla, de sorra járultak elé a katonatisztek és civil vezetők, és addig győzködték a dolog morált javító hatásáról, hogy belement. A diadalmenet csúcsán, ahogy tökéletes díszlépésben menetelő gárdistái között vitte őt egy roppant emelvény, a kormányzó arany koronát helyezett a homlokára.

Az Ultragárdisták felvonulása

Őt pedig látomások rohanták meg. Ez a diadal csak a kezdet! Elfoglalja a szomszédos rendszereket is, majd azok szomszédait! Letöri a Káosz ellenállását, és az összes többi fajét! Legyőzi magukat a Rontó Hatalmakat! Ezek után letaszítja atyját az arany trónusról, a helyére ül és az egész galaxis uraként istenként fogják imádni… Iszonyodva tépte le a fejéről a koronát, előrántotta lángoló kardját, és egyetlen sebes mozdulattal vágta ketté, illetve vele együtt az álnok kormányzót is – aki bő ruhái alatt bizarr mutánsnak bizonyult. Nyakában egy amulettet rejtett, amin most egy száj nyílt ki, és árulóvá lett testvére, Fulgrim hangján szólalt meg. Reméli – mondta –, hogy Guilliman tetszését lelte ebben a kis ajándékban. Elismerése, hogy ellen tudott állni a kísértő varázsnak, amelynek azelőtt oly sokan nem, de azért így is jól fog majd szórakozni: hiszen az Ultragárdisták atyja mostantól egyetlen sikerének sem örülhet többé anélkül, hogy ne keresné magán Slaanesh rontását.

A következő Nurgle volt a sorban. Ahogy az Ősatya tábornokaira bízta az Ultramar körüli harcokat, hogy a Terra felé való áttörést szervezze, bizarr járvány ütötte fel a fejét az Ultrák mellett harcoló halandó katonák között. Guilliman, szívén viselvén népe sorsát, azonnal a fertőzött területre látogatott. Csoda történt. A katonák, akik szemüket őrá emelték, meggyógyultak, és hálaimákat rebegtek az Istencsászárnak (ettől Guillimannak még mindig tikkelt a szemöldöke, de Celestine és a többiek egyfolytában győzködték róla, mennyire fontos és elválaszthatatlan része a jelen Impériumának ez a vallás). Megkérték, látogasson el más fertőzött alakulatokhoz is, és valóban, amerre járt, a katonák meggyógyultak – máshol viszont újabb és újabb ragály tört ki. Egy idő után már semmi másra sem maradt ideje, mint hogy egyik beteg alakulattól a másikhoz rohangáljon, hogy meggyógyulhassanak – lassan erőt vett volna rajta a kétségbeesés, hogy így már soha nem hagyja el Ultramart. Aztán a Szürke Lovagokkal tanácskozva, megvilágosodott: neki magának soha nem volt semmilyen varázsereje, pláne nem olyan, ami betegséget gyógyít. Nurgle és hívei csapdája ez, hogy tétlenségre, és kétségbeesésre, e két, uruknak oly kedves dologra kárhoztassák; ők azok, akik ott, ahol jelen van, átmenetileg visszavonják a dögvész istenének kétes értékű áldását az áldozatokról. 
Eldöntötte, hogy nem marad tovább. Megindítja expedícióját Terra felé.

Mielőtt távozott volna, Yvraine elköszönt tőle, és visszatért az eldákhoz, hogy tovább terjessze Ynnead hitét. Előtte azonban lelkére kötötte Guillimannek: soha többé ne vegye le Cawl páncélját. Nem mintha ez felmerülne… gyakorlatilag rá van heggesztve… de ne is próbálkozzon.
A többiek – Cawl, Celestine, Amalrich marsall, a Szürke Lovagok vezetője (aki újonan bevezetett nevesített hős kéne legyen de annyira semmilyen karakter, hogy nem is részletezném), Greyfax inkvizítor, és a többi, és a többi – mind vele tartottak, ahogy számos csatahajó, romboló, cirkáló, több rendből való gárdisták, illetve nem elhanyagolható mennyiségű hadsereg, tankok, lovagok... Számottevő haderő.

Gyülekezik Roboute Guilliman flottája

Tzeentch támadása volt a következő. A flotta már azelőtt is szembesült vele, hogy az Immatérium immár az egész galaxisban forrong, amikor azonban a Maelström, a Rettegés Szeméhez hasonló hatalmas, állandó vihar közelébe értek, minden figyelmeztetés nélkül irtózatos vihar rontott rájuk. Nem volt más választásuk, mint azonnal kilépni a Warpból. Odakint azonban Tzeentch csatahajók roppant flottája várta őket. Csapda! Guilliman furcsa jelenést látott az ellenséges flotta élén: Tizca, árulóvá lett Magnus testvérének anyabolygója egyik hatalmas piramisát. Valóban Magnus volt az. Varázslói és Tzeentch démonai erejével hatalmas varázst bocsátott a védelmét épphogy megszervező Guilliman egész flottájára, és egyszerűen behajította őket a Maelström közepébe. (Oké, én értem hogy Magnus nem gyerekzsúrokban fellépő bűvész szintjén varázsol, és volt már példa hasonló teljesítményre tőle, de eddig úgy volt, hogy ahhoz évezredekig tartó szervezés és rituálék kellettek, most meg egy célzott warpvihar, majd elteleportál egy egész flottát...? Mindegy, ne akadjunk fenn ezen, lesz ez még rosszabb is.)

Mint a fogékonyabbak már rájöttek, a Maelström belsejében lenni rossz. Guilliman is így gondolta, ezért minden szembejövő démonbolygót megtámadott a flottával, és térképeket, feljegyzéseket próbált zsákmányolni az ott honos Káosz erőktől. Több ígéretes leletre is bukkant, de azok mind Tzeentch egy fődémona gúnyos üzenetének bizonyultak, egyenesen neki címezve. Kudarcot vall majd, olvashatta rajtuk, ahogyan annak idején kudarcot vallott, amikor nem volt atya mellett, amikor azt megölte Hórusz. Romlást hoz majd minden hívére és az egész Impériumra.

A Sorsszövő, Tzeentch egyik legfőbb démona

A negyedik-ötödik ilyen levélkénél Guilliman már kissé ideges kezdett lenni. Aztán egyszer csak egy újabb fajta üzenetet kapott: egy elda árnyképe jelent meg előtte egy rövid időre, és tájékozódási pontokat hadart el neki. Mivel a lehetőségekből kifogyott, követni kezdte hát ezt az útmutatást. A flotta valóban eltalált így egy, a Maelström szélére vezető, relatíve stabil térszelethez. Azonban kiderült, hogy a Vörös Martalócok káoszgárdistáinak teljes ereje itt honolt, akik az ezen az útvonalon menekülő hajók elfogásából éltek. Láncokkal összekötött aknákkal zárták el a járat egész szélességét (...gratulálok nekik, melós lehetett, nem két-három kilométerről beszélünk...), és amikor a flotta ezen fennakadt, rajtaütöttek. Hamarosan partraszálltak a hajók fedélzetére, és a rengeteg Káoszgárdista számos Tzeentch démonnal kiegészülve, megszorongatta Guillimant és szövetségeseit. Az ősatya a Tzeentch erőket vezető fődémonra támadt, ám ekkor kiderült: ez a lény hagyta neki a kétségbeejtő üzeneteket, minden az ő tervének megfelelően történt. Az üzenetekkel elültetett kételyt kihasználva béklyóba vonta Guilliman elméjét, aki tehetetlenül összeroskadt. Hívei, látván, hogy a démon a kezében tartja az Ősatya életét, megadták magukat.

Mármint hogy letették a fegyvert. Aki meg nem, azt lefegyverezték, és ELFOGTÁK. Mármint hogy Űrgárdistákat. Űr"HaláligHarcolunk"FuckinGárdistákat! És. Egy. ŐSATYÁT! ÉLVE!!!


Miután végeztem a könyv megtaposásával és leporoltam, tapasztalhattam, hogy a foglyokat a Vörös Martalócok támaszpontjára, egy Feketekő-erődbe vitték, amit Abaddontól kaptak ajándékba. Két könyvvel ezelőtt már tisztáztuk, hogy ezek közül az utolsó volt az, ami Cadiánál megsemmisült, és amúgy sem igazán hiszem, hogy ezeket csak úgy osztogatnák szotyi helyett, de ezen a ponton már semmin sem lepődtem meg.

Az erődben bezárták őket egy rakás cellába, és közeli csarnokokba rekesztették el a fegyvereiket. Meg a páncéljukat. Meg a tankokat, meg a Birodalmi Lovagokat. Igazán hanyag eljárás volt részükről, hogy nem tettek még oda néhány tucat ciklontorpedót is, mondjuk mindjárt a börtön mellé. 
 
Scottnak igaza van ám...

Természetesen nem sokkal ezután támadás vonta el a Vörös Martalócok és a Tzeentch démonok figyelmét is. A következő próbatétel Khorne részéről érkezett. Becsületére legyen mondva, hogy ő nem koholt ilyen operettbe illő tervet, nem is szőtt olyan cselt mint Nurgle vagy Slaanesh, ő egyszerűen csak Guilliman koponyáját akarta. Démonai, gárdistái összemérték erejüket, hogy kiválasszák, kinek jut az e célból elinduló horda vezetésének dicső feladata. A hatalmas démon, Skarbrand nyert. Őt egy könyvvel ezelőtt akkor láttuk utoljára, amikor olvadt tócsát csináltak egymással Khaine avatárjával, és az ilyesmi után évek, évtizedek, sőt évszázadok is el szoktak telni, mielőtt egy démon újra megtestesül, de Skarbrand úgy látszik nem kapta meg az erről szóló körlevelet.

Addig is, amíg Tzeentch és a Martalócok összecsaptak a Khorne hordával, az erőd mélyén megnyílt egy elfeledett Hiperháló portál. A már unalomig ismert Deus Ex Árnyszövő lépett át rajta – és maga a hírhedt Cypher!

A rejtélyes Cypher, hátán a még rejtélyesebb karddal

Ez a bejelentés nagyobb súllyal bírna, ha mondjuk leírták volna, ki is ő és hogy került ide, de nem baj ez: Cypher – ha ebben a könyvben feleslegesen is szerepel – egyébként olyan jó karakter, hogy majd úgyis írok róla egy méltóbb cikket.
Ők és embereik (eldáik) csendben ártalmatlanná tették a cellák őreit. Az egyiknél Cypher megtalálta az amulettet, ami a cellákat lezáró varázst nyitotta. Az Árnyszövő bonyolult táncba kezdett: bűbája letörte Guilliman mágikus béklyóit. Cypher megállt Guilliman cellája előtt, és felmutatta neki az amulettet. Az ősatya felmérte a helyzetet. Ez az ismeretlen gárdista, aki El'Jonson testvére Sötét Angyalaiéhoz hasonlatos páncélt visel, hátán pedig egy gyanúsan ismerős pallost, kezében tartja szabadulása kulcsát. Tartja, de nem használja. Tehát valamit szeretne a szabadságáért cserébe. Mint megtudta, Cypher azt kéri, vigye magával Terrára, sőt egyenesen atyja színe elé.
Guilliman felismerte a hátán a Polipon Kívül Minden Mást Megölő Kardot. Mivel pedig a császár nem polip, az visz téged elé, öcsém, akinek három anyja van – gondolta magában. Hangosan viszont rövid alkudozás után beleegyezett az ismeretlen feltételeibe, az pedig megnyitotta a cellát. Kiengedték a teljes kompániát, és visszaszerezték teljes arzenáljukat, amit olyan szerencsésen éppen a szomszédba csomagoltak el fogláraik.


Az Árnyszövő, akiben Guilliman felismerte a Maelströmből való kiutat megmutató jelenést, ezúttal is kijáratot mutatott. Navigátoraikat elragadták a Vörös Martalócok, így hajóiknak nem vehették hasznát, de a hiperháló portál nyitva állt. Előtte azonban még egy próbatétel várt rájuk. Skarbrand utolérte és hátbatámadta az éppen a hiperhálóba átkelő oszlopukat. Amalrich marsall szembeszállt vele, és elpusztult: a démon cafatokra tépte, egyedül pallosa maradt belőle, amit a szörnyeteg mellkasába döfött. Guilliman személyesen kelt birokra a pokoli lénnyel. Ahogy összecsapott vele, őrjöngő düh és ölni vágyás fogta el. Egyre inkább a támadásra koncentrált, és mind kevésbé és kevésbé védekezett. Mielőtt a vesztét okozta volna ez a vérgőzös őrjöngés, feleszmélt. Khorne kísértése volt ez. Megacélozta magát, és gondosan kimért csapások védelmében taktikai visszavonulásba kezdett, mivel társai addigra már átkeltek a portálon. Eltaszította magától a démont, és ahogy az megint felé ugrott, robbanólövedéket küldött a mellkasába ágyazódott pallosba, szilánkokra robbantva azt. Skarbrand megtántorodott a szörnyű sebesüléstől és aláhullott a hídról, amin küzdöttek, Guilliman pedig átlépett a kapun, ami bezárult mögötte.

Skarbrand és Guilliman küzdelme

Odaát az Árnyszövő először egyenesen Terra felé vezette őket a Hiperhálóban. Kisvártatva azonban a felderítők figyelmesek lettek rá, hogy Rubric gárdisták járnak mögöttük. Guilliman áruló testvére, Magnus kezét érezte csapatmozgásaik mögött. Feltételezte, hogy a cselszövő démon-ősatya Terrára akar lecsapni őket követve. Szót váltott hát az Árnyszövővel, és megtudta tőle, hogy van egy egy másik járat is a rendszerbe, ami Lunára, Terra holdjára vezet. Gyorsan irányt váltottak.

Lunán egy mélységes kráterben bukkantak ki, amit réges-régi űrcsatákból származó hajóroncsok szegélyeztek. Ekkor már a Tzeentch-hívők nyílt támadása alatt jártak. Az élőholt Rubric gárdisták tökéletes összhangban menetelve ontották rájuk a halált, ahogy kinyomultak utánuk a portálból. Míg Cawl vészjelzést adott le minden Császárhű erőnek a rendszerben, Guiliman a kráter peremére vezényelte erőit, ebből a védett pozícióből zúdítva zárótüzet az ellenségre, akik meghátráltak. Ekkor azonban apokaliptikus erejű mágikus támadás és megidézett démonok özöne tudatta, hogy maga Magnus is beszállt a harcba. Mint szél a száraz leveleket, úgy szórta szét az ellenállást. Guilliman, hogy időt nyerjen, párbajra hívta. Szemmel követhetetlen volt a sebeség amivel rárontott, Titánokat döntött volna romba az erő amivel lesújtott rá. Magnus démoni hatalmával azonban nem versenyezhetett. A démonherceg, aki csatahajókat tudott összemorzsolni telekinetikus erejével, egyszerűen felkapta egykori testvérét, és elemi erővel egy csatahajó roncsához vágta. Guilliman fedélzetet fedélzet után szakított át, mígnem a megviselt roncs összeomlott, és maga alá temette. Hívei rémülten nézték, ahogy eltűnik több tonna törmelék alatt. Aztán a roncs megmozdult. Maga Magnus is döbbenten nézte, ahogyan újabb és újabb darabok hullanak le róla, míg végül egy sérült, de főképp rendkívül dühös Roboute Guilliman emelkedik ki közülük. A Vörös Küklopsz nem játszott tovább. Leggyilkosabb varázslatait idézte meg, hogy eltörölje őt a hold színéről. 

Magnus, varázslói, és démonai összecsapnak Guillimannal és gárdistáival

Ekkor azonban csapatszállítók kezdtek záporozni körülöttük. Az aranyszínű járművek az Astra Telepathica felségjelzését viselték – és magáét az Istencsászárét! Cawl vészjelzésére a Császár titáni testőrei, az Adeptus Custodes gárdisták fölé magasodó harcosai jöttek el, és velük a Néma nővérek, az anti-pszionikus titkos rend harcos leányai. Roboute Guilliman annyira ravasz stratéga volt, hogy rávette a Games Workshopot, írják át a hivatalos anyagot, és ne a Császár palotájában, hanem itt, a holdon legyen a támaszpontjuk… Nagy szerencséje volt ez az Ősatyának, mert a Nővéreken, és környezetükön nem fogott még Magnus hatalma sem. Hogy varázslattal nem tehette, a feldühödött démonherceg irtóztató fizikai erejével tizedelte hát meg támadói sorait. Az Árnyszövő jelet adott Guillimannek: szorítsa a portál felé a Vörös Küklopszot! A titáni harcban az Ultragárdisták atyja végül visszakényszerítette ellenfelét a kapuhoz, és áttaszajtotta rajta, az Árnyszövő pedig bűbájos módon ráomlasztotta a kaput, csapdába ejtve Magnust a Hiperháló beomlott végződésében. (Úgy látszik, a Néma nővérek képessége szerencsés módon csak Magnusra hatott, az Árnyszövőre nem...) Valóban így lehetett, mert az elda ezzel el is illant (ami szép teljesítmény így az Adeptus Custodes és a Néma nővérek, valamint egy köbkilométer Ultragárdista mértani közepén).

Egy Néma Nővér

Guilliman pedig kisvártatva végre megérkezett Terrára. Hatalmas tömeg fogadta, ahogy különböző potentátok körében végigjárta a Császár palotájához vezető zarándokutat. Lelkes milliók éljeneztek, ahogy magának az Istencsászárnak a fia járt közöttük, a feje felett pedig az Élő Szent szállt. Maga Guilliman jóval kevésbé volt lelkes. Amikor utoljára járt Terrán, a bolygó a robbanásszerű fejlődés, az értelem, és a tudomány tüzében égett. Amit most látott, az a dekadencia, a bigottéria, és az öncélú bürokrácia posványa volt. A zarándokúton alkalma nyílt szót váltani Belisarius Cawlal, aki megnyugtatta: a másik küldetést, amit oly sok éve rábízott, szintén végrehajtotta. Kérésére a techpap el is indult a Marsra. Hasonlóképpen Celestine is távozott a Sororitas, Greyfax pedig az Inkvizíció székházába. Guilliman, megérkezvén a Császár szentélyéhez, bebocsáttatást nyert. Ekkor villámgyorsan lefogatta Cyphert; az őrülten rángatódzó gárdistát az Adeptus Custodes olyan cellába zárta, amiből még soha senki nem szökött meg. Neki másfél óra alatt sikerült...

Szent Terra sokat változott amióta az ősatya utoljára látta

Guilliman fél napot töltött a Császár színe előtt. Amikor visszatért, kifejezéstelen arccal annyit nyilatkozott: mindent megtudott, amire szüksége volt.
Ahogy egyszer már korábban is a történelemben, újra felvette az Imperium Lord Protektora címet. Összehívta Terra Lordjait, és mindjárt ki is rúgta egy részüket, másokat egyenesen elfogatott. Hosszú heteken át osztotta az új utasításokat. Hatásukra az Imperium lassú gépezetéről kissé lepergett a rozsda – a roppant mechanizmus mozgásba lendült, hogy felvegye a harcot a Káosz immár mindenütt előretörő fenyegetésével…
…és a Közelgő vihar trilógia itt véget is ért.
 

 
A sorozat korábbi részei:

A Warhammer 40,000 világa kókuszdióhéjban #29: A közelgő vihar: Biel-tan végzete

Fórum:

Eldrad Ulthran megpróbálta idejekorán életre hívni Ynneadot, a halál és az újjászületés elda istenét, aki az összes elda halála árán menekvést ígér az elda fajnak a Lelkekre Szomjazó karmai közül. Végtelenül ambíciózus terve azonban kudarcot vallott: a Halálőrség xeno-vadász Gárdistái felmorzsolták erőit, mielőtt befejezhette volna a rituálét, amihez foghatót nem látott még a galaxis.
 
A Halálőrség és Eldrad erőinek összecsapása valójában kevésbé volt színpadias mint a képen, ám sokkal véresebb.

Az elszabaduló roppant erők porrá zúzták az égitestet amin megidézték őket, és bár maga a látnok életben maradt, abban a tudatban kellett éljen, hogy eljátszotta faja utolsó esélyét. Ynnead nem kelt életre az utolsó momentumok híján. Az elda lét aspektusai közül nem került befejezésre a mestervilági, a kívülálló és a sötét elda rítusa, hogy bezárja a kört, ami a hajdan dicsőséges aeldar faj isteneivel kezdődött, és Slaanesh születésével megtört.

Mindeközben a mestervilági eldák a Káosz támadása alatt álltak. 
Biel-tan katonái, amelynek lakói kötelességüknek tekintették a természet útját járó eldák lakta bolygók, a Szűzvilágok védelmét, a Lelkekre Szomjazó démonaival küzdöttek az egyik ilyen bolygó, Ursulia felszínén.
Iyandent a tiranidák egyszer már csaknem kiirtották – azóta több, lélekkőbe zárt elda szellem vezette harci gép lakja, mint élő elda. Végül Yriel herceg visszatérése mentette meg: bár anyavilága száműzte őt, a kalózherceg mégis vállalta érte az áldozatot és kiemelte nyughelyéről az ősi lándzsát, amely apránként elnyeli birtoklója lelkét. Cserébe borzasztó pusztító erejű fegyvert kapott, amivel a herceg legyőzte a tiranidákat összefogó szörnyeteget, megmentve a világát, de lassú halálra ítélve saját magát. A herceg ezúttal nem volt otthon, kalózait vezette másutt, amikor Iyandent a ragály istenének roppant flottája támadta meg.
Ulthwe, a látnokairól híres Mestervilág nem állt a Káosz közvetlen támadása alatt, de Eldrad Ulthran hazardírozása súlyosan meggyengítette, ezért – bár nem sokkal azelőtt még nemzeti hősüknek tarott – szinte a teljes Látnoktanács árulónak tekintette Eldradot.
Altansar réges-régen elveszett az Immatériumban. Nemrég azonban Maugan Ra, a legendás ősi elda hősök, a Főnix lordok egyike rátalált a Warp árapályai közt is életben maradt világra, és szörnyű megpróbáltatások közepette kivezette azt az anyagi világba. Lakóit azonban azóta is félelem és bizonytalanság övezi: zárt öltözéküket és sisakjukat soha nem vetik le, a hátuk mögött pedig azt suttogják róluk, hogy megérintette őket a Káosz.
Cegorach, a Kacagó Isten szent gyűjteménye, a Fekete Könyvtár is a Rontó Erők csapását nyögte. A védelmére sereglő Harlekinek visszaverték Ahriman, az Ezernyi Fiak ősmágusának támadását, de csak miután amaz elragadott néhányat a titkos könyvek közül, amik a Hiperháló titkait rejtik. Az Ezernyi Fiak renegát varázslója előtt immár nyitva álltak a mesterséges dimenzió egyes kapui.

Amíg Abaddon Cadiát vívta, és mindezek a fenti összecsapások végbementek vagy elkezdődtek, Commorraghban, a sötét eldák dimenziók közti városában, Asdrubael Vect nagyúr birodalmában egy teljesen másfajta harchoz készülődtek…

Commorragh kies városa

A sötét eldák mások szenvedéséből táplálkoznak, azzal váltják meg a lelküket, amit a Lelkekre Szomjazó apránként falna fel. Ezért aztán a Commorragh arénáiban rendezett véres összecsapások egyszerre látványosság és lakoma a hatalmasok számára, akik bebocsátást nyernek. Mind közül a legnagyobb esemény Lelith Hesperax nagyasszony saját rendezvénye. Az idők során Commorragh vezetői közé került legyőzhetetlen harcosnő beszerzői a galaxis legtávolabbi sarkaiból, a legkülönbözőbb létformák közül, sőt a legváltozatosabb történelmi korokból származó lényeket gyűjtöttek össze, hogy ezen a napon az arénába engedjék őket. Mindennél nagyobb érdeklődésre tartott azonban számot, hogy maga a gladiátorkirálynő is síkra készült szállni. Ebben nem kis szerepe volt Commorragh urának, Asdrubael Vectnek. Felkeltette ugyanis a figyelmét egy feltörekvő elda csavargó, valamint egy rejtélyes páncélos harcos. Az utóbbiról – bár nem sokat lehetett tudni róla, de – úgy gondolta, az előbbi csahosa lehet. Amaz pedig gyors karrierje mellett érdekes életpályájával is magára vonta a nagyúr kitüntető és legtöbbször halálos figyelmét.

Yvraine, a nagyúr kémeinek jelentése szerint, Biel-tan világának szülötte volt. Ott, ahogy a Mestervilágok eldái általában, több hivatást is végigpróbált: táncos, majd harcos, végül varázstudó volt. Fajtársai többségével ellentétben azonban ezek nem tudták lekötni nyughatatlan lelkét, ezért elszökött a világról és a kívülálló elda kalózok közé került. Szép karriert futott be, számos hajó kapitányaként sok kalóz tartozott neki sok-sok szívességgel, de nem volt alkalma bevasalni ezeket: egy árulás során elvesztette pozícióját, ezért a Hiperhálóba menekült. Haraggal eltelve a sötét eldák ösvényére lépett és Commorraghba vándorolt, ahol aztán hamar hírhedtté vált: egyformán halálosnak bizonyult az arénában, illetve a bűnszövetkezetek intrikáiban. Gyorsan felfelé ívelő karrierje is elég lett volna, hogy Vect felfigyeljen rá, de volt itt még valami. Nemrég egy Harlekin Árnyszövő járt a nagyúr székhelyéül szolgáló repülő piramisban, ahol botor módon Ynnead próféciáját emlegette. Bár a Harlekinek Commorraghban is tiszteletnek örvendtek (látnokaik pedig még inkább), de ha valaki, akkor Vect mégis megengedhette magának, hogy az arcába nevessen. Ynnead gyermekmese – mondotta. Miféle ostobaság úgy próbálni legyőzni az ellenséget, hogy megöljük magunkat? 
Az Árnyszövő távozott, de Vect kémei mindenhová követték amíg Commorraghban járt, és úgy tűnt, érdeklődést mutatott Yvraine és a páncélos ismeretlen iránt is. Ez pecsételte meg végül a sorsukat: Vect, hogy a keze tiszta maradjon, egyszerűen tápot adott bizonyos pletykáknak, amik szerint Yvraine akár Lelith Hesperaxnak is ellenfele lehetne az arénában. Több gondja nem is volt a dologra: tudta, hogy Lelith rosszallása egyenlő a halálos ítélettel. A jókor, jó helyen elejtett pletyka szárba szökkent, és Yvrainenek nem maradt más választása, mint részt venni a viadalon.

Lelith Hesperax nagyasszony beszerzői még egy elfogott tiranida rajt is az arénába eresztettek a látványosság kedvéért.

Vect számítása bevált. Miután a legkülönbözőbb egzotikus lényeket és személyeket mészárolták le, a két gladiátor hölgy és híveik találkoztak az arénában. A közönség kedvéért kissé elnyújtott összecsapást követően a legyőzhetetlen Hesperax egy rövid tőrt döfött át Yvraine szegycsontján, meghajolt, és a tömeg lelkes ovációja közepette elhagyta a küzdőteret. A végzetesen megsérült Yvraine tiranidákat és sslytheket kerülgetett tántorogva a küzdőtéren, míg végül egy igazi ritkaság támadt rá. Az ősöreg elda papnőt talán még az eldák bukása előtt fogták el Commorragh lakói, és most ínyencfalatként tálalták a nézőknek. Morai-heg, a látnokok boszorka-istennője rég kiszenvedett Slaanesh karmai között, és most ez a híve is követte: Yvraine és a papnő egymás szorításában haltak meg, éppen akkor, amikor messze-messze Eldrad rituáléja összeomlott. A nő, akiben egyesült a mestervilági, a kívülálló, és a sötét elda, megölte az ősi aeldart, és ő maga is vele halt, tudtán kívül beteljesítve a hatalmas varázslatot.
Az arénát kataklizmatikus erejű pszionikus kitörés rázta meg. Yvraine holttestéből fékevesztett energiák áramlottak ki, elpusztítva az épület, a harcolók és a nézők nagy részét, valamint borzasztó károkat okozva Commorragh szövetében. Yvraine  újjászületett a delejes kitörés középpontjában, de többé nem volt önmaga. Ynnead egy apró szikrája uralta elméje nagyobbik részét. A kataklizmában elpusztultak lelke mind őbelé szállt, emlékeik, tudásuk őbenne kavargott, elillant életük energiái őt erősítették. Szüksége is volt minden segítségre. Asdrubael Vect – aki már a két gladiátor párharca előtt tapintatosan eltávolodott piramisával, és így biztonságos távolságban volt a kataklizma kitörésekor – hóhérokat küldött rá, más csapatokat pedig az alsóbb szintekre. Mindezt már távoztában cselekedte, hiszen ekkor már Comorragh egy másik kerületébe tartott, készen arra, hogy ezt a negyedet teljes egészében leválassza a városról, és az Immatérium martalékául vesse. A pszionikus kitörés ugyanis elsöpörte a Commorragh e részét a warptól elválasztó kaput, és a hipertér ragadozói máris vérszagra gyűlő cápaként kerülgették a rést. Bár Commorraghban éppen az ilyen katasztrófák elkerülése végett borzasztó kínhalál terhe mellett volt tilos a varázshasználat, Yvraine most nem válogatott az eszközökben, és újkeletű pszionikus erejével éppúgy vette el a rá támadók lelkeit, ahogy új kardjával, amit az aréna földjéről kapott fel a halott papnő mellől. Vect hóhérai mégis legyűrték volna őt és a maradék követőit, ha nem támadja hátba őket a már emlegetett páncélos alak. Mozgása a mestervilági harci művészetek csúcspontja volt, és Yvraine felismerni vélte technikájában réges-régi mesterét, Biel-tan harcosai között az elsőt. Az idegen azonban azt mondta, azt az életet és nevet rég maga mögött hagyta. Vizarkhként mutatkozott be, és felajánlotta a kardját Ynneadnak.
Az újdonsült szövetségesek utat vágtak magukak a káoszban, és folyamatos küzdelemben elérték az egyik kijáratot a hiperhálóba. Bár itt maguk mögött hagyták üldözőiket, a labirintusszerű dimenzióban hamarosan eltévedtek.

Asdrubael Vect eközben igyekezett a legtöbbet kihozni az elkeserítő helyzetből. Vetélytársai, és a megbízhatatlan elemek haderejét fordította a betörő démonok ellen, mivel az ő halálukon csak nyerhetett. Nem különösebben volt azonban boldog az események ilyetén alakulása miatt, ezért Homonkuluszok és bizarr teremtményeik hadát küldte Yvraine felkutatására.

Amaz eközben a Hiperháló egy leamortizálódott szakaszára tévedt csapatával, ahol Slaanesh démonok csapdájába futott. Harlekinek mentették meg őket. A kacagó isten követői felajánlották neki segítségüket, és elvezették egy általuk ismert útvonalon, amely Biel-tanra vitt.

Harlekinek vágják le Slaanesh démonait, így mentve meg Yvrainet és csapatát

Ezalatt – mint már szóba került – Biel-tan seregei Ursulia bolygóján harcoltak a Káosszal. Közelebbről Slaanesh egyik fődémonának – aki/ami a Maszk névre hallgatott – a perverz hordájával. Szokatlan módon Khorne egyik legnagyobb fődémona, Skarbrand is a dekadencia istenének seregeivel tartott, holott természetes ellenségek voltak. Az ő borzalmas támadása előtt nem álltak meg Biel-tan seregei, és a Maszk által megtévesztett Skarbrand áttörte soraikat, majd a Biel-tanra vezető hiperháló kapu védelmét is. A démoni áradat, élén a két fődémonnal, megindult Biel-tan felé. A maradék eldáknak sikerült lezárni a kaput és pszionikus üzenetet küldeni a mestervilágra, hogy figyelmeztessék az otthoniakat a feléjük tartó veszedelemre, de ez az életükbe került.
Biel-tan lakói lázas igyekezettel készültek a feléjük tartó invázió visszaverésére. Csatarendbe állítottak minden egyes eldát és harci gépet, majd eldaáldozattal életre hívták Khaine Avatárját is. Mire azonban lezárták a portálokat, a Maszk valahogyan mégis besurrant a mestervilágra. Perverz hatalmával elcsábított minden eldát, akit észrevétlenül tudott, és Démonleányokat idézett a testükbe. Egyenesen a lélekáramkörhöz tartott.
Ezalatt megérkezett a démonok fő ereje, Skarbranddal az élen. Az Avatár és a fődémon összecsapott, titáni harcban elpusztították egymást – átmenetileg, lévén mindkettő lényege halhatatlan. A maradék démonokkal lassan elbántak Biel-tan lakói, de amíg ezzel foglalatoskodtak, a Maszk démonleányai egyre szaporodtak, és ő maga elérte úticélját. Elkezdte a a lélekáramkörben lakozó megannyi elda lélek megrontását. Még a folyamat kezdetén fény derült a behatolására, de a kevés harcos, aki belebotlott, nem volt ellenfél a démonleányoknak. 

A Maszk és Skarbrand démoni hordájuk élén.

A Főnix lordok az elda legendák szerint visszatérnek népük megsegítésére, ha az végveszélybe kerülne. Jain Zar jött el most közülük, hogy megküzdjön a Maszkkal. Még szinte el sem kezdődött a harc, amikor a legenda lándzsája máris átdöfte a démon testét – de már késő volt: a lélekáramkör megfertőződött. Démonok jártak benne, a szívében őrzött elda lelkeken lakmározva, és belülről tépve szét a mestervilágot.
Yvraine és társai ekkor érkeztek meg Biel-tanra. Segítettek elbánni a maradék Démonleányokkal amelyek még fizikai valójukban voltak jelen, de ennek ellenére hűvös fogadtatásban részesültek – sötét elda létükre ez nem is csoda. Tovább rontotta a helyzetet, hogy Yvraine kinyilatkoztatást tett. A holtak istene megsúgta neki, hogy életre keltéséhez össze kell gyűjteni a Boszorkánykardokat. Ezek a legendás fegyverek valaha Morai-heg ujjcsontjaiból készültek: a látnokisten volt a régi pantheonban a holtak őrzője, és most Ynneadra szálltak ereklyéi. Ezek birtokában életre kelhet teljes valójában, a többi elda halála nélkül is. Az első ezek közül már nála is van: ez volt a kard, amit a papnőtől vett el az arénában. A második pedig itt van, mélyen Biel-tan szívében. Ki szándékszik tépni onnan, így Ynnead megerősödik, de Biel-tan súlyosan megsebesül.

Más körülmények között azonnal elfogták volna, talán meg is ölik ezért. Miközben azonban ezt elmondta, a mestervilág darabjaira készült hullani, lidérccsont váza számtalan helyen korhadt megfeketedett üszökké, ahogy Slaanesh démonai felfalták a benne nyugvó elda lelkeket. Az elda lélekkovácsok elkeseredetten próbálták lélekkövekbe menteni őket, de esélytelenek voltak. Ráadásul Jain Zar is a jövevények pártját fogta, sőt, Biel-tan saját látnokai is elbizonytalanodtak: a mestervilág jövőjének szálai megváltoztak, ahogyan a csapat megérkezett. Yvraine nem is várt tovább: Biel-tan anyagába nyúlt, és kiszakította onnan a kardot.
A következmények drámaiak voltak. A mestervilágon repedések futottak végig, a lélek-áramkörből kiindulva. Abból pedig lidérccsonttörmelék, és lelkek jeges forgószele tört elő, a közepén egy rémisztő, fagyos szépségű alak körvonalazódott. Életre kelt az Ynkarna, Ynnead avatárja. Születése vihart kavart az Immatériumban, melynek hullámai az egész galaxisban érezhetőek voltak.
Az elborzasztó jelenés szemmel látható módon itta magába az áramkörbe zárt lelkeket, ahogyan megszilárdult az anyagi világban. Biel-tan lakói rá, és híveire támadtak volna, de feltűnt, hogy amerre befolyása terjed, elpusztulnak a démonok, és megszűnik a rothadás. A lidérces jelenés közbelépése véget vetett a démoni inváziónak. A boszorkánykardot a Vizarkh vette magához.
A lélekkovácsok felmérték a károkat. A mestervilágot ért károkat évtizedekbe, talán századokba kerül majd helyrehozni. De legalább éltek. A népesség megoszlott abban a kérdésben, hogy az Ynkarna és követői reményt, vagy romlást hoztak nekik. Egyesek támadták őket, mások melléjük álltak, sokan csatlakoztak is hozzájuk.

Életre kel az Ynkarna, Ynnead avatárja.

Az avatár születése által vetett hullámok Ulthwét is elérték. A látnokok – köztük Eldrad Ulthranal – megérezték a változást. Eldrad kétségbeesése diadalmámorba csapott át. Hát mégis sikerrel járt! Önbizalommal eltelve adott parancsot egy újabb, szintén elég ambíciózus rituáléra. Téren és időn áttörve alagutat nyitott Biel-tan és Ulthwe között, amin az Ynnead hívő csapat átkelhetett. A hajdani Aeldar Birodalom kora óta nem volt példa ilyen tettre, és bár sikere hangosan hirdette Eldrad erejét és tudását, kockázata az arroganciájáról mesélt köteteket. Elég lett volna egyetlen hiba a rituálé közben, és mindkét világra út nyílik a warpból. Még így, hogy a varázslat hibátlanul zajlott le, is szörnyű viharokat kavart az Immatériumban. Ulthwe látnokai titkos tanácsot ültek, és döntöttek Eldrad sorsáról.
Eközben viszont megérkezett a világukra az illusztris csapat, élén a lidérces Ynkarnával. Ulthwe népe döbbenten bámulta a jelenést, Yvraine pedig beszélt nekik Ynnead születéséről, és küldetésükről a Boszorkánykardokért. Belial IV elveszett világán van ezek közül kettő, mondotta – a hajdani aeldar világ azonban elveszett a Rettegés Szemében, amikor a Lelkekre Szomjazó megszületett. Ő most mégis oda tart – küldetése veszélyes, de életbevágóan fontos. Aki Ynnead kegyelmébe kínálná a lelkét, tartson vele! Eldrad arra buzdította világát, hogy küldje el velük seregeit.
A látnokok tanácsa kevésbé volt lelkes. Régi, közelmúltbeli és legújabb bűneiért száműzetésre ítélték Eldradot, és ha megint önkényesen beleavatkozna az elda faj jövőjébe – akkor halálra. Többé nem Ulthwe gyermeke, és nem számíthat látnokainak erejére sem. Az Ynnead hívők pedig lesznek szívesek a fenekükön maradni amíg az elda nép vezetői eldöntik mi legyen a teendő – ahhoz, hogy végül hozzájárulásukat adnák a pokol közepébe induló öngyilkos utazáshoz, ne fűzzenek vérmes reményeket.
Eldrad magába roskadt, a többiek közt vita, majd ordítozás kezdődött, amelyet újabb eldák érkezése szakította félbe. Altansar küldöttei léptek elő. Vezető látnokuk, akinek egy ritka, pszionikusan rendkívül érzékeny gyrinx familiáris lépdelt a lábánál, támogatásáról biztosította Ynnead ügyét. Felkínálta, hogy – korszakokon át a warpban bolyongó világukon szerzett tudásával – elkalauzolja a csapatot az úticéljához. Mivel azonban testben ő többet már nem léphet be a Rettegés Szemének poklába, így lelkét ajánlja fel Ynneadnak, hogy a segítségére legyen. Ezzel a látnok átvágta a saját torkát. Szelleme a jelenlévők böbbent tekintete előtt áramlott át Yvrainebe. A gyrinx dorombolva sétált el a hullától és dörgölődzött a nő lábához, felismerve gazdája új porhüvelyét. A véres jelenet után Yvraine egy ideig behunyt szemmel hallgatta az újabb lélek hangját, majd indulást vezényelt csapatának Belial IV felé. A látnokok tanácsa útját állta, és újra veszekedés tört volna ki, azonban előlépett a legöregebb látnok, a legendás Kysaduras, a legnagyobb próféciák kinyilatkoztatója. Tiszteletteljes csend támadt, ahogy az aggastyán szólásra emelkedett. Ha az ynnarik, Ynnead követői nem indulnak el útjukra, újabb Mestervilág pusztul majd el, és újjá többet soha nem éled, mondotta. Az ő jövendölését senki sem kérdőjelezte meg. Utat nyitottak a csapatnak, az pedig számottevően megszaporodva távozott: sötét eldák, harlekinek, és Biel-tan hozzájuk pártolt lakói mellett immár Altansarról és Ulthwéról származóak is erősítették soraikat, valamint a száműzött Eldrad, és az agg Kysaduras is. Magukhoz vették a szükséges űrhajókat, és nekiindultak a pokol mélyére…

Yvraine, jobbjában az egyik boszorkánypenge, lábánál a gyrinx

Altansar látnokának áldozata lehetővé tette számukra, hogy számottevő veszteségek nélkül elérjék úticéljukat. Belial IV-en néhány napnyi kutatás után sikerült leszűkíteniük az egyik kard lelőhelyének lehetséges koordinátáit egy kisebb területre. Amikor itt szétszéledtek, sötét elda Homonkuluszok és kreatúráik ütöttek rajtuk. Asdrubael Vect befolyása még erre a pokol által elnyelt bolygóra is kiterjedt: csahosainak hozzáférésük volt egy elfeledett hiperháló-útvonalhoz, amin át követni tudták ide Yvraine társait. Az összecsapás ádáz volt, de rövid: amint az Ynkarna áttört az ur-ghulokat, Fájdalomgépeket és húsbábokat terelő Homonkuluszok soráig, a hozzá közelebb esők egyszerűen elfonnyadtak és meghaltak. Nem csupán ez a testük, de a Commorraghban és más rejtekhelyeken őrzött szövetmintáik és klónjaik is erre a sorsra jutottak: a halál istene által megérintett Homonkuluszok nem éledhettek többé újra. Maradékuk ennek láttán megfutott.
Az Ynarrik nem leltek azonban nyugodalmat. A harc okozta szenvedés ilyen mélyen Slaanesh birodalmában nem maradhatott észrevétlen. Csakhamar démonok ostromgyűrűjében találták magukat. Yvrainet és az avatárt támadásuk egy kráter felé szorította, amely közelebbről hatalmas szájnak bizonyult. Csápként tekergő hosszúkás nyelv csapott ki belőle, amelyen a Titkok Őrzői, Slaanesh nagyobb démonai lovagoltak. Az Ynkarna végzett a legtöbbjükkel, de a nyelvcsáp elkapta, és a mélybe rántotta. Yvraine áttört társaihoz, és a harlekinek segítségével rálelt a boszorkánykardra. Ahogyan előhúzta, az avatár újjáéledt, megragadta a pengét, és véres rendet vágott vele a démonok soraiban. Segítségével át tudtak törni egy jól védhető csarnokhoz. A démonok végtelen hullámokban támadtak, de csakhamar az Ynnarik is erősítést kaptak: a csarnok mélyén egy hiperhálókapu nyílt meg, amin Lidérclovagok, hatalmas elda hadigépek masíroztak át más lidérccsont-szerkezetek kíséretében. Iyanden mestervilág színeit viselték. A világ egyik fő látnoka vezette őket, aki a Nurgle támadás előtt meglátta a jövőben, hogy itt és ekkor segítségre lelhet majd Iyanden ellenségeivel szemben. Hadigépei megtizedelték a démonok első hullámait, és lehetővé tették a csapatnak, hogy visszavonulhassanak a hiperhálóba: bár a két kardból csak egyet szereztek meg, maradniuk már öngyilkosság lett volna.

Iyanden Mestervilága.

Iyandenre érve hatalmas ütközet közepén találták magukat. A gigászi Mestervilágot hasonlóan, hatalmas Nurgle monstrumok fogták közre, hogy egymás után zúdítsák rá rothadó hússal benőtt vadászgépekből és döglégy-démonokból álló támadó hullámaikat. A bűvös lándzsától lassan haldokló Yriel herceg visszatért, és kalóz flottáival megerősítve a világ egyelőre tartotta magát. A kalózok – néhány olyan flotillával kiegészülve, akik Yvraine alatt szolgáltak egykor – végül megsemmisítették a kisebbik monstrumot, de a nagyobbik természetellenes, torz élőteste egyszerűen túl nagynak, túl szívósnak bizonyult ahhoz, hogy számottevő kárt tudjanak tenni benne. A herceg vakmerő tervvel állt elő: zászlóshajójával belépett a hiperhálóba, és ahogyan a mestervilág és a többi hajó megfelelő pozícióba kényszerítette a rothadó óriást, személyes őrségével egyenesen a monstrum belsejébe teleportált. A tetemhajó belsejében vívott szörnyű harcban végül sikerült a reaktorszívbe döfnie lándzsáját, és a bűverejű fegyver egyszerűen megölte azt – de a herceget közvetlenül azután agyonsújtotta a támadókat vezető fődémon. Harcképtelenné tett, sőt halott monstrumján már nem reménykedhetett győzelemben a démon, de aztán ördögi tervet eszelt ki. Nurgle ragályait idézte a tetemre, és kihajította azt a mestervilági hajók útjába, hogy megtalálják kezében a lándzsával, amit a herceg még holtában is markolt, és amit a démon valamiért meg sem bírt érinteni.
A holttestet tiszteletadás közepette vitték volna Iyanden csarnokaiba, de a közelében lévők hamarosan természetellenes betegség jeleit kezdték mutatni. Az eldák rég ismerték már Nurgle „ajándékait”, így szerencsére gyorsan reagáltak, és karanténba zárták a tetem környezetét. Nem volt alaptalan a félelmük: ahogyan lidérccsont-gépeik megvizsgálták a herceg porhüvelyét, gyilkos spórák áramlottak ki belőle – elegendő ahhoz, hogy Nurgle fertőzte posvánnyá változtassák a világot, és valamennyi eldát benne. Yvraine sietett a segítségükre. Bebocsátást nyert a karanténba, ahol Ynnead erejével megidézte a halál szelét. A zord istenség érintése mindent elpusztított a karanténban, az utolsó spóráig és vírusig. Majd Yvraine a holttesthez lépett, és mielőtt bárki közbeavatkozhatott volna, kivette kezéből a lándzsát, és a szívébe döfte. A fegyver megváltozott a kezében: kard formáját vette fel, a negyedik Boszorkánykardét. Az évek során elszívott életerő visszaáramlott belőle, Yriel szívébe, aki megfiatalodva éledt újjá.

Yriel herceg, kezében itt még a lándzsa.

A csoda láttán Iyanden lakói nem kételkedtek tovább Ynnead erejében. Vezetőik tanácsot ültek az Ynnarikkal. Eldrad az eszmecsere nagy részében nem szólalt meg: a jövőt fürkészte. A többi vezér arra a következtetésre jutott, hogy Ynnead nagy segítségére lehet az elda fajnak a galaxisszerte rohamosan erősödő Káosszal szemben, ám az eldák erői nem elégségesek a harc megvívására. Szövetségesekre lesz szükségük. Bár többen esendőnek, könnyen megronthatónak tartották a mon-keigh-ket, arra a következtetésre jutottak, hogy vak hitük erőt adhatna nekik az Ősellenséggel szemben – kár, hogy tetemistenük kora már leáldozott. A ki tudja, honnan előkerült Árnyszövő rámutatott: ahogyan az eldákat, a mon-keigh-ket is egységbe tudnák kovácsolni legendás, ősi hőseik. Már csak találni kéne egyet, aki mögé felsorakozhatnak. Mielőtt tovább folytatta volna, tekintete találkozott Eldrad Ulthranéval. Amaz mosolyogott. A nagy manipulátor átlátott az Árnyszövő játékán. Legyen hát, mondta Eldrad. A sors a jégen túl vár rájuk, tette hozzá, amit ekkor az árnyszövőn kívül még senki sem értett. Röviden vázolta a tervet, amit a jelenlévők egyhangúlag elfogadtak. Az Ynnarik, számos Iyanden harcossal és lidércgéppel megerősödve, immár komoly seregként indultak útnak.

A következő megpróbáltatás út közben várt rájuk. Ahzek Ahriman, a Tzeentch hitére tért Ezernyi Fiak káoszgárdisták fővarázslója a Fekete Könyvtárból elragadott tudás birtokában csapdát állított nekik a hiperháló egy elágazó szakaszában. 
Okkult terminátorok nyitottak tüzet rájuk egy kristályhídról, pokoltűzzel égő lövedékeik szörnyű veszteségeket okoztak, míg az ynnarik tüze lepergett vaskos páncéljukról. Lidércgépek gázoltak közéjük, levágva legtöbbjüket, de a híd ekkor összeomlott alattuk, és mindőjüket elnyelte az űr. A hátsó fronton Tzeentch Rémei borították mutagén tűzbe az eldákat. Harcosok változtak gügyögő csecsemőkké, lövedékek fordultak vissza kilövőikre repülő piranják formájában, ahogy a Rémek őrült kacajjal szabadon engedték hatalmukat.
A hiperháló másik ágában Ahzek Ahriman és varázstudói ontották a halált az Ynnarikra. Eldrad Ulthran ereje megfeszítésével óvta csapatuk zömét a roppant mágikus támadástól, de nem vigyázhatott mindenkire. Kysadurast elérte Ahriman varázslata, és az agg látnok szoborrá változott, arcára fájdalmas sikoly kövült. A Harlekinek a varázstudók közé törtek, de az Ahriman kezéből kicsapó hullámok hamuvá és füstté oszlatták őket. Yvraine, a Vizarkh, és az avatár eljutottak a Tzeenthc ősmágus közelébe, ám az bűverejével léket vágott a hiperháló falára, ami az Immatériumba szippantotta az Ynkarnát, és ezzel fenyegette a másik kettőt is.

Ahzek Ahriman szabadjára készül engedni  a varázst, ami megpecsételi a harlekinek sorsát.

Az Ynnarikat hátba támadó démonok hirtelen harapófogóba kerültek. A hátuk mögött legendák küzdöttek, a Főnix lordok jöttek el az eldák segítségére. Jain Zar vezette őket, de itt volt Baharroth, Fuegan, Asurmen, Maugan Ra és Karandras is – külön-külön is legyőzhetetlen hősök. A démonok hamarosan elpusztultak támadásuk alatt.
Yvraine magába szívta a levágott Ezernyi Fiak lelkét. Tőlük tudta meg, hogy Ahriman tízezer éve a módszert keresi, amivel újra életre kelthetné bajtársait, akit tévedésből ő változtatott élőhalott automaton Rubric gárdistákká. Ezért tört rájuk is, mivel a fülébe jutott, hogy nekik valamilyen varázslattal hatalmuk lehet élet és halál fölött. Yvraine szája ördögi mosolyra húzódott. Megadja hát Ahrimannak, amire vágyott! Ynnead erejével életre keltette a mágus közelében harcoló Rubric gárdistákat. Azok értetlenül néztek körbe. Azhek, testvér, te vagy az? Hol van Magnus? Mi van ezekkel az eldákkal? Hol vagyunk? – kérdezték, és Ahriman döbbenten bámulta őket. Aztán Yvraine jelt adott az Ynkarnának, aki magával rántotta az újjászületett Ezernyi Fiakat a warpba. Ahriman tébolyult üvöltéssel vetette magát utánuk. Ahogyan eltűnt az Immatériumban, a Hiperháló bezárult mögötte. 
A csatát megnyerték, és a Főnix lordok eltűntek. Sok elda meghalt, de lelkük biztonságban volt a Lelkekre Szomjazótól Ynnead kebelén. Az Ynnarik rendezték soraikat, és tovább indultak.

Eddigre Szent Celestine, Belisarius Cawl, Greyfax inkvizítor, és Cadia többi túlélője, akik velük tartottak, utolsó harcukra készültek Klasius jégborította holdján. A hegytetőt, ahol bizonyos ősi oszlopok tövében megvetették a lábukat, a Fekete Légió fogta ostromgyűrűbe. Bár drága árat szedtek közülük minden megtett méterért, az Istencsászár csapatai gyorsan fogytak, ahogyan a Káosz vasmarka összezárult körülöttük.
Hirtelen fény lobbant az oszlopok között. Vibráló portál jelent meg a levegőben, és a portálból egész seregnyi elda csapott le a Fekete légióra. Sötét elda boszorkányharcosok, mestervilági harcművészek, lidérclovagok, látnokok – valamennyi egy zászló alatt, és valamennyi halálos ellensége a Káosznak. Az Ynnarik nem kegyelmeztek a bukott gárdistáknak. A harc negyed órán belül véget ért.

Az elda faj összes ágából származó harcosok rajtaütnek a Cadia túlélőit szorongató Káosz seregen.

Feszült csend következett. Az eldák és az Istencsászár hívei nem éppen a legjobb barátok; amikor Yvraine előrelépett, hogy a mon-keigh-khez szóljon, fegyverek meredtek rá. Több órás tárgyalás után azonban megtalálták a közös hangot, és szövetséget kötöttek, amennyire ez ember és elda között lehetséges. Yvraine és Celestine közösen hirdették ki: a furcsa csapat együtt indul tovább, az elda portálon át. Greyfax, aki Amalrich marsallhoz hasonlóan korántsem volt boldog új útitársaiktól, némi éllel tudakolta: mégis hova? A már megint a semmiből feltűnő Árnyszövő Belisarius Cawlra mutatott. „Őt kérdezd!” – mondta. Ahogyan az inkvizítor Cawl felé fordult, aki újfent féltve őrzött ereklyetartó készülékével foglalatoskodott, egy plasztacél-üveglapon át egy pillanatra belelátott abba. A roppant tárolórekesz azon végében egy díszes, kék Gárdista sisak látszott. Sokkal fejlettebb volt, mint amit ő valaha látott. És sokkal, de sokkal nagyobb.
„Ultramar.” közölte szűkszavúan a techpap.
A furcsa szövetség elindult a portál felé.

Maguk mögött hagyva Klasiust és a legyőzött Káoszgárdistákat, a társaság átkel a hiperháló portálon.
 
A sorozat korábbi részei:

Styx – Shards of Darkness

Fórum:

A Spiders 2012-es játékában, az Of Orcs and Menben ismerte meg a közönség Styxet, a szabadszájú goblin orgyilkost. Azt szokták mondani, hogy egy karaktert tisztelni ugyan az erényeiért, de szeretni csakis a hibáiért lehet. Nos, Styx figurája biztosra ment, mert erényekben nem bővelkedik ugyan, de alattomos, bosszúálló, mocskosszájú, látszólag minden erkölcsi tartástól mentes – és egyszerűen imádnivaló. Az Of Orcs and Menben sok minden kiderült a kezdetben kizárólag a pénz által motivált orgyilkosnak tűnő goblinról. Azon felül, hogy meglepően összetett egyéniség, megtudtuk, hogy sokkal-sokkal öregebb, mint a többi ember vagy ork.

Ugyan, Styx egészen biztosan csak a pontos időt akarja megkérdezni az úriembertől.

Erre az információra (és a többire, amiket nem árulok el itt, a játék közben sokkal jobban esik megszerezni őket) alapozva adta ki – immár a Cyanide – 2014-ben a Styx: Master of Shadowst. Az előző akció-RPG-vel szemben ez fajtiszta lopakodós játék lett, ami Styx eredettörténetét meséli el – természetesen, ahogy az a karakterhez illik, egy grandiózus betöréses lopás közben. Goblinunk nem kisebb dologra vállalkozott, mint hogy ellopja a világból minden mágia forrását… de hogy hogyan, miért, és hogy sikerül-e neki, ezt megint csak meghagynám játék közbeni felfedezésre. Érdemes, a történet okos, csavaros és nagyon hangulatos.

Most pedig 2017 márciusában megjelent a Styx, Shards of Darkness, szintén a Cyanide gondozásában. Ebben kedvenc goblinunk sorsát már hosszú évekkel a Master of Shadows eseményei után követhetjük, természetesen egy újabb svindli kapcsán, ami kicsiben indul, de messzemenő következményekkel jár.

A tériszony nem előny ezen a pályán.

Ahogyan a MoS, ez a játék is lopakodós. Styx kedvenc kése ugyan számtalan ember (...ork, goblin, törp...) gigáján éleződött, de mint jó orgyilkos, kerüli a direkt konfrontációt. Ha szemtől szemben harcolunk, valamit csúnyán elrontottunk, és bár egy-egy ellenfelet olykor még  így is legyőzhetünk, kettő vagy több ellenfél, vagy páncélt viselő melákok ellen esélyünk sincs. Többnyire nem is a gyilkolás a célunk, illetve bónusz pontokat zsebelhetünk be, ha értelmes lények elpusztítása nélkül fejezünk be egy pályát. (Az esetenkénti megölendő célpontok nem számítanak. Aki magára vonja Styx haragját, nem lehet túl értelmes...)

Styx mestere a sompolygásnak, kis termete révén el tud bújni ládákban, kosarakban, de még lefolyókban is, nagyszerűen mászik és ugrik. Szüksége is van rá, mert a pályák kilencven százalékán úgy kell majd keresztülhaladnunk, hogy lehetőleg senki se vegyen észre. 

Ezen felül gyakorlott orgyilkos: ha hátulról, esetleg felülről támadhat, a páncélozatlan ellenfeleket rövid úton el tudja intézni. Továbbá számos segédeszközt hord magánál, dobótűktől álkulcsokon és csapdákon át a fáklyák, gyertyák lángjának messziről való kioltását szolgáló homoklabdákig. 

Kelléktára nem korlátozódik evilági eszközökre: Styx nem csak az egyetlen intelligens példány a goblinok között, aki beszélni, sőt olvasni, írni (...hamisítani) is tud, de az egyetlen, akinek varázsereje van. Képes néhány másodpercre láthatatlanná válni, és rövid időre életre hívhatja a saját klónját is. Ez a kevéske varázslat később további lehetőségeket nyit majd meg, ahogy a pályák teljesítése során szerzett tapasztalati pontokból hosszabb, vagy a fizikai hatásoktól is részben védő láthatatlanságot vásárlunk, vagy megtanulunk helyet cserélni a klónunkkal, akit megtanulunk messzire hajítani, stb.
A játékban ez határozottan nehezebben megy...

Végül pedig segítségünkre van maga a környezet. Súlyos kandeláberek várják, hogy az óvatlanul alásétáló vagy valahogyan odacsalt őrök fejére eshessenek. Az óvatlanul tárolt savas hordók nekigurulhatnak az őrposztoknak. A többi őrt riasztó kolomp szerkezete fatális véletlen, és persze Styx zsenije által halálos csapdává változhat. Olykor a kihallgatott beszélgetésekből megtudott terhelő információk juthatnak egy-egy célszemély haragosához, egy Styx álltal odacsúsztatott üzetet formájában. Katonák mérgeződhetnek meg ételtől vagy italtól, amibe Styx nem túl egészséges köpete keveredett.

A pályák felépítése ötletes. Míg kiváló, függőlegesen és vízszintesen is nagy kiterjedésű játszóteret kínálnak goblinunknak, megtartják az illúziót, hogy eredetileg valamilyen valódi funkcióval jöttek létre. A csempészfalu mocskos és düledezett, a (fekete) kereskedelmi kikötő rumszagú tengerésztanya, a sötét elfek városa elegáns és ijesztő (a nyilvános részek, a többi inkább ijesztő és beteg...). Mindenhol találni rejtett zugokat, kis titkokat, kihallgatható beszélgetéseket, amelyek hozzáadnak a történethez, vagy plusz lehetőségeket nyitnak meg. Így szerezhetünk például egyszer receptet egy szagosítóhoz, ami elfedi a jelenlétünket az érzékeny orrú törpök elől, de így juthatunk láthatatlanságot fejlesztő köpenyhez is. Alapanyagok is hevernek szanaszét a pályákon, amiket összegyűjtve a munkaasztaloknál csapdákat, álkulcsokat, életerő-italt stb. gyárthatunk – egy részükhöz előbb tapasztalati pontokból meg kell venni a receptet. 

A kikötő elhagyatottnak tűnik, de valójában, ahogy Styx mondja, „több itt a katona mint a kupiban fizetésnapkor”.

Szükség is lesz a helyismeretre, és minden egyéb trükkre is. Még a legalacsonyabb nehézségi fokozaton is gyakran fogjuk látni meghalni goblinunkat, hogy aztán kis videókon jól lehordjon minket emiatt, választékos sértésekkel és popkulturális utalásokkal… Az egész játékra jellemző, hogy Styx kiszólogat a játékosnak, illetve hogy fájdalmastól zseniálisig terjedő viccekkel tereli el saját figyelmét a körülötte zajló disznóságokról. 
Styx nincs elragadtatva tőle, hogy már megint meghalt. MIATTUNK.

Méltó folytatása lett véleményem szerint ez a Styx-sagának. Szép volt, Cyanide, várom a folytatást! Különösen a cliffhangerszerű befejezés után, mert meggyőződésem, hogy ha képesek itt abbahagyni a sorozatot, Styx meglátogatja őket... Tudja hol laknak, ezt meg is említi egyszer egy különösen nehéz pálya kapcsán :-)

Megszavazta a nép: Nier: Automata beszámoló

Fórum:

A Nier: Automata pénteken este 6-7 felé jelent meg, de ez nem tartott vissza attól, hogy 20+ órát beletegyek a hétvégén. Ez előrevetíti azt is, hogy eléggé bejött nálam. De lássuk csak sorjában.

Az előzményekről szinte semmit nem tudok, mert konzolon történtek, így számomra mintha nem is lettek volna (nem azért, mert annyira "pfuj-pfuj konzol", csak ez még a PS2 korszakba nyúlik vissza, amim meg nem volt).
A sztori időszámításunk után 5200 körül kezdődik a Földön. 5000 elején idegenek jöttek a bolygóra, és betámadtak egy olyan fegyverrel, amit "élő gépnek" neveznek. Az emberiséget lenyomták, a megmaradottak a Holdra menekültek. A harc még mindig tart: az emberek speciális androidokat küldenek a Földre az orbitális pályán keringő űrállomásokról, hogy helyettük harcoljanak.

2B, a főszereplő is egy ilyen, úgynevezett YoRHa katona, a legmodernebb android nemzedék tagja, harci modell. Kísérője 9S, egy Scout modell, ami tud hekkelni és általában az a szerepe, hogy vigye előre a sztorit azáltal, hogy elgondolkoztató mondatokat mond. Van még egy Pod is, ami egy lebegő kis robot, ez a távolsági fegyverünk (szerencsére a 15*15*30 centis dobozba végtelen lőszer befért), illetve van néhány speciális támadása is.

rwurl=https://www.youtube.com/watch?v=8XInv0ZJ9n4

Harcrendszer

Én nem vagyok egy igazán nagy hack & slash fan, de ezt nagyon eltalálták. A harc nagyon gyors, dinamikus és legfőképp szórakoztató. Minden speciális támadás egyből rendelkezésre áll, nem kell unlockolni őket. Erre mondjuk nincs tutorial, vagy move lista, rád van bízva, mit hozol elő. Egyszerre két fegyvered van, és két készlet lehet előkészítve, szóval max 4 fegyver érhető el gyorsan. A fegyvernek csak 1 gombja van (mondjuk Xbox kontrolleren X), a másik támadó gomb (Y) a másik fegyverrel támad. Ezeket váltogatva lehet kombózni, illetve lehet még ugrani is.
Védekezés nincs, van helyette az Ultimate Dash mozdulat, amivel összevissza lehet cikázni az ellenfelek körül. Jól időzítve speciális támadásokra is ad lehetőséget, illetve sérthetetlenséget biztosít. Van Counter is (ha van ilyen chiped, erről majd később), amikor együttes ütésnél te nyersz. Illetve az is lehet, hogy a chip csak bónuszt ad rá.

4 fegyver kategória van: kis fegyverek (tőrök, kardok), nagy fegyverek (nagy kardok, csatabárdok), szálfegyverek (lándzsák) és kézifegyverek (ilyenem még nem volt, de ez a fegyvertelen harchoz használt fegyvereket jelenti). Minden fegyvernek 4 szintje van, amit a fegyvermestereknél lehet némi pénz és nyersanyag árán elérni.
A fegyvereknek egyedi stílusa van, egyedi effektekkel, szóval bőségzavar van, hogy melyiket melyikkel együtt használva éred el a kívánt hatást. Fegyvereket lehet venni, találni és jutalomként kapni.

Skillek

Mivel androidról van szó, a képzettségek chipek formájában léteznek. Van egy adatbankunk, amit chipek installálására használunk. Minden chipnél megvan, hogy mennyit foglal a bank kapacitásából, így ránk van bízva, hogy hogyan matekozzuk ki. Az is chip például, hogy legyen HP kijelzés, vagy sebzés mutató, vagy XP számláló a képernyőn. Ha ezeket kivesszük, akkor több hely marad a harci cuccokra. A memória pénzért bővíthető.

A harci chipeknek szintjei vannak. Minél magasabb szintű, annál jobb a hatása, és annál több helyet is foglal. Van viszont minőségbeli különbség is a chipek között, például lehet találni Melee chipet, ami 11 helyet foglal, de olyat is, ami csak 6-ot.
Lehet továbbá upgradelni a chipeket, két ugyanolyan kombinálásával. Itt is az a jó, ha minél jobb minőségű chipeket kombinálunk. Például két 6 helyet foglaló +1-es szintű chipből lesz egy 7 helyet foglaló +2-es. Ha egy 6-ost és egy 8-ast kombinálunk, az minimum 8 helyet fog foglalni.
Szóval ezzel a rendszerrel is folyamatosan lehet szórakozni, hogy optimalizáljuk a karaktert, illetve van lehetőség 3 különféle chip konfigurációt elmenteni. Pl. nekem van egy a gyors mozgáshoz, meg van kettő a harchoz.

rwurl=https://www.youtube.com/watch?v=YmsJ0iGyF-Q

Játékmenet

A játék nagy részében egy nyílt világban kalandozunk, bár elég kicsi a terület, hiszen még gyalog sem okoz gondot a bejárása. Mindenfelé találni tárgyakat, amik a fegyver upgradeben kapnak szerepet. A városi pályák eléggé 3 dimenziósak, sok helyre fel lehet ugrálni (mászni nem lehet, csak létrán). Érdemes felfedezni.
Van néhány vadállat, szarvasok és vaddisznók. Ezeket akár meg is lehet lovagolni és gyorsan közlekedni rajtuk.

Mindig van egy fő küldetés, amit lehet csinálni, de én azokat általában utoljára hagyom. A játék nem fogja a kezünket, hagyja, hogy bármelyik már meglátogatott helyre elmenjünk, még akkor is, ha ott már sokkal magasabb szintű ellenfelek vannak. A küldetéseknek sincsenek szintjei, szóval van úgy, hogy felveszi az ember, aztán rájön, hogy ehhez még kevés. Furcsamód nincs minden quest hangosítva, így sokszor olvasni kell.

A játékmenetet tarkítják egyéb elemek is, mint például amikor a kis repülő egységünkkel harcolunk, ami a régi-régi játéktermi repülős-lövöldözős élményeket hozza vissza. Operál továbbá a játék a kamerával is, bizonyos szakaszokon a kamera messze oldalról mutatja a karakter (platformer stílusban), máskor meg felülről. Ezek nekem annyira nem hiányoztak, szerintem elég gazdag az alap játékmód ezek nélkül is.

Ha online vagy, akkor időnként rábukkansz más játékosok holttesteire. Ezeket vagy feltámasztod (megjavítod), és akkor lesz egy követőd egy darabig, vagy kannibalizálod, és akkor kapsz némi pénzt meg 3 random skillt abból a listából, amit ő használt, de szintén csak ideiglenesen. Halálkor írhatsz üzenetet is a holttestedre, amit azok látnak, akik megtalálják.

Negatívumok

Mert sajnos vannak ilyenek is. A játék szerintem 720p-ben fut, mert amikor 1080p-re van állítva ablakos módban, akkor vastag keret veszi körbe minden irányban. Teljes képernyőn tehát skálázás van (de ennek még utánajárok, mert nemrég bütyköltem a scale beállításaimat egy régi 5:4-es játék miatt).
Nincs túl sok lehetőség a videóbeállításokra sem, de ezt egy konzol porttól már megszoktuk.

Vannak viszont láthatatlan falak. Na, ezek idegesítőek, de nagyon. Rengeteg olyan hely van, ami egyértelműen elérhetőnek látszik, de folyamatosan láthatatlan falakba ütközünk. Nagyon gáz.
Aztán a free targeting nem annyira free, ami főleg nagy ellenfeleknél okoz gondot. Például harcoltam egy olyan robottal, aminek a teste mellett lógatott keze volt a sérülékeny, tehát kicsit jobbra vagy balra kellett ütni ha szemben álltam vele. Az ütések azonban mindig a célpont közepére mentek, a lábára. Szóval ki kellett trükközni, hogy jó helyre üssek.

Nincs multi. Nagyon jó lenne ezt a játékot coopban játszani.

Verdikt
5/7
Na jó, legyen 8,5/10. Nagyon fun, de nem éri el a maximális potenciált, ami benne van.

Az eredeti komment itt olvasható

A Warhammer 40,000 világa kókuszdióhéjban #28: A közelgő vihar: Cadia ostroma. Harmadik, befejező rész

Fórum:

Belisarius Cawl munkához látott. A katakombarendszer legmélyén, egy végeláthatatlanul hatalmas csarnokban végződött a központi pilonok felszín alatti szakasza. Skitariijai oltalmazó körében itt állította az Archmagos Dominus valamennyi tudata összes számítókapacitását a monolitek titkai megfejtésének szolgálatába. Itt kellett rájébredjen, hogy álljon bár több ezer éves tapasztalat és szinte végtelen adattárak a rendelkezésére, ez a technológia messze meghaladja a felfogását. Szenzorai egyszer csak halvány jelekre figyelmeztették a közvetlen közelében. Tudatai egy része automatikusan harci módba kapcsolt, fegyverrendszerei élesedtek, mechadendritjei lecsapni készen tekeregtek.
– Nem harcolni jöttem. 
A szintetikus hang hátborzongatóan, vésztjóslóan tökéletes volt. Cawl auspexei lassan áttörték a fejlett álcázást, és kibontakozott előttük a másfél ember magas nekron alakja.
Adatok. Magas rangú, fejlett nekron test, az Omnissiah megcsúfolása, az Istencsászár ellensége. Cawl rendszerei automatikusan irányították részecskeágyúit, energiakorbácsait a fémtest gyenge pontjaira. A protokollokat azonban óvatosságra intette a célpont magabiztos mozdulatlansága. 
A hangban pontosan kiszámolt mennyiségű fennség és leereszkedés keveredett:
– Értsem ezt úgy, hogy nélkülem is meg tudod javítani?
Néhány másodperc mozdulatlanság után a nekron lusta mozdulattal egy apró tárgyat nyújtott maga elé. A fegyverrendszerek rezzenéstelenül tartották továbbra is befogva, ahogy két mechadendrit óvatosan elvette az adathordozót, és egy auspex elé tartotta. Ha lettek volna még neki, Belisarius Cawl szemei tágra nyíltak volna az információk láttán. Kommunikációs csatornát nyitott a nekron felé.
– Nem, nem voltam ott amikor készültek. Ha így lett volna, sokkal jobbak lennének.
A fegyverek visszahúzódtak.

Trazín a Végtelen gyűjteményével kérkedik.

Odafent, körös-körül a horizonton, épphogy túl a Falanx lőtávolságán, elsötétítették az eget a leszállóegységek. Elsőként áruló katonák, szekták, halandó káosz-imádók tízezreit hozták. A sötét istenek által felkorbácsolt harci őrületükben megállás nélkül rohamozták a lövészárkokat, tekintet nélkül az elborzasztó veszteségekre, amiket a katonák okoztak nekik. Számbeli fölényük olyan mértékű volt, hogy bár százból kilencvenkilenc meghalt a Falanx és a katonák tüzében, még így is közelharc alakult ki helyenként az árkokban. 

Amíg végeláthatatlan tömegük lekötötte a védőket, partra szállt Abaddon valódi hadereje.
Északon démongépeket terelő romlott géppapok rontottak a harcos nővérekre, de azok, Szent Celestine-el az élen, állták a rohamot. Keleten Káosz-titánok és Skarlát Mészárosok páncélosdandárja szorongatta a Holló és a Taranis ház Lovagjait. Délen, ahol Creed Nyolcadik Hadserege tartotta a frontot, maga a Fekete légió támadott. Több mérföld széles páncélos oszlopuk alatt rengett a föld. Oldalszárnyaikon motoros káoszgárdisták hadosztályai száguldottak, felettük a levegőben Pokolsárkányok átláthatatlan tömege kavargott. A Falanx bombázására fittyet hányva egyre csak jöttek – nem ez volt az első orbitális tűzben megvívott csatájuk.
A Holló ház bátor küzdelemben elesett a titánokkal szemben. A Taranis ház végül végzett velük, de maradék erejük már nem volt elég a páncélosok megállítására. Délen, bár az útjukban elrejtőző Űrfarkasok rajtaütése és a Falanx szörnyű ereje megritkította őket, a Fekete légió elérte a katonák vonalát. Soha ilyen túlerővel szemben nem harcolt még Cadiai katona, és soha ilyen bátran nem állt helyt mégis – de ezzel a támadással szemben nem győzhettek. Korahael mester a segítségükre vezette gárdistái egyik felét, míg a másik a keleti oldalt próbálta tartani, egyre rosszabb esélyekkel. Északon a Mártír Miasszonyunk nővérei bár szörnyű véráldozatok árán, de visszaverték a démongépeket. Megtépázott seregüket Celestine délnek vezette az erőd szívének védelmére, melybe lassan már-már áttörtek a többi fronton.

Démongépek törnek át egy Cadiai védelmi vonalat

A védelem megrogyott. A katonák a lord-kasztellántól vártak volna parancsot, de hiába. Parancsnoki állásába maga Abaddon teleportált be Reménygyilkosaival. Ezt látva, Jarren Kell életében először ütötte meg öreg barátját. Tudván, hogy az nem lenne hajlandó elmenekülni, felhajította az egy pillanatra elbódult Creedet a parancsnoki Valkűrre, és ráordított a pilótára, aki olyan sebesen startolt el, mint akit a pokol szörnyetegei kergetnek. Így is volt.
Három másodperccel később a teljes vezérkar halott volt. Kell, nyakában Abaddon karmos kesztyűjében két lábbal a föld fölött lógott. A hadúr unott arccal nézett erre a halandóra.
– Cadia nem törik meg! – kiáltotta rekedten a vezérőrmester.
– Én másképp gondolom. – mosolyodott el Abaddon, és összezárta a karmait.

A még életben maradt védők a katakombákba vonultak vissza. Creed vezette az utóvédet. Tett róla, hogy minden méterért, minden elfoglalt folyosóért, minden feldúlt teremért Káosz hívők százai fizessenek az életükkel. Meg azonban nem állíthatta őket. Lassan visszaszorultak egészen a hatalmas központi csarnokig.

A katonák lelassították a Káosz előrenyomulását, de megállítani nem tudták.

Odabent Belisarius Cawl teljesen elmerült munkájában. Olyan mértékű adatot dolgozott fel, annyi és olyan finom változtatást eszközölt a pilonokon, hogy a legalapvetőbb létfenntartó rendszerei kivételével semmi sem figyelt benne másra, mint a feladatra. Trazyn sem mozdult. Már csak azért sem, mert körülötte marsi harci robotok álltak, készen rá, hogy az árulás legkisebb jelére cafatokra lőjék.  
Egy idő után viszont rés robbant a csarnok egyik oldalfalán, és Káoszgárdisták özönlöttek be rajta. Rohamuk nekirontott a skitariiknak, akiknek Trazyn nem látta túl fényesnek a jövőjét. Az emberi vállvonás paródiáját imitálva felfüggesztette az őt fogvatartó robotok működését, és egy tenyérnyi kockát vett elő, hogy a levegőbe hajítsa. A Tesseract cella téren és időn kívüli rekeszeiből a legkülönbözőbb bolygókon és korszakokban összegyűjtött vegyes társaság került a roppant csarnok talajára...
Bajszos, szőrmekucsmás Vostroyai katonák bámultak meglepetten, mellettük Roboute Guilliman ősatya mellől elragadott, régies páncélú Ultragárdista Terminátorok, megint másutt harci szerkezetek, amik a Császár kora óta nem taposták a galaxis bolygóinak földjét… Bár érthetetlen volt mindőjük számára a helyzet, egy dolog világos volt az eléjük táruló látványból: a Császár jelvényeit viselő katonák megátalkodott ellenséggel küzdenek itt. Rövid hezitálás után mind csatlakoztak a küzdelemhez, egy csoport kivételével. Katarinya Greyfax, a korokkal azelőtt eltűnt inkvizítor, még hírhedt szervezetén belül is gyanakvónak számított és nem sietett elhamarkodott következtetéseket levonni elégtelen információkból. Fekete vértes scionjai jobban féltek tőle mint a körülöttük feltűnt rettenetektől, és bár célra tartottak, a parancsa nélkül nem tüzeltek.

Katerinya Greyfax Inkvizítortól jobban féltek a katonái, mint a démonoktól.

Az ősi Ultragárdisták véres vámot szedtek a káosz soraiból. Abaddon közéjük gázolt; Hórusz Karma letépte a kapitányuk karját, Drach'nyen pedig kettévágta a testét és megitta a lelkét, de bajtársai mégis elszántan harcoltak tovább. Korahael mester sietett a segítségükre, viszont az ő gárdistáit a Reménygyilkosok támadták meg. A mennyezeten támadt résen keresztül vérfarkasgárdisták csatlakoztak a harchoz, Magasbérc Orven az övéknél nem kevésbé állatias arccal vezette őket a Fekete légió oldalába. Abaddon jelére boszorkánymesterei felszakították az Immatérium falait, és a harchoz démonok tömege csatlakozott. Nem minden túlvilági lény tartozott azonban az ő seregéhez: az árnyékokból az Elátkozott légió masírozott elő néma csendben, hogy felvegye a harcot a pokolfajzatokkal. Belisarius Cawl létfenntartó rendszerei a körülötte tomboló robbanások miatt erőszakkal visszarántották az archmagos tudatát a valóságba. Töredékmásodpercekkel később Cawl már felmérte a helyzetet: a folyamat elindult, de időre van szüksége, és ehhez ezeket a zavaró körülményeket mérsékelni kell. Tudatai harci módba váltottak, és átvették a maradék Adeptus Mechanicus erők, majd az érthetetlen módon megjelent ősi harci gépek irányítását is. Egy Titkok Őrzője tört a Vostroyaiakra, karmai is soknak téptek a testébe, de romlott kéjt ígérő lélekmérge még többnek a szellemébe. Cawl részecskeágyúi a skitarii fegyverekkel tökéletes összhangban tépték atomjaira. Újabb és újabb Fekete légiósok és démonok özönlöttek be a réseken. Creed ellenük vezette a Nyolcadik maradékát. „Cadia nem törik meg!” – a csatakiáltást még a robbanások közepette is hallani lehetett. Abaddon is észrevette a lord-kastellánt, és az irányába indult, akadálytalanul törve át minden ellenállást.

Arany fény öntötte el a termet. A tető résén át Celestine, a szeráfok maradéka, és az ikrek ereszkedtek alá. A védők újult erővel vetették magukat a harcba, az Élő Szent pedig egyenesen Abaddonnak támadt. Az felemelt karddal, mozdulatlanul várta.

Az Élő Szent Káosz-hívők tömegein tör át a csarnok felé.

A szent és az ikrek párbaja a Pusztítóval a csata tengelyévé vált. Még az élethalálharc közepette is mindkét oldalon sokan csak őket figyelték. Abaddon harci gyakorlata magasan felülmúlta Celestine-ét, de a szent erős hittel és acélos elszántsággal küzdött, és ha megtántorodott volna, az ikrek mindig megsegítették. Lángoló kard csapódott démonpengének, hit küzdött kétségbeeséssel, és a küzdő felek még mindig álltak.

Greyfax inkvizítor, akinek a kora óta az Impérium kissé megváltozott, nem hitt a szemének. A Császár Gárdistái soraiban elfajzott, szőrös-agyaras mutánsok? Az Adepta Sororitas nyíltan bálványimádó?! Psykerek használják a hatalmukat mindenféle felügyelet nélkül, és sehol egy felvigyázó, hogy golyót röpítsen a koponyájukba?! Ez a láthatóan eretnek boszorkány pedig minden császári csapat élén és nevében küzd, és mindenki őrajta csüng… Komolyan elgondolkozott, hogy melyik oldalra kell lesújtania a tisztítótűzzel. 

Először észrevehetetlen volt a változás. Csak Cawl tudta, hogy elkezdődött, és a nekron, aki valahogyan elillant az őrök közül, akikre bízta. Aztán nyilvánvalóbbá vált. Ahogy a pilonok rezgése felerősödött, először a psykerek kaptak a fejükhöz, és rogytak a földre. A démonok nyom nélkül tűntek el, és velük az Elátkozott Légió is. A megszállott démongárdisták élettelenül dőltek el páncéljukban.

Abaddont azonban nem rendítette meg a változás. Ő kezdettől fogva eszközként használta a Káoszt, nem vált eggyé vele. És bár démonpengéje delejes fénye halvány izzássá csendesült, ő maradt aki volt: az emberfeletti Gárdisták egykori hatalmas bajnoka, aki azóta tízezer éven át csiszolta képességeit minden olyan csatamezőn, amit az emberiség el tudott képzelni, és számtalan olyanon is, amit nem. Nyugtázta maga körül a változásokat, és töretlen erővel támadott. Drach'nyen lecsapta Genevieve fejét, Eleanort pedig egy borzasztó erejű ütéssel a földre sújtotta, a Reménygyilkosok elé, akik azonnal megölték.
Celestine arany fénye kihúnyt. A szent most nem volt más, csak egy lány nehéz páncélban, esendő, és nagyon-nagyon fáradt. Mégis újra felemelte a kardját.
Eljön a nap, amikor az emberiség megszabadul az uraidtól!
Abaddon arcán nem látszott harag. Egy pillanatra mintha szomorúnak is tűnt volna.
A szabadság illúzió. 
Drach'nyen lecsapott, és Celestine sebesülten hanyatlott le.

Ezékiel Abaddon, a Pusztító, jobbja helyén Hórusz Karma, baljában Drach'nyen, a démonpenge.

Greyfax inkvizítor tudta, hogy nincs sok ideje. A pilonok ereje szörnyű csapást mért pszionikusan aktív elméjére, és csak acélos akaratának volt köszönhető, hogy egyáltalán még állt. Döntött. Valamennyi jelen lévő Birodalmi alattvaló megmérettetik majd, és alighanem a legtöbbjük könnyűnek is találtatik, de ott, középen, az Ezékiel Abaddon, minden eretnekek legveszélyesebbje. A szárnyas boszorkány pedig, ha el is tévelyedett, láthatólag az ellene küzdők vezéralakja. Célba vette hát a Káosz hadurát, és Ítélethozó puskájából útnak indított egy olyan lövedéket, amit kifejezetten arra készítettek, hogy elhozza a kárhozatot a bűnösöknek. Abaddon szája néma sikolyra nyílt, ahogy izmai görcsbe rándultak, a páncélja körül kisülések táncoltak, de emberfeletti akaratát megfeszítve visszanyerte az uralmat teste felett. Egyetlen szóval az inkvizítorra küldte Reménygyilkosai egy részét, és Celestine felé fordult, hogy befejezze amit elkezdett. Szuronyerdő állta útját. „Cadia nem törik meg!” – kiáltotta Creed és visszhangozták a Nyolcadik sereg túlélői. 

A pilonok működtek. Az utolsó démon is eltűnt Cadia felszínéről, de még a rendszerből is. A Káosz hajói közül nem egyet a pokoli lények hatalma mozgatott: ezek most élettelen fémdarabként sodródtak. Az Impérium erői is megszenvedték a változást. A Navigátorok megvakultak, a warppajzsok megszűntek működni, a pszi-érzékeny emberek a legacélosabb elmék kivételével meghaltak, megőrültek, vagy csak üvöltve fetrengtek, ahogy a monolitok leszakították a szellemi világot az anyagiról.

Hiába harcoltak minden erejükkel, a Nyolcadik sereg katonái halandó emberek voltak, és rohamosan fogytak a Reménygyilkosok rettentő erejétől. Abaddon az élükön harcolt, annyira megállíthatatlanul, hogy Creed egy ideje már meg sem próbálta legyőzni, csak lelassítani. A lord-kastellán előtt harcoló katonákat végül zölden lángoló prométeum borította be. A füstben a hadúr roppant páncélos alakja tűnt fel, ahogy áttaposott az élve elégett Cadiaiakon. 

Abaddon a lord-kastellán fölé tornyosult.

Creed hátrálva nyitott rá tüzet pisztolyaival, hasztalan.
– Cadia nem törik meg! – kiáltotta újra. Senki sem felelt. A környéken minden katonája halott volt. 
– Cadia elpusztul.
Abaddon csapása lemetszette Creed jobbjáról az ujjakat. Hórusz Karma megragadta a generálist, és a magasba emelte. Creed arca eltorzult a fájdalomtól. Egy pillanatra mintha Abaddon mögé nézett volna, aztán a szemébe.
– Cadia… nem… csak… egy hely, vagy egy… sereg. Amíg egyetlen… fia vagy… lánya dacol a Káosszal… Cadia nem törik meg!
Abaddon lassan, nagyon lassan zárta össze a karmokat a nyakán.
– Nem lennék meglepve, ha te lennél az utolsó, halandó. Nyugtasson meg a tudat, hogy a bolygód nem jut az ellenségeid kezére. Nem sokkal fog túlélni téged.
– Akkor… szerencse hogy… én még… élni fogok…
Abaddon szemöldöke felszaladt egy pillanatra. Miben reménykedik még ez a halandó?
Elejtette Creedet a hátába hasító izzó fájdalomtól, ahogy egy energiakard hatolt bele markolatig. A hasán kibukkanó penge ismerős volt.
A spiritu dominatus, Imperator, libra nos.
A Nővérek harci zsoltárja már csak suttogás volt a sebesült Celestine ajkán. Kitépte kardját a hadúrból, és újra megemelte, de reszketett sebesült kezében. Abaddon se volt sokkal jobb bőrben. Másodlagos szíve megállt, a gerince megsérült. Fájdalomtól eltorzult arccal aktiválta teleport szignálját, és eltűnt. A Reménygyilkosok követték.

A Reménygyilkosok eltűnnek a teleportjuk örvénylésében.

Trazyn, a Végtelen csalódottan nézte a Káosz hadúr hűlt helyét. Elszalasztotta a lehetőséget, hogy a gyűjteményébe helyezze. De nem is bánta annyira. Nem Abaddon bizonyult itt a legkülönlegesebb alanynak…

Greyfax összerogyott. A koponyáját markolta, homlokán láthatóan dobolt egy ér. Valaki felsegítette.
– Tarts ki. Nemsokára véget ér.
Celestine volt.
– Ne érj hozzám, boszorkány!
– Az imént megmentettél.
– Az Impérium egy másik ellenségére sújtottam le előbb. Az nem ugyanaz!
Celestine mosolygott.

A szanitécek dolgoztak rajta, de Creed eközben is, a fájdalom ködén át is próbált a befutó jelentésekre koncentrálni. Úgy tűnt, a pilonok működnek. A Rettegés Szemének szorítása enyhült a Cadiai Kapu körül, a Káosz pedig visszavonulóban volt, flottájuk eltávolodott a bolygótól. Örülnie kellett volna, de valami zavarta. Úgy érezte, mintha nem ez lenne a megfelelő stratégia az Ősellenség számára. Parancsot adott a maradék haderő összevonására. Eszébe jutottak Abaddon szavai. A bolygó nem él már sokáig. Balsejtelmei a szanitécek injekciói okozta álomba is elkísérték.

Abaddon a zászlóshajója hídjáról utasítást adott a vontatóhajókból álló flottának, amelyet a támadás előtt parancsolt megfelelő pozícióba. Azok nekifeszültek az Örökkévaló Akarat roncsának. Órák alatt elegendő momentumot gyűjtöttek, a holdnyi méretű obszidián roncs pályát váltott. Becsapódása a sarkkörön túl érte Cadiát.

A becsapódás hatása apokaliptikus volt

A sarkkör szinte megszűnt létezni. Az északi féltekén hatalmas földrengések keletkeztek, óriási szökőárak söpörtek végig. Tektonikus lemezek csúsztak egymásnak és görbültek meg. A bolygó kérgén hatalmas repedések futottak végig.
Az egyenlítőnél a hatás egyelőre enyhébb volt, de még így is apokaliptikus. A pilonok nagy része összedőlt. A maradék, Cawl rémült igyekezete ellenére, nem bírta el a terhelést. Rendszereik összeomlottak az Immatérium koncentrálódó nyomása alatt.

A Rettegés Szemének ellenszegülő utolsó erő megtört. A pokol anyaga elöntötte a Cadiai Kaput, és tovább áradt.

Szerte Cadián démoni jelenlét kezdett motoszkálni. Az apokalipszis közepette átcsoportosítani próbáló védők furcsa érzelmekkel, idegen gondolatokkal küszködtek. Nem sok idő telt el az első, apróbb démonok megjelenéséig.
Creed készenlétbe helyezett serege létfontosságú volt az evakuáció szempontjából. Celestine arany fénye visszatért, a tőle felbátorodott katonák köré gyűltek a skitariik és a gárdisták, ahogy minden siklóval és harci repülővel a Falanx és a cirkálók fedélzetére próbáltak jutni. A bolygó kérge lassan, de biztosan széthasadt. A pánikszerű menekülés közben rájuk támadtak az első valódi démonok. Az evakuáció lehetetlenné vát támadásuk közben.

A warp elnyeli a széttöredező bolygót.

Creed elzavarta az aggódó szanitéceket, és a többi vezetőhöz fordult. Ő és katonái feltartják a démonokat, hogy a többiek megmenekülhessenek, mondta. Még Greyfax is megrendült az áldozat hallatán, amit kész volt meghozni, és Amalrich marsall is, akinek rendje nem becsülte a halandókat. Levette a sisakját, és gárdista testvéreinek járó tisztelgéssel fordult hozzá.
– Lord-kastellán, amit tesz… soha nem fogjuk tudni viszonozni.
Creed sebesült volt, és borzalmasan fáradt, de a szeme ragyogott. A hangja erős volt, a végén már egyenesen üvötlött.
– De igen. Éljenek! Éljenek, és vigyék el a hírét mindenhová a galaxisban, hogy a Káosz istenei is meghallják a trónjukon! Tudja meg minden egyes xeno, démon, és más mocsok, tudja meg Abaddon is! A BOLYGÓT MEGTÖRHETTÉK, DE CADIA NEM TÖRIK MEG!

A túlélők nagy része a Falanxon lelt menedéket. A tizenharmadik Sötét Hadjárat előtt ötvennyolcmillió lélek lakta Cadiát, a Falanxon kevesebb mint hárommillió távozott. Greyfax, Amalrich, és Celestine, csapataikkal együtt Cawl zászlóshajójára szálltak fel. Belisarius Cawlt összetörték a történtek. Cserben hagyta az Omnissiaht. Büszkeségére hallgatott amikor a Cadiára jött, biztos volt benne, hogy meg tudja oldani a pilonok jelentette feladatot, de kudarcot vallott. Kudarcot vallott, és most nyitva áll a kapu a Gépisten ellenségei előtt, az egész galaxisba. Tetézi a bajt, hogy zászlóshajójával együtt az Adeptus Mechanicus egy felbecsülhetetlen értékű ereklyéjét is magával hozta, amely most a Káosz kellős közepén van. Hibáira nincsen bocsánat, nincsen vezeklés. 
Celestine lépett hozzá. Az újjászületett ikrek körében a szent ismét erős volt és magabiztos. Bár Cawl nem adott hangot kételyeinek, úgy tűnt, ő mégis tisztában van azokkal.
– Ne csüggedj. A küldetésed csak most kezdődik. Valamennyiünknek feladatot szántak. A jégen túl vár ránk.
Greyfax, aki kizárólag azért választotta maradék scionjaival együtt ezt a bárkát, hogy szemmel tarthassa, gúnyos horkantással nyugtázta a szavait.

Az Adeptus Mechanicus legnagyobb csatahajói ezek a Bárkák.

Néhány óra múlva érte utol őket az első Káosz flotta. Belisarius Cawl nem szándékozott még egyszer szégyenben maradni. Hajói felvették a harcot, hogy esélyt adjanak a többi menekülőnek. Mire azok eléggé eltávolodtak a bolygók gravitációs mezejétől, és átléptek az Immatériumba, az archmagos dominus flotillája, bár maga is megritkította az ellenséget, megfogyatkozott. Abaddon zászlóshajója tűnt fel a semmiből. A csata percek alatt véget ért. A mechanicus bárka volt az egyetlen hajó ami dacolhatott volna a Káosz monstrummal, de már sérült volt, míg amaz érintetlen. A kisebb hajók áldozata árán sikerült elmenekülniük, de a sérülések kiterjedtek voltak, a gellar generátor nem működött. Futhattak, de el már nem bújhattak. A közelben feltűnt Klaisus jégborította holdja.
Celestine a holdra mutatott a képernyőkön.
– A jégen túl.
Greyfax megtagadta, hogy egy eretnek boszorkányra hallgasson. Cawl tudatta számításai eredményét: hetven százalék eséllyel partra tudnak szállni a holdon, mielőtt Abaddon rajtuk üt. Amalrichnak jobban az ínyére volt a földön, mint az űrben harcolni, és a többiek is hajlandóak voltak megragadni ezt a reménysugarat – Greyfaxot pedig leszavazták.

A mechanicus bárka feláldozta magát, hogy fedezze a partraszállásukat. Cawl egy ormótlan, páncélozott, lánctalpas szállítóeszközbe helyezte az ereklyéjét. Szavai nem voltak teljesen érthetőek, de mindenkinek világos volt, hogy a rengeteg szám és jel amit a gép fontosságához rendelt, nagyságrendekkel magasabb, mint amit hozzájuk, vagy saját magához. Greyfaxnak úgy tűnt, még Cadia is lejjebb volt sorolva a listáján, mint ez a láda... Mit hozott magával ez az ősöreg techpap?
Seregük azonnal továbbállt, az utat Celestine mutatta. Néhány óra múltán utolérte őket a Káosz első támadása. Onnantól folyamatos harcok közepette nyomultak tovább. Egyre súlyosabb csapások érték őket, ahogyan fogyatkozó csapataik elérték a hegyet, amit Celestine mutatott nekik. A hegy tetején ki tudja, milyen eredetű, karcsú, íves oszlopok álltak. Közöttük vetették meg a lábukat, hogy megvívják az utolsó csatájukat Abaddon csahosaival…

A lassan széthulló Cadiát eddigre elnyelte az Immatérium. Creed egyre fogyatkozó katonái szétszóródtak a furcsa ködök, és a meglepetésszerűen rajtuk ütő démonok között. Egy idő után a sebesült lord-kastellán egyedül találta magát. A lilás ködben öles termetű, humanoid alak látszott kibontakozni. Ép kezével rálőtt, de a felerősített lézerpisztoly sem látszott kárt tenni a lassan közelítő alakban. Lassan elég közel ért hozzá, hogy jobban megnézze magának. Fémkarjában egy tenyérnyi, kockaszerű, bonyolult gépet tartott.
– Ne féljen, lord-kastellán. Nem itt fogja bevégezni. Az nagy pazarlás volna.
A hátborzongatóan tökéletes szintetikus hangot zöldes fényvillanás követte a kockából, és Creed elől eltűnt Cadia felszíne…

Cadia bolygója végül megsemmisült.

Így ért véget Cadia ostroma. A Cadiai kapu megszűnésével a Rettegés Szeme növekedni kezdett. Ennek, Magnus rituáléjának és ki tudja még milyen ördögi okoknak következtében, sorra törtek ki a warpviharok szerte a galaxisban. Az Immatérium mindenütt háborgott, a Rontó Hatalmak erőre kaptak. Az Impérium ezer és ezer helyen állt támadás alatt.

Mialatt a Cadiai kapuban mindez megtörtént, az elda faj is hasonló nehézségekkel küzdött…
 
A sorozat korábbi részei:

Mindenki - Néhány gondolat az Oscar-díjas magyar kisfilmről

Fórum:

Igen, tetszett.
56% (14 szavazat)
Nem jött be, ez van.
0% (0 szavazat)
Sajnos nem láttam még.
28% (7 szavazat)
Nem is érdekel.
16% (4 szavazat)
Összes szavazat: 25

A Warhammer 40,000 világa kókuszdióhéjban #27: A közelgő vihar: Cadia ostroma. Második rész.

Fórum:

A Kasr védelmi ütegei százával semmisítették meg a Káosz leszállóegységeit. A Dac Erődje ágyúi is: csatahajók elleni harcra méretezték őket, úgy tépték hát szét ezeket a légijárműveket, mintha nedves papírból lettek volna. A légierő is derekas munkát végzett, Valkűr vadászgépeik életveszélyes manőverekkel tértek ki a bombázás elől, hogy zárótüzükkel bőségesen szedjék áldozataikat a partraszállók közül. Ám hiába semmisítettek meg százakat, ha ezrek, százezrek záporoztak alá. Súlyos károkat okozott a bombázás is. Az előretolt ágyúállások pajzsai lassan feladták a harcot, és a Káosz makroágyúi darabokra tépték a védtelenné vált szakaszokat. Creed parancsot adott a visszavonulásra: Kasr Kraf falain minden védőre szükség volt, azok az ütegek pedig úgyis elvesznek nemsokára. Egyedül Amalrich marsall engedte el a füle mellett a parancsot: ő nem volt hajlandó egy halandó parancsnokra hallgatni.

A Káosz megkezdte partraszállását, a cadiai ütegek pusztító tüze közepette.

Nem sokkal ezután csapódtak be az első Káoszgárdista leszállóegységek. Világfalók és Alfa légionáriusok törtek elő belőlük. A sereg felvette velük a harcot, de az árulók nem csupán emberfeletti harci képességeikkel jelentettek fenyegetést: sötét ikonokat, szentségtelen varázstárgyakat hoztak magukkal, és ahogy öltek, úgy ajánlották fel az áldozatok vérét a Rontó Erőknek. Kisvártatva démonok járták Cadia földjét. A túlvilági fenyegetés láttán néhol megfutottak a félelemtől félőrültté vált katonák, de a legtöbb helyen kitartottak – komisszárjaik, papjaik lelkesítése éppúgy tartotta bennük a lelket, mint a tudat, hogy innen már nincs hova futni.
Szent Morrikán kolostorára különösen sok démon támadt: a harci imákat zengő adeptákat mintha arany fény lengte volna körül, ami egyszerre volt pusztító, és ellenállhatatlan a pokoli lények számára. Újra és újra a kolostorra törtek, de a Mártír Miasszonyunk harcos apácái visszavertek minden ostromot, ajkukon a Császár neve, élükön az iker főnöknők, Genevieve és Eleanor.
 
A harcos nővérek nem hátráltak a démonok ellenében.

Kasr Jark megszenvedte a Káosz flottájának bombázását, ráadásul Krom Gat, az áruló gárdista Vasharcosok warpkovácsa is kinézte magának az Űrfarkasok által védett erősséget. Leszállóegység helyett leszálló ütegekkel érkezett, ráadásul összeszerelhető plasztacél erőddarabokkal felszerelve, melyekből dolgozva szolgái csakhamar koncentrikus falak gyűrűjébe vonták ágyúit. Így bármi támadt is azokra, a falak feltartották, az ágyúk pedig szétzúzták volna. Az ostromlott szerepe azonban nem volt Magasbérc Orven ínyére. Már korábban kiszökött harcosaival Kasr Jarkból, és farkasokhoz méltó módon ritkította Krom Gat nyáját. Vonalai közé férkőzve, tulajdon falait használta fedezékül, visszájára fordítva védelmeit. Az így lefoglalt warpkovács nem tudta tovább lőni Kasr Jarkot, de az erősség védőinek így sem maradt sok ideje hátra. Az Ezernyi Fiak ördögi varázslatot hívtak életre, és a katonák maradékával Tzeentch hatalma végzett.

A Dac Erődjét a Világfalók Khorne-hívő berserkerei támadták. Három alkalommal rohamozta meg a büszke cirkálót a vörös páncélos, vérgőzös horda, és háromszor tört meg Korahael mester Sötét angyalainak fegyverein.

Eközben a Holló házának Lovagjai, ezek a titánnál alig kisebb harci gépekkel harcoló hősök elkeseredett küzdelmet vívtak Kasr Kraf külső erődítésein. A Káosz koncentrált tüze rést szakított a falakon, melyet egyre tágított a szűnni nem akaró bombázás. A résen az Éj Urainak káoszgárdista Raptorai süvítettek át, és megkerülve a hozzájuk képest ormótlan Lovagokat, megtizedelték a gyalogos katonákat. Az ellenállás megtört, és a hátráló hadigépek előtt kultisták és káosztankok végeláthatatlan tömege özönlött a résre. A fal tarthatatlanná vált. Creed elrendelte a visszavonulást, és a második fal kapuinak bezárását. Nyolc hatalmas kapu zárult be, és bár százak pusztultak el, akik nem jutottak be idejében, a túloldalukon a védők egyenlőre biztonságban voltak.

Hiába a Holló ház lovagjainak hősies ellenállása, a Káosz végül áttört a résen.

A kilencedik és tizedik kaput azonban nem sikerült bezárni.
Az egyik parancsnoka túl kétségbeesetten próbált minden menekülőt megmenteni. Túl későn adta ki a parancsot, és egy hatalmas Káosz hadigép megakasztotta az egyik kapuszárnyat. A védők tankjai fémforgáccsá zúzták, de ekkor már késő volt: a résen démonok által megszállt Káoszgárdisták özönlöttek be. A négyszázhármas hadtest és a Novagárdisták rendjének utolsó harcosai öngyilkos támadást indítottak ellenük. Hősies erőfeszítésüknek hála, a kapu végül bezárult – de addigra sem a négyszázhármasok, sem a Nova rend nem létezett többé.

A másik bejárat zárómechanikáját pokoli varázslat rothasztotta el. A száztizenhármas páncélosdandár előrenyomult, hogy szupernehéz tankjaik tömegével zárja el a nyílást – de már nem segíthettek. Milliónyi Nurgle-hívő halandó vetette magát feléjük, rothadó testük akkor is tovább harcolt, ha keresztüllőtték őket, ha végtagjaikat tépték le a robbanások. A sereg nem tarthatott ki ellenük. Hátrálni kényszerültek, és bár minden méterért a szektások ezreinek életével fizettek, a Káosz erői bejutottak a falon belülre. Ekkor csatlakoztak a harchoz a Fekete Légió Káoszgárdistái. Egy órán belül a második a falat is fel kellett adni.

A Dac Erődje újra és újra visszaverte a Világfalókat, ám ekkor újabb bombák zuhantak rá. Korahael mester iszonyodva nézte pusztító munkájukat. A Terminus Est lövedékei voltak ezek, a dögletes miazmájuk által érintett Sötét angyalok elevenen elrothadtak páncéljukban. A mester azonnal kitört a roncsból maradék gárdistáival – odakint biztonságban voltak a rothadástól, de a Világfalók csakhamar rájuk találtak.

A Világfalók vérgőzös berzerkerei koponyákat és vért jöttek áldozni Khornenak.

Szent Morrikán kolostorában az adepták egyre állták a folyamatos ostromot. Két Koponyák Ura, két titáni Khorne harci gép támadása volt az, ami végül megtörte a védelmüket. Az iker főnöknők, Genevieve és Eleanor kitörtek, és Szeráfjaikkal magukra vonták a démonok dühét, hogy a plazma- és meltafegyveres harcosnővérek eközben a gigászokra támadhassanak. Hősies harcban halálos sebet okoztak az egyiknek, ennek reaktora felrobbant, és magával vitte a túlvilágra a másikat is – valamint a kolostor sarokbástyáját. A sokat szenvedett falak nem bírták tovább, és omlani kezdtek. Genevieve főnöknő megsebesült, Eleanor a gyógyítóikra bízta, és parancsot adott a nővéreknek a védhetetlenné vált szentélyből való kitörésre.

Magasbérc Olaf Űrfarkasai végül elfoglalták Krom Gat ütegeit, és a saját fegyvereinek izzó roncsai közé hajították a warpkovács tetemét. Ám alig győztek, máris új fenyegetés közeledett. Hatalmas Káosz titánok lépteitől rengett a föld. Az Űrfarkasok kénytelenek voltak visszavonulni.

Az Űrfarkasok nem törtek meg sem a démonokkal, sem Krom Gat pokoli gépezeteivel szemben, de most visszavonulót kellett fújniuk.

Egyedüliként Kasr Kraf előörsei közül, a Mártírok Fala állt még. Amalrich marsall Fekete templomosai a rendjükre jellemző tartással harcoltak. Bár testvéreik pusztultak, a rend lobogója nem egyszer a földre hullott, de mindíg új kéz ragadta meg, és emelte fel még magasabbra.

Korahael mester Sötét angyalaira a Világfalók elsöprő túlereje támadt. Vitézül harcoltak, de elvesztették volna a küzdelmet, ha nem kapnak erősítést. Magasbérc Olaf űrfarkasai támadták hátba a Khorne gárdistákat. A két rendet ősi ellenségeskedés viszálya állította szembe, ezen a napon azonban vállvetve harcoltak, és a Világfalók elhullottak előttük. Győzelmük után együtt törtek át Kasr Krafba. Nem minden Űrfarkas tartott azonban velük: akin erőt vett a farkasember-átok, azok odakint rejtőztek el.

A Káosz titánok nemsokára elérték a falakat, a védők tüze nem bírt velük. Végül a légierő áldozta fel valamennyi vadászgépét, hogy súlyosan megsebesítsék a legnagyobbat közülük, mivel úgy látták, a többi az ő delejes irányítása alatt áll. Nem volt hiábavaló az áldozatuk, a támadás csakugyan abbamaradt egy időre. A távolban azonban fekete villám csapott a földbe, és sötét lángok közepette hatalmas szárnyas démon testesült meg a rémült védők szeme láttára.

Urkanthos démonherceg Vérebei körében – szárnyait itt még nem bontotta ki.

Urkanthos démonherceg kisebb démonok hada, valamint Abaddon Vérebeinek, a saját elit káoszgárdistáinak élén vetette magát a küzdelembe. Jelére a Káosz flotta valamennyi makroütege a kapukat kezdte bombázni, és minden tank, minden gyalogos, minden harci gép rohamra indult. Egy egész napon át tartott az ostrom, melynek során a bombázás legalább annyi káoszhívőt ölt meg, mint a védők, ám másnapra a tankok és a flotta tüze, és a Vérebek által bejuttatott robbanótöltetek feltépték a kapuszárnyakat. 
Kasrkinek fogadták a betörő ellenséget; Creed ezeket az elit cadiai katonákat rendelte ide. Segítségükre pedig folyamatosan irányított át mindent, amit csak nélkülözni tudott – tankok, gyalogság, bármi, aminek esélye volt még odaérni. Órákig tartott a küzdelem a kapuk tövében, számolatlanul hullottak a császárhű katonák, a káoszhívők, de még a Vérebek is, azonban a védők egyik hadtestének katonái végül nem bírták tovább elviselni az Urkanthos démonaival való harc iszonyatát, és megfutottak. A védelem elkezdett összeomlani.

A Harminchármasokon erőt vett a démonok okozta rettegés. Hátrálni kezdtek, és védelmük összeroppant. 

Az erőd másik felén a Holló ház Lovagjai vitézül harcoltak a maradék káosz titánokkal, de míg az ellenség roppant hadigépeit erős pajzsok és páncél védte az ő direkt csapásaiktól is, őket csak a mozgékonyságuk óvta a titánok fegyvereitől. Lassan megfogyatkoztak, és amikor átcsoportosítottak volna, többjükkel is végző hatalmas robbanás tudatta, hogy a legnagyobb, sebesült Káosz titán is visszatért a harcba.

Amalrich marsall Fekete templomosai továbbra is vitézül tartották a Mártírok falát. Ami azt illeti, kifejezetten könnyebben ment, mint korábban, a támadások gyérültek, míg végül az utolsó szektást is levágták. A marsall elvörösödött szégyenében. Most értette meg, hogy Creednek igaza volt. A Káosz nem támadta tovább őket, mert semmi haszna nem volt ennek a pozíciónak – ők pedig így sorsára hagyták a Kasrt, ami most végveszélybe került. Amalrich a megrendültségtől rekedten adott parancsot az áttörésre.

A Templomosok szilárd bástyaként álltak a Káosz áradatában – de nem a megfelelő helyen.

Urkanthos előregázolt a menekülő katonák közé. Hirtelen száz és száz lézerpuska tüzében találta magát. „CADIA NEM TÖRIK MEG!" ordította egy hang, és valamennyi védő együtt visszhangozta. Maga Creed jött el, híres Nyolcadik Hadseregével, hogy szembeszálljon a démonherceggel és csahosaival.
A Vérebek rájuk vetették magukat. Raptorok repültek a gyalogság közepére, hogy kitépjék a sereg szívét, tucatjával ölték a katonákat, de meghaltak végül. Démonok támadtak rájuk, de a Nyolcadik nem tört meg a láttukra. Jarran Kell újabb és újabb merénylőtől óvta meg öreg barátját, aki tisztjein keresztül halálos fegyverként forgatta seregét. Egy másik falon az Űrfarkasok és a Sötét Angyalok küzdöttek vállvetve, ősi ellentéteiket itt is félretéve, és ahogy korábban, a Káosz most sem állt meg előttük. Egy harmadikon a Mártír Miasszonyunk rendje állta az ostromot, harci zsoltáraik lelket öntöttek a védőkbe, fegyvereik a démonokat irtották. És megérkezett Amalrich marsall támadása is. Zsákmányolt csapatszállítójuk a betört kapun túl, a falun belül csapódott be. Az előtörő Templomosokat nem csak a Káosz utálata, de a saját, korábbi tévedésük okozta düh is fűtötte, és olyan ádáz rohammal rontottak a Vérebekre, amihez foghatóval azok még nem találkoztak. Urkhantosnak be kellett látnia, hogy itt most nem fog beljebb nyomulni. Látszólag visszavonult legelitebb harcosaival, az ostromot más erőkre hagyva, valójában azonban egy hatalmas bunkerkomplexumra támadt. Arra, amelynek mélyén a pajzsgenerátor működött, ami az Örökkévaló Akarat által osztott haláltól óvta a bolygót. Saját maga feszült neki a bejáratnak, és az engedett.

Eközben páncélos dandár támadt a Creed által védett kapura. Egy démoni igékkel telerótt szupernehéz tank, a Vicantrus vezette őket. Tüze alatt visszavonulásra kényszerült a Nyolcadik hadsereg, és Amalrich marsall ellentámadása is kudarcot vallott: a páncélost nehézfegyveres káoszgárdisták hathatós védelme óvta.

Urkanthos maradék Vérebeivel szinte akadálytalanul gázolt keresztül a bunkerrendszert védő katonákon. Céljához közeledve az adepták állták útját. A Vérebek végül mind elhulltak a tüzükben, de Urkhantos megfürdött a nővérek vérében, és eljutott a komplexum szívébe. Eleanor és Genevieve maradt már csak Szeráfjaik élén, hogy szembeszálljanak vele. Bár mindkét iker megsebezte a démont, az elpusztította a Szeráfokat, és végül eltörte Genevieve gerincét, amikor az megvágta őt. Eleanor a démon szívei közé döfte energiakadrját – és meghalt, amikor a sebesült szörnyeteg dühödt csapása elérte őt.

Urkanthos démonherceg csapásai alatt végül az ikrek is követték a többi nővért a halálba.

A Vicantrus eközben pusztító zárótüzet irányított volna az alá tartozó páncélosokkal Creed Nyolcadikjára, de valamilyen oknál fogva furcsa kisülések kezdtek táncolni körülötte – majd elfordította a tornyát, és a saját seregét kezdte lőni! Creed nem habozott kihasználni a helyzetet, és ütegei tüzében csakhamar megsemmisült a Vicantrus és páncélosai. Valahol a falak alatt az álcázott Trazyn, a Végtelen, megvárta, amíg visszatérnek  hozzá a Vicantrusra küldött nanogépei, majd továbbállt velük.

Creed ekkor kapott hírt a bunkereket ért támadásról. Azonnal odaindult katonáival, de tudta, hogy végzetes lemaradásban van. Ezalatt Urkanthos végzett Klarn magossal és embereivel, majd alászállt a generátort rejtő aknába.
Mire Creed a bunkerekhez ért, hatalmas robbanás tudatta vele a föld alól, hogy elkésett. A bolygó védtelen volt a feketekő-erőd hatalma ellen. 
Urkanthos előtört a föld alól, és újabb démonokat szólított magához. A pusztító sugár nemsokára mindennel végez a felszínen – ha lakmározni akarnak, sietniük kell! A Káosz újabb rohamra indult, és a betört kaput immár nem védte a Nyolcadik Cadiai Hadsereg.

Kasr Kraf védelmei romokban álltak, falain mindenütt élethalálharcot vívtak a maradék védők a Káosszal.

Előrenyomulásukat vakító fény zavarta meg. Arany ragyogásában megtorpantak a démonok, és szemüket eltakarva rogytak földre a szekták árulói. Az Istencsászár harcosai furcsa lelkesedést éreztek, mintha legyőzhetetlen bátorság öntené el őket. A fény forrása üstökösként szállt alá az égből, és végigsüvített a csatamező felett. Amerre elhaladt, elhamvadt démonok, lángoló Káoszgárdista tetemek, és újult erővel harcoló Cadiai katonák jelezték útját. Kasr Kraf felé száguldott, és egyenesen Urkanthos előtt állapodott meg. Fényben fürdő angyalszárnyak emelték a magasba, aranyló páncél övezte, kezében lángoló kardot szegezett egyenesen a démonhercegnek. Celestine, az Istencsászár Szentje eljött Cadiára.
Urkanthos kibontotta saját szárnyait. Jóval a tetemcsászár lotyója fölé magasodott. „Te akarsz engem legyőzni? Egyedül?” – mennydörögte gúnyos kacagása. 
„Nem vagyok egyedül.” – felelte a szent. A démonherceg izzó fájdalmat érzett, ahogy valami kitépte a hátából a kardot, amit az iker boszorkák döftek bele. Megfordult. Az ikrek szálltak körülötte, újjászületve Celestine arany fényében. A démonherceg dühödt ordítással eresztette ki karmait.
Két energiakard és egy lángoló penge emelkedett fel egyszerre, hogy szembeszálljon vele.
 
Szent Celestine eljött Cadiára, hogy az Istencsászár fényével sújtson le a démonokra és árulókra.
 
Abaddon flottáját eközben váratlan támadás érte. A Falanx, mint Dorne ökle csapott ki az Immatériumból. Már első támadásával elsöpörte a Káosz hajóinak mintegy tíz százalékát. A démoni flotta felvette vele a harcot, de legtöbb hajójuk nem vehetett részt a csatában, mivel a bombázáshoz túlságosan közel merészkedtek a felszínhez, és az ősi erőd kíméletlenül kihasználta ezt az előnyt. Idefelé jövet haditengerészeket vett fel a fedélzetére sérült csatahajóikról, amik az Immatériumban sodródtak össze vele – állításuk szerint aranyló fény segítette Navigátorukat megtalálni a Falanxhoz vezető utat. A friss legénység elegendő volt a titáni bázis fegyverzetét szinte teljes kapacitáson működtetni, ugyanakkor az Elátkozott légionáriusok egyszerűen eltűntek a megérkezés után. Tor Garadon kapitány a makroütegeket és plazmaágyúkat nem kímélte az Ősellenség elleni harcban, de a legnagyobb fegyvereket, amelyeket Dorne zászlóshajók elhamvasztására, és kontinensek elnéptelenítésére tervezett, az Örökkévaló Akarat számára tartogatta. Egyenesen a gigászi fekete csillag felé tartott.

A Falanx mellett eltörpültek a leghatalmasabb csatahajók is.

A feketekő-erőd felszínén Üvöltő Sven különítménye ekkor már napok óta sarokba szorítva harcolt. Még azoknak a harcosoknak a nagyját is elvesztették, akik a Lángsörény Agyara feláldozása árán egyáltalán átjutottak, és az Űrfarkasok konok kitartása volt az egyetlen oka, hogy egyáltalán még voltak túlélők a démonok folyamatos támadása ellenére. Az ostrom viszont most mintha lanyhult volna. A démonok között lángoló, csontokkal ékes, fekete páncélos gárdisták tűntek fel, akik minden zaj nélkül, némán vágtak szörnyű rendet közöttük. Sven megragadta a lehetőséget. Az elhullottak valamennyi melta- és plazmatöltetét szétosztotta a túlélők között, vonító csatakiáltással kínálta fel a saját és társai lelkét Russnak és a Mindenek Atyjának, és megrohamozta azt a részt, ahol szerinte a legnagyobb károkat tudták okozni az obszidián erődnek.

Az Űrfarkasok áldozatát apró, halvány lobbanás mutatta csak az Örökkévaló Akarat külsején, de Tor Garadon jelként értékelte a detonációt. Ezt, a fekete csillagalak közepe táján lévő pontot célozta meg, és kiadta a tűzparancsot. Az Üvöltő Sven és társai élete árán meggyengített terület körül a roppant pajzsok elnyelték Dorn haragjának megtestesülését – és kihunytak. A Káosz admirálisai kétségbeesésükben minden hajót a Falanxra, és fő fegyverei elé küldtek, hogy mentsék, ami menthető. Tor Garadon azonban újra tüzet nyitott. És újra és újra. Becsapódások rázták az ősi űrbázist, ágyúk mondták fel a szolgálatot, de az Örökkévaló Akarat magja végül átszakadt. Lilás lökéshullám hagyta el, és élettelen, lyukas roncsként sodródott tova.

Hogy ez törte-e meg a Káosz seregeit, vagy az, hogy ezzel egyidőben Celestine és az ikrek magasba emelték és csahosai közé hajították Urkanthos tetemét, nem tudni, de az Ősellenség megfutott. A védők utánuk vetették magukat, és lőtték, vágták őket, amíg csak megfogyatkozott erőikből futotta. Nem voltak egyedül: ahogyan a Falanxhoz vezetett haditengerészeket, úgy Celestine harcos nővéreket is talált elveszve a warpban. A Mártír Miasszonyunk rendjének öt századnyi adeptája még egy korábbi Sötét Hadjárat ellen indult el Cadia megsegítésére, de a hipertér elragadta őket – szent haragjuk, amellyel az eretnekekre rontottak, bizony régóta érlelődött. Harci repülőik, és a Falanxon érkezett Viharsólymok segítségével a Holló ház lovagjai cafatokra zúzták a káosz-titánokat, és Kasr Kraf végre fellélegezhetett.

A védők, az Adepta Sororitas friss századaival kiegészülve, újult erővel vetették magukat a meghátráló ellenségre.

Lassan erősítések kezdtek szivárogni. Egy részük azonnal megsemmisült – a fekete flotta a Falanx támadása nyomán eltávolodott a bolygótól,  de még mindig hatalmas volt, és amelyik hajóra rálövése esett, meg is semmisítette. Mások többé-kevésbé épségben megúszták. A Bíbor Öklök gárdistáinak egy foghíjas százada, és a tizennegyedik Cadiai hadsereg csontváza a Káosz flotta által teljesen elpusztított Kasr Partoxról tört át ide. Egy tucat viharvert cirkáló az ötvenegyes páncélosdandár és a Taranis ház Lovagjainak túlélőit hozta fedélzetén. Mint a haditanácsban elmesélték, csak azért menekültek meg a kiindulási szektorukban rájuk támadó Káosz hajóktól, mert Űrfarkas csatabárkák támadták meg azokat, amíg a sérült cirkálók elmenekültek. Lelkesen kérdezték Magasbérc Orvent, várhatóak-e további erősítések a dicső Fenris bolygóról? Orven nem válaszolt, de tekintete láttán nagy lett a csend a teremben.

Utolsóként az Adeptus Mechanicus egy kisebb flottája futott be, Belisarius Cawl archmagos dominus parancsnoksága alatt. Creed, aki tudta, hogy az aznap reggeli győzelem maximum átmeneti állapot lehet, azt remélte, a gépisten szolgái segítségére lehetnek a szétroncsolt védelmek helyreállításában. Csalódnia kellett; a skitariik is láthatólag csaták sorából jöttek, és géppapjaik túlságosan megfogyatkoztak.

Creed átértékelte a helyzetüket. Ideje volt szembesülni vele, hogy Kasr Kraf, és ha már itt tartott, egész Cadia tarthatatlanná vált. A maradék haderő értékesebb szerepet tölthetne be egy jobban védhető pozícióban. A Falanx warpmeghajtása még jól működött, ha hatalmas bendője magába fogadja őket, átcsoportosíthatnak, segíthetnek a Cadiai kapu külsőbb régióinak védelmében.

Belisarius Cawl emelkedett szólásra. Az Archmagos Dominus rég elvesztette már kapcsolatát emberi oldalával, beszéde nehezen volt érthető, ahogy át-átcsúszott az Adeptus Mechanicus bináris hangjelzéseibe, de a sötét valóság így is hamar körvonalazódott szavaiból. A bolygó a pilonok okán célpontja Abaddonnak, amik az egyenlítői régióban találhatóak. Ezek a pilonok tartják fenn a Cadiai Kaput, ezek tartják kordában a Rettegés Szemét – mostanra egyes-egyedül. Abaddon tizenkét korábbi támadása nem volt véletlenszerű, és nem az Impérium győzelme miatt ért véget. A többi pilont rombolta le, és ezért tört Cadiára is. Ha itt is győz, áttöri a kaput, ami a poklot elzárja az anyagi világtól.
Nincs azonban még minden veszve. Ahogyan Abaddon győzelmének, úgy legyőzésének kulcsát is rejthetik ezek a monolitok – Cawl nem volt benne biztos, de kutatásai alapján talán felerősítheti a működésüket… talán nem.

Belisarius Cawl, a főrangú techpap sötét hírekkel érkezett

Creed új haditervet kovácsolt. Javaslatára a Falanx geostacionárius pályára állt az egyenlítői pilonmezők felett. Árnyékában a sereg megfeszített munkába kezdett. A pilonok alatti katakombarendszer tetejére friss erődítések épültek, ezeket lövészárkok, hordozható fedezékek számos rétege vette körül. A tankok maguk is falat formáztak páncélozott tömegükkel. Mindezen védelmeket együtt szállta meg a cadiai gyalogság és a csatanővérek tömege. Creed rendszeresen járt körbe közöttük, és a katonák mindig lelkes kiáltással köszöntötték. „Cadia nem törik meg!” A maradék gárdisták a Bíbor Öklökkel és a Tor Garadonnal érkezettekkel kiegészülve, közös különítményt alkottak Korahael mester vezetése alatt – egyedül az Űrfarkasok nem voltak hajlandók csatlakozni, sőt, az erődön messze kívül járőröztek. Korahael négyszemközt megvádolta Orvent, hogy a rendjeik közti ellenségeskedés miatt nem hajlandó beállni közéjük. Ellenséges válaszra számított, de az Űrfarkas vezér csak szomorúan megrázta a fejét, és távozott. Tudta, hogy nekik, akár győznek, akár veszítenek, ez lesz az utolsó csatájuk. Csapata minden éjszakával újabb és újabb testvéreket veszített el a vérfarkas-átok miatt.

Valahol magasan Cadia felett, zászlóshajója fedélzetén Abaddon, a Pusztító ekkor határozta el magát. Elküldött egy flottányi hatalmas szállító- és vontatóhajót a rendszer egy távolabbi pontjára, majd magához hívta a vezéreit, és maga köré gyűjtötte Reménygyilkosait. Ezek a káoszgárdisták még a Császár oldalán hatoltak el a galaxis pereméig, majd Hóruszén egészen Terra szívéig, hogy utána tízezer éven át szolgálják az Egyetemes Káoszt, és Abaddont. Ők maguk sem tudták már hány csata veteránjai voltak. Sem ember, sem xenó de még démon sem állhatott meg előttük, mégis rettegve hátráltak Abaddon elől, aki mindőjüknél halálosabb harcos volt, és aki most az előhúzott Drach'nyent forgatta körbe közöttük. A csillapíthatatlanul szomjazó démonpenge végül Cadia irányában állapodott meg a Hadúr kezében.
Tízezer éve dacol velünk ez a bolygó. Elég volt. Most személyesen fogom megtörni.
A vezérek felkészítették csapataikat az átfogó támadásra. A Reménygyilkosoknak nem kellett felkészülniük. Ők évezredek óta készen álltak.

Százezer csata veteránjai, hajdan a Császár, majd a Káosz bajnokai, a Reménygyilkosok megállíthatatlanok voltak.

A sorozat korábbi részei:

A Warhammer 40,000 világa kókuszdióhéjban #26: A közelgő vihar: Cadia ostroma. Első rész.

Fórum:

Abaddon ismét Cadiára tör. Jöttét sötét ómenek jövendölik.

A Káosz legfelsőbb hadura, Ezékiel Abaddon tizenharmadik Sötét Hadjáratának közeledtét baljós előjelek tudatták. Az Impérium, bár pattanásig feszítette seregei erejét a galaxisszerte megszaporodott fenyegetések kezelése, nem vette félvállról egyik legveszélyesebb ellenfelének támadását. Számolatlanul küldte a máshol nélkülözhető seregeket, hadihajókat, Űrgárdistákat és Mars robotizált légióit a birodalom legfontosabb helyőrségének megerősítésére. A Cadia-rendszer védelmei készen álltak a támadás visszaverésére. 
Ha a fegyverek erején, a katonák elszántságán, a generálisok felkészültségén múlik, az Istencsászár seregei szilárdan állták volna az ostromot. De Abaddon fegyverei nem csupán evilágiak voltak; a Sötét Istenek áldását bírta, és az ő rontó erejüket engedte szabadon a védőkre. Járványok végeztek az erősségekkel, amelyeket fegyverrel nem vehetett volna be, őrület pusztította el a katonák elméjét. A romlás delejes erejű hírnökeinek suttogása a legacélosabb lelkekben is kételyt tudott ébreszteni: az árulás többet ártott a seregeknek, mint az orbitális bombázás. Bajtársak harcoltak egymással, hadihajókat hamvasztott el a reaktoraikat célzó szabotázs, hadosztályok bomlottak szét belülről, erődök omlottak össze a belharctól.
Ám, ahogy az Eklézsia tanítja, a Káosz magában hordozza saját vesztét. Amikor az aljas terv legnagyobb gyümölcsét hozta meg, egyben saját végzetét is életre hívta. Ahogyan a Cadia északi féltekéjén fekvő Elíziumi Mezőkön árulók végeztek a kulcsfontosságú bolygó teljes vezérkarával, a túlélők az Impérium legjobb stratégájához, a nemrég hazaérkezett Ursarkar E. Creedhez fordultak. A generális némi vonakodás után elfogadta Cadia Lord Kastelláni címét, és nekilátott megfordítani a háború folyását.
A veszteségek elborzasztóak voltak. Cadiát láng és hamu borította, a mindaddig bevehetetlennek hitt erőd-városai romokban. A flotta nyomorék roncsa volt egykori dicsőséges erejének, a rendszer többi bolygója mind elveszett, de a Káoszt végül visszaverték. A katonák azonban nem voltak olyan hangulatban, hogy ünnepeljenek: a veszteségek túl nagyok, a győzelem túl pürrhoszi volt hozzá. Maga Creed sem volt nyugodt. A zseniális stratéga érezte, hogy a háború csak látszólag ért véget.

Ursarkar E. Creed a frontvonalról vezeti híres hadtestét, a Nyolcadik Cadiai Hadsereget

Eközben szerte a galaxisban, más erők is mozgolódtak, amelyek befolyást gyakoroltak a sokat szenvedett bolygó sorsára. 

Trazynt, vagy ahogy magát hívta, a Végtelent még a többi Nekron is kerülte, még őket is zavarta őrült megszállottsága. Míg fajtársai az életet gusztustalan, kiirtandó fertőzésnek tekintette a galaxisban – ami szerintük jogosan az ő birodalmuk –, addig Trazynt lenyűgözték az „intelligens” fajok és gyermeki próbálkozásaik, amiket technológiának neveztek. Amikor eónokkal azelőtt, a Mennyek háborújában Szhzarek ráébredt, hogy a C'Tan csillagistenek elárulták a népét, bosszúja érdekében őhozzá, Trazynhoz fordult, mert egykor ő volt az egész nekrontyr faj legnagyobb tudósa. Nekronként sem volt olyan kriptech, aki felvehette volna vele a versenyt a C'Tanoktól eltanult új technológiák ismeretében. Különösen a téridő megtörésének, az alternatív dimenziók létrehozásának volt mestere. Bár finoman szólva nem volt elkötelezett híve az új rendszernek – a legtöbb nekrontyrral szemben ő nem önként ment a biotranszformációs kohóba hogy fémtestben szülessen újjá, hanem láncokban rángatták oda –, de a feladat, amivel a néma király megbízta, túl izgalmas volt tudományos szempontból, hogy nemet mondjon rá. Ő alkotta meg a béklyókat, amelyek a csillagistenek vesztévé váltak, és a börtönöket, amik a széttépett C'Tanok szilánkjait az idők végezetéig magukba zárják. Ezután viszont nem tartott tovább fajtársaival, hanem teljesen új hobbijának kezdett élni. Nem vett részt a pilonok felállításában, amivel Szhzarek kriptechjei az immatérium forrongását próbálták megfékezni, hanem tér-idő csapdáit bütykölte. Amikor a pilon-projekt kudarcot vallott nélküle, ő is hosszú, halálos álomba vonult – de amint felkelt, töretlen lelkesedéssel látott neki kedvenc játékszerei kipróbálásának. Gyűjtő lett. Az élők közül (akik mindíg is lenyűgözték) olyan személyeket, csoportokat, jelenségeket ejtett foglyul, amik felkeltették az érdeklődését. Ahogy egy rovargyűjtő szögezi papírlapra legújabb áldozatát, hogy feljegyzéseket róva alá berámáza és a falra függessze, úgy ragadott el tesseract celláiban hősöket, művészeket, perverz gyilkosokat, de akár egész tanácskozásokat vagy csatákat is. Nem sokkal azelőtt, hogy a tizenharmadik Sötét Hadjárat kezdetét vette, egy jósereklye – egy a hadjáratokkal kapcsolatos orákulum, amit jóval azelőtt helyezett el gyűjteményében – életre kelt, és komoly károkat okozott a vele összezárt műtárgyakban (és személyekben). A baj okát kutatva ráébredt, milyen érdekes látványosság készülődik a Cadia rendszerben, és úgy döntött, személyesen is megnézi magának. Mivel különböző technológiák és egyes érdekesebb nekron urak eltűnése okán ebben az évezredben épp hadilábon állt fajtársaival, sereg és testőrök nélkül volt kénytelen útra kelni, de nem volt védtelen: fejlett technikája mellett magával vitte gyűjteménye néhány (néhány tucat? néhány száz?) érdekes, emberi darabját is egy tenyérnyi tesseract cellában…

Trazyn, a Végtelen, gyűjteménye egyik darabjával, egy csatával

Egy kihalt rendszer egy valaha lakott, de Abaddon által elpusztított bolygóján Belisarius Cawl, az Adeptus Mechanicus egyik legnagyobb potentátja, ősi ereklyéket tanulmányozott. Az Archmagos Dominus évezredek óta módosított géptestében lakó tudatokból legalább egyet szinte mindíg a régészet, pontosabban a letűnt korok technológiai ereklyéi iránti érdeklődés töltött ki. Szokatlan forrásból, egy Árnyszövőtől, elda harlekin boszorkánymestertől kapott fülest róla, hogy a bolygó számára értékes leleteket rejt. Bár kétségei voltak afelől, hogy Abaddon egykori sötét hadjárata sok mindent hagyott volna a bolygón – érthetetlen, hogy egyáltalán miért támadt a stratégiailag nem kiemelkedő rendszerre annak idején, de mindenesetre alapos munkát végzett a pusztítás terén –, mégsem bírt ellenállni a csábításnak. Voltak bizonyos gondjai valami rátámadó főmérnorkkal és seregével, de nem akart ilyen elhanyagolható részletekkel törődni, amikor valóban a leletek nyomaira bukkant mélyen az alapkőzetig bombázott felszín alatt. Egyik tudatának gyors stratégiai kalkulációi szerint gépesített katonái elbírnak az orkokkal, de ha nem, akkor is kitartanak addig, amíg ő megszerzi, amiért jött. Csalódnia kellett: a leleményes főmérnork az elesett skitarii kiborg-harcosok és hadigépeik alkatrészeit újabb és újabb ork haditákolmányokba építette bele, és lassan komoly veszélyt kezdett jelenteni az expedícióra. Cawl bosszúsan távozáshoz készülődött, de az Árnyszövő telepatikus kivetülése megjelent előtte, és nyomatékosan arra sürgette: ásson tovább! Az archmagos úgy kalkulált: ami ennyire fontos a harlekineknek, valószínűleg tényleg számot tarthat az ő érdeklődésére is. Egy hadicsellel csapdába csalta és kivégezte a főmérnorkot, majd visszavonult az ásatáshoz. A mérnork helyét azonban egy másik vette át, és a támadás folytatódott. Amíg a felszínen a skitariikat lassan felőrölték a zöldbőrűek, a géppap megtalálta amit keresett. Abaddon bombázása teljesen megsemmisítette az obszidiánszerű fekete monolitok felszín feletti részét, de itt, a mélyben tisztán látszott: a támadás előtt ősi, karcsú pilonok álltak e bolygón. Belisarius Cawlt nyugtalanság fogta el. Két tudatának számolókapacitását is felhasználva az Impérium ismert és titkos történelmén átívelő térképet készített fejben a Sötét Hadjáratok vonulásáról, összevetve a jelenlegi lelethez hasonló korú maradványok rejtekhelyeivel. Más nem láthatta volna meg a mintázatot, de ő, aki több ezer éves élete jó részét e leletek felkutatásával töltötte, rálelt az egybeesésre. Lehetséges hogy Abaddon mindvégig ezekre az ereklyékre vadászott? A pilonok reagálnak az Immatérium háborgására, és warpvihar esetén a gellar-mezőhöz hasonló rezgést bocsátanak ki. A Cadiai kapu a Rettegés Szeme, a pokol az anyagi világba való áttörése egyetlen stabil pontja. Cadia bolygóján nagy számban állnak ilyen a pilonok. A térkép mintázatából logikusan következik, hogy  hasonlóan a bolygóhoz, ahol most tartózkodik, régebben Abaddon többi célpontján is ilyenek lehettek. Körbevették a Szemet. Kordában tartották? Azonban a Káosz hadura már elpusztította őket. Kivéve…
Újra megjelent előtte az Árnyszövő kivetülése. Egy bolygót mutatott neki. Cawl már azelőtt tudta, melyik lesz az, hogy a kép megjelent volna. Késlekedés nélkül elindult megmaradt csatlósaival Cadiára.

Belisarius Cawl, az Adepstus Mechanicus Archmagos Dominusa 
számtalan bionikus szervével nem emlékeztet már emberre

A Falanx, az Impérium leghatalmasabb űrbázisa, Dorn ősatya ajándéka volt a Császárnak. Dorn fiai, a Császár Öklei gárdistarend, ezt a roppant repülő erődöt tekintik anyaviláguknak, innen indulnak hadjárataikra. Mérete kisbolygókkal, fegyverzete az Impérium egy teljes flottájáéval vetekszik, ősi technológiák éltetik, amik titka Dorn óta feledésbe merült. Ahogyan a fizikai, úgy a túlvilági támadásoktól is jól védett: a Káosz most mégis utat talált rá. Be'lakor démonherceg sötét paktumok révén rálelt a módszerre, amellyel meglovagolta a galaxisszerte háborgó Immatérium áradását, és rést szakítva az anyagi világba, utat nyitott a Falanx belsejébe démonjainak és a Vasharcosok káoszgárdistáinak. Az Öklök szinte minden gárdistája a szent erődtől távol harcolt ekkor, csupán a Tor Garadon kapitány vezette, újoncokból álló harmadik század, és a veterán első század egy maréknyi Terminátora volt jelen, hogy szembeszálljon a támadókkal. Kétségbeejtően kevesen voltak, és bár tökéletesen kihasználták a hazai terep jelentette előnyöket, és olyan bátran és összehangoltan küzdöttek, ami méltó volt Dorn emlékéhez, elvesztették volna a küzdelmet, és a hatalmas űrbázist, ha  az Immatérium a démonherceg által meggyengített határán nem masíroztak volna át csontokkal ékes, fekete páncélos, néma Gárdisták, akiket mintha lángnyelvek nyaldostak volna körül. Tor Garadon hallott már pletykákat a kísérteties Elátkozott Légióról – a legenda szerint a warpban rekedt, császárhű gárdisták szellemeiről, akik olykor segítségére sietnek az Impérium végveszélybe került katonáinak –, de nem gondolta volna hogy valóban léteznek. Most azonban a szeme láttára osztották a halált ezek a néma harcosok, Be'lakor és hordája pedig közéjük és az Öklök közé szorulva, végül megsemmisült. Az Elátkozott Légióról szóló valamennyi legenda úgy végződik, hogy a csata után nyomuk vész a kísértetgárdistáknak, most azonban maradtak a Falanx árnyékos sarkaiba húzódva, és mintha vártak volna valamire. Az első század Könyvtárosa csakhamar asztropatikus segélykérést észlelt: az Impérium legfontosabb végvárát ismét az Ősellenség fenyegeti. Bár a Falanx sérült volt és az ideálisnál jóval kisebb legénységgel üzemelt, Tor Garadon mégsem habozott. Parancsára életre keltek az ősi erőd plazmahajtóművei, és a roppant űrbázis átlépett az Immatériumba. Ahogy kiadta a parancsot, tekintete a Légió egy, a parancsnoki terem árnyékai között meghúzódó tisztjére tévedt. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha a kísérteties gárdista helyeslően bólintana.

Az Elátkozott Légióról legendák keringtek ugyan, de bizonyítéka idáig nem volt a létezésüknek

Az Immatérium háborgásában, a démoni miazmák és warpviharok közepette az egyetlen stabil pont az Astronomican, vagyis az Istencsászár fénye. Arany ragyogása az egyetlen olyan jelenség ideát, ami nem tör az anyagi világ lakóinak lelkére, egyben a Császár egyetlen életjele. Az arany ragyogás egy pillanatra megvillant, és egy szikrát vetett magából. A fénypont, ez a pislákoló gyertyaláng a démoni viharok között, megkeresett egy, egyetlenegy lelket a poklot alkotó miriádok közül, és megérintette. 
Szürke csatamező. Az ősellenség. Pokoli ütközet. Végzet, halál. Menekülés. Egy jeges világ. És a jégen túl…
A fáradt, száz csatában száz halált halt lélek megértette mit várnak tőle. Lassan felpislákolt az arany fénnyel, és elkezdte megkeresni az útját vissza az anyagi világba…
 
 
A spiritu dominatus, Imperator, libra nos. A morte perpetua, Imperator, libra nos.

***

Cadián ezalatt Creed jobban megkínozta a sereget, mint a Káosz támadása. Minden férfi, nő, és gyermek folyamatosan dolgozott, romokat takarítottak el, pajzsokat és ütegeket helyeztek át, készleteket halmoztak fel. A teljesen megsemmisült asztropatikus kórus helyett a techpapokkal egy jeladót tákoltatott, és a maradék asztropaták élete árán üzenetet küldött vele: Cadia ismét ostrom alatt áll. Minden cadiai maradéktalanul megbízott Creed zsenijében, de ezt mégsem értették. Aztán üzenetet kaptak a kevés túlélő fregatt egyikéről, amit Lord Kastellán a háború látszólagos megnyerése után azonnal a Cadiai kapu mélyére küldött járőrözni. Abaddon fő ereje még csak most közeledett a kapuhoz. Creed előre látta a jeleket, amik most már mások számára is világossá váltak: a támadás, ami csaknem végzett az Impérium legfontosabb végvárával, csak bemelegítés volt.
A Corona és Scarus flották maradéka felvette a harcot a közeledő veszedelemmel, ám mind egy szálig elpusztultak, és még csak le sem lassították azt. Dostov admirális nagyobb sikerrel járt: elrejtette maradék csatahajóit abban a roncsövezetben, ami tízezer év folyamatos csatahajóharcaiból alakult ki a Cadiai kapuban. Megvárta amíg az ősellenség flottája benyomul közéjük, és csak akkor támadt nekik. Borzalmas vámot szedett az áruló hajókból. Egy átlagos flottát derékba törtek volna a veszteségek, amiket Dostov tengerészei életük feláldozásával okoztak, Abaddon armadája azonban csupán kevesebb, mint tíz százalékát veszítette el.
A legnagyobb Káoszflotta volt ez, ami a Hórusz lázadás óta az Impériumra támadt. Kisebb hajók végtelen tömege között nyomultak előre az egyetemes Káosz leghatalmasabb, legrettegettebb zászlóshajói. Itt volt a Terminus Est, hatalmas, élő testén gennyes fekélyek fakadtak fel, hogy Nurgle démonai kússzanak elő belőle; a Kín Erődje, ami számtalan tengerész végzete volt a Gothic háborúban; az Ezernyi Fiak boszorkányos jelekkel telerótt csatabárkái mellett most megfértek a Világfalók vérre szomjazó harci gépei. Látszólag birodalmi csatahajók keveredtek közéjük: az Alfa légió árulói a megtévesztés, beszivárgás mesterei voltak.
És mind mögött ott jött az Örökkévaló Akarat, az utolsó Feketekő erőd. Holdnyi méretű, obszidiánszerű csillag volt ez, melynek pusztító erejét jól ismerte már az Impérium. Túlvilági, boszorkányos erejét Abaddon teljesen felébresztette, ha feltöltekezett az Immatérium energiáival, képes volt olyan sugarat kibocsátani magából, ami egy egész bolygó felszínén kiolt minden életet.

Acheron és Ikonoklaszt osztályú Káosz rombolók és Pokoltűz osztályú cirkálók tartanak a Cadiai Kapu felé,
hogy a Sötét Hadjárathoz csatlakozzanak

Creed tisztjei számba vették a rendelkezésre álló erőket. Neki magának erre már nem volt szüksége: pontosan tudta, milyen csapatok és hadi gépek maradtak meg az előző támadás után, és mire számíthat tőlük. Megcsappant erejéből nem futotta volna az egész bolygó védelmére, ezért a Cadia Secundus kontinensén fekvő, stratégiailag megkerülhetetlen Kasr Kraf védelmére rendezkedett be. Ezt a hatalmas erődvárost javíttatta meg annyira, amennyire az csak lehetséges volt a rendelkezésre álló idő és szűkös eszközök segítségével. A falak mindenesetre álltak, a pajzsok üzemeltek, és az ütegek készen álltak a tüzelésre. Valamennyi hadosztályát ide vonta vissza: cadiai, de más rendszerekből származó seregek maradékai is voltak ezek, akiket az elmúlt hetekben Creed könyörtelen kiképzése felkészített rá, hogy hibátlanul dolgozzanak együtt a véderő egészével.
Nem voltak egyedül. Körben Kasr Kraf körül kisebb erősségek sorakoztak, amiket kis létszámú, de rettenthetetlen hősökből álló csapatok tartottak. A Dac Erődjét, a Sötét Angyalok rendjének lezuhant csatabárkáját megjavítani nem tudták Korahael mester gárdistái, de a roppant csatahajó falai erősek voltak, ágyúi működtek, így erődként használták. Szent Morrikán erődített kolostorát az iker rendfőnöknők, Genevieve és Elanor vezetésével a Mártír Miasszonyunk rendjének harcos apácái védelmezték. Kasr Jark romjain Magasbérc Orven Űrfarkasai vertek tanyát: bár a romok állapota nem tette őket ideálissá a védekezésre, a Vörös Magnus átkát nyögő gárdisták közül egyre újabbak és újabbak változtak farkasemberré, ezért minél távolabb akartak küzdeni a szövetségesektől, nehogy harci dühükben nekik támadjanak. Amalrich marsall Fekete Templomosai pedig a Mártírok falát védték, amely erősség e legendás harcosok kezében jó esélyekkel szállt szembe bármilyen ostrommal. Bár Creed rámutatott, hogy fekvése okán ennek az előörsnek a megtartása nem jelentett stratégiai előnyt, a marsall nem volt hajlandó egy halandó katonára hallgatni.
És itt volt még Üvöltő Sven Űrfarkas kompániája, akik az utolsó, még teljesen harcképes csatabárkán, az egy fenrisi rege hőséről elnevezett Lángsörény Agyarán állomásoztak. Az ő órájuk ütött elsőként.

A Lángsörény Agyarát az Űrfarkasok vaspapjai teljesen helyreállították az előző csatájában szenvedett sérüléseiből

Bár a Gothic háború óta az Impérium techpapjainak az erőtérpajzsok és a Gellar-mező házasításával sikerült kifejleszteniük egyfajta védelmet a Feketekő-erődök pokoli támadása ellen, a bolygó védőernyői korántsem álltak még készen, amikor az első támadás érte Cadiát – most pedig egyetlen generátor maradt meg belőlük, az is befejezetlenül. Klarn magos techpapjai éjt nappallá téve dolgoztak rajta, hogy beüzemeljék, és legalább Kasr Kraf környékét fedezzék vele, de a feladat meghaladta a képességeiket. Amikor a védők hírt kaptak róla, hogy az Örökkévaló Akarat Cadia felé tart, csak Creed tartása állította meg a kitörő pánikot. Üvöltő Sven kétségbeesett tervvel állt elő: a Lángsörény Agyara fedélzetén megközelíti, majd leszállóegységek és teleport segítségével gárdistáival megrohanja a feketekő-erődöt, annak reményében, hogy belülről harcképtelenné teheti. A terv öngyilkosság volt, de senkinek sem volt jobb ötlete. A csatabárka csakhamar útnak indult, fedélzetén az Űrfarkasokon kívül más rendek gárdistáival, és halandó katonákkal is, akik mind önként jelentkeztek. Egyszer még hírt adott róla, hogy közelít a Káosz flottához, de többet már nem hallottak róla.

Creed egyedül barátja, Jarran Kell vezérőrmester előtt nem tudta eltitkolni kétségbeesését. Kifelé töretlen magabiztosságot sugárzott, de magában pontosan tudta, hogy Cadia nem állhat meg a közelgő támadás előtt. Nem a győzelemért harcolt, még csak nem is a túlélésért. Azért tette, hogy szálka legyen Abaddon oldalában. Ha akarja, a Káosz legfelsőbb hadura egyszerűen átsöpör a Cadiai kapun, és pusztító áradata továbbözönlik az Impérium szívébe. Ha azonban elég eltökélten állnak ellen, csorba esik vezéri tekintélyén, és kénytelen lesz elpusztítani őket, mielőtt továbbhaladna. Minden óra, amivel kín és vér árán elodázzák az elkerülhetetlen pusztulást, egy óra, amit az Impérium a felkészülésre fordíthat. Cadia nem törhet meg!
Elterelendő hát a saját és seregei figyelmét a feketekő-erődről, parancsot adott a helyreállított bolygóvédelmi ütegeknek, hogy készüljenek a tüzeléshez.

Számítása most is pontos volt. Ahogyan a Káosz erői pályára álltak volna Cadia körül, plazma- és makroágyútűzbe szaladtak. Kisvártatva azonban holdnyi méretű objektum takarta el a napot Cadia Secundus elől. Üvöltő Sven kudarcot vallott, az Örökkévaló Akarat megérkezett Cadiához. A csillag alakú fekete monstrum közepén vörös fény izzott fel. Vibráló sugár csapott ki belőle, hogy egyenesen Cadia Secundust vegye célba iszonyú erejével – majd elenyészett a felhők között, egy láthatatlan erőtér mentén. A védők üdvrivalgásban törtek ki. Egyedül Klarn magos volt komor. Pontosan tudta, hogy a pajzsgenerátor nem állhatott volna készen, most mégis működött, sőt, nem csupán Kasr Krafot, de az egész bolygót a védelmébe vonta. Amikor ellenőrizte, rá kellett döbbenjen, hogy a generátoron dolgozó emberei eltűntek, az általa eszközölt javítások helyén pedig olyan xenó, talán nekron eredetű technológiát talált, aminek a működési elve felfoghatatlan volt a magos számára…

A feketekő erőd halálos támadása szétoszlik a felhők között

Nem maradt ideje ezen töprengeni. A pusztító sugár kudarca láttán Abaddon flottája elkezdte a bombázást. Ahogy lövedékek csapódtak nekik, a pajzsok derengeni, majd izzani kezdtek a borzasztó terhelés alatt. Ahol nem védte pajzs, a kontinenst az alapkőzetig megrázták a becsapódások, a lövedékek között leszállóegységek záporoztak. Kezdetét vette Cadia Secundus ostroma.

A sorozat korábbi részei:

A Warhammer 40,000 világa kókuszdióhéjban #25: A közelgő vihar: előzmények

Fórum:

Réges-régen, jóval azelőtt, hogy Terra bolygóján gyökeret eresztett volna az élet, az Ősök létrehozták az eldákat, hogy segítsenek nekik a nekrontyrok és C'Tan csillagisteneik elleni harcban. Az eónokon át tartó, kimondhatatlanul borzalmas háborúban odalettek az Ősök, a fémtestbe költözött, élőhalottá vált Nekronok széttépték és bebörtönözték az őket eláruló C'Tanokat, majd ők maguk is hosszú korokon át tartó halál-álomba merültek. Nem volt más választásuk, mert igen érzékenyek voltak az Immatérium háborgására, márpedig a pszionikusan rendkívül aktív eldák (és más fajok) szenvedése a háborúban az addig békés dimenziót fortyogó pokollá változtatta, amelynek technológiai úton való megfékezésére tett, kezdeti sikereket felmutató kísérleteiket nem tudták befejezni.

Nekronok és eldák küzdelme

Számottevő ellenfelek nélkül az eldák benépesítették a galaxist. Birodalmuk központja ott állt, ahol ma a Rettegés Szeme fortyog. Fejlett technológiájuknak és mágiájuknak köszönhetően az elda polgároknak szinte semmi dolguk nem volt azon kívül, hogy élvezzék az életet, és nagyobbik részük pontosan ennek szentelte minden idejét. Az elda psziché az ember számára felfoghatatlan intenzitással képes megélni bármilyen érzést, ezért hajlamosak megszállottjává válni egy életmódnak, művészetnek, tevékenységnek. Ez a többség az egyre extrémebb élvhajhászat rabjává lett, és évről évre szadistább, perverzebb módokat találtak ki csillapíthatatlan vágyaik kielégítésére. A kisebbség, aki látta, mennyire beteg életmód ez, idővel elhagyta az elda birodalmat. Egyesek messzi Szűzbolygókra költöztek és puritán, természetközeli életmódra tértek át, mások hihetetlenül fejlett technológiájukkal bolygó-űrhajókat, Mestervilágokat építettek, és ezekkel maguk mögött hagyták a perverzió legmélyebb bugyraiba süllyedő fajtársaikat, mert látnokaik szerint azok borzasztó katasztrófát készültek magukra idézni elfajzásukkal.
A katasztrófa be is következett. A pszionikusan rendkívül aktív eldák trillióinak romlottsága átformálta az immatériumot, és életre hívta Slaanesht, a perverzió káosz istenét. Születése kataklizmatikus erejű warpvihart hozott létre az elda birodalom közepén, ami a mai napig hatalmas, a galaxis mintegy öt százalékát kitevő kapuként szolgál a pokolba. Slaanesh csaknem valamennyi elda lelkét elnyelte, és azóta is vadászik a túlélőkre. Felfalta vagy magába olvasztotta az eldák többi istenét is, két kivétellel. A hadisten, Khaine, több szilánkra esett szét, melyekre a Mestervilágok vigyáznak, és végszükség esetén életre hívják a véreskezű isten avatárját hogy velük harcoljon. Cegorach, a kacagó isten, az eldák dimenziók közti közlekedővilágban, a hiperhálóban lelt menedéket, és híveivel azóta is szövi halálos tréfáit, végtelen cseleit Slaanesh bukására.

Cegorach Harlekin eldái Slaanesh démonai ellen harcolnak

A Lelkekre Szomjazó elől minden túlélő elda csoport más és más módon próbálja megvédeni szellemét. A romlott eldák túlélői, a dimenziók közti városvilágukba menekült sötét eldák mások szenvedésével váltják meg magukat. Cegorach hívei, a Harlekinek, urukban bíznak: a kacagó isten haláluk után elorozza lelküket Slaanesh elől. A mestervilági és a természeti bolygókra költözött eldák pedig lélekköveket hordanak; haláluk esetén ezek magukba zárják a lelket, társaik pedig ezt a mestervilág lélekáramkörébe vagy a szűzvilág bolygószellemébe juttatják, ahol biztonságban vannak a Lelkekre Szomjazótól. Ha a szükség úgy hozza, segítségül hívják ezeket a lelkeket: legnagyobb elhunyt harcosaikat a kövek segítségével kiemelik az áramkörből, és harci gépeikre helyezik; a néhai hős szelleme mozgatja majd azt a csatatéren.

A mestervilági eldák úgy kötik le megszállottságra hajlamos elméjüket, hogy egy-egy Utat választanak maguknak, amely mesterségnek – legyen az a szakácsművészet, az űrhajóvezetés, a mágia, vagy a kertészkedés – tökéletes mesterévé válnak. Mielőtt még teljesen elhatalmasodna rajtuk az Út iránti elhivatottság, idővel új Útra térnek, így újabb és újabb tapasztalatokkal gazdagodva. Egyesek előbb-utóbb rálelnek egy olyan Útra, amiról aztán nem tudnak vagy nem akarnak letérni – ezek az adott mesterség legjobbjaivá válnak a galaxisban. Ilyenek a Mesterharcosaik, akik a hadviselés egy-egy specializálódott formájában járnak élen, a Főnixurak, az utak legendás alapítóinak nyomdokaiba lépve, és ilyenek a látnokok, akik a lehetséges jövő szövevényét kutatják, és varázshatalmukkal megpróbálják a sors folyását olyan mederbe terelni, ami a lassan kihúnyó elda faj fennmaradását biztosítja.

Ezek a látnokok hirdették ki Slaanesh születése után a próféciát, ami keserű vigasszal szolgál a maradék eldák számára. Azokból a lelkekből, akiket a Lelkekre Szomjazó nem tudott elnyelni, a Végső Harc, a Rhana Dandra idején, amikor az utolsó elda is meghalt, megszületik a lélek-áramkörökből Ynnead, a halál elda istene. Elpusztítja Slaanesht, megtöri átkát a faj felett, ezzel lehetővé téve, hogy az apokalipszis után születő új világban lelkük nyugalmat leljen, és idővel talán újjászülessen.

És ezen a látnokok közé tartozik Eldrad Ulthran, a valaha élt legnagyobb jövőbelátó, és a galaxis történelmének egyik leghatalmasabb psykere. A mára tizenegyezer éves elda a varázslóiról híres Ulthwe mestervilág szülötte és leghírhedtebb fia.

Eldrad Ulthran

Eldrad előre látta Hórusz árulását, és bár kiolvasta a jövő szövedékéből, hogy hiábavaló, mégsem bírta megállni, hogy ne figyelmeztesse a Császárt. Slaanesh csapdájába esett: a Császár gyermeke, a félisteni ősatya, Fulgrim, akihez eljuttatta az üzenetet, ekkor már az ő démonának játékszere volt. Tévedése számos elda halálát okozta, és ő maga is csak nagy nehézségek árán menekült meg.

Tanult a hibájából. Mesterévé vált a végzet kijátszásának. Gátlástalanul kihasználta Ulthwe látnoktársai erejét, magában összpontosítva azt, és hathatós fegyverré edzette a sorssal szemben. Ahol a jövő százfelé ágazott, és mind a százon balvégzet várt az eldákra, ő megtanulta meglelni a százegyedik, kedvező kimenetelűt. Ahol pedig a teljes szövevény katasztrófába torkollott, feltépte a szövetet és újraszőtte azt. Ha kellett, évszázadokon át manipulált barátot és ellenséget egyaránt, kíméletlenül áldozva fel bármit és bárkit a faja jövőjének érdekében.

Megmentette Vulkán ősatya lelkét, és hozzájárult az újjászületéséhez. Az ősatya egy ereklyét, egy sárkányfogat bízott rá cserébe: erről minden híve tudni fogja – mondta –, hogy az ő barátjával van dolga. A fog segítségével Eldrad azonban beszivárgó Harlekineket juttatott be magához az Arany Trónushoz. Csalárd árulásnak tűnt ez is, ám Eldrad látta, hogy a jövőben visszhangot vet majd ez a cselekedet: valójában nem megtámadta, hanem megmentette Terrát.

Ügynökei segítségével – senki sem értette, miért – észrevétlen befolyást gyakorolt egyetlen lövedékre a jelentéktelen, orkok lakta Urk bolygón, ami leszakította egy teljesen átlagos közork koponyájának jó részét. Rengeteg erőforrást és életet áldozott fel ezért a kétes értékű eredményért, és megint csak nem szerzett vele barátokat magának. Amikor az így megcsonkított orkból megszületett Ghazghkull Mag uruk Thraka, és vasalt bakancsai alá tiporta az Impérium egy jó részét, majd megtámadta Armageddont, senki sem hitte el neki, hogy előre látta. Követői, tanítványai azonban nem kételkedtek benne. Velük jóelőre megosztotta jóslatait: a jövő ezen útján – bár az Impérium rengeteget szenved a WAAAGH prófétájától – az orkok így elkerülik Iyanden Mestervilágát, amit amúgy elpusztítottak volna. A legtöbb elda még mindíg kételkedett benne, de ő már rég fontosabbnak tartotta az eredményeket a népszerűségnél. Tovább szőtte manipulációit, és figyelmeztette Iyandent a Tiranidák eljövetelére. A Mestervilág vezetői akkor még természetesen nem hallhattak a mindent felfaló rajról, és kételkedéssel fogadták a jóslatot. Eldrad, konok bizonyossággal a képességeiben, tovább manipulálta a megfelelő bábukat kozmikus játszmájában, még a hontalan elda kalózokat és a sötét eldákat is megnyerte az ügynek, és végül Iyanden vaksága dacára elérte hogy a világ, ha szörnyű áldozatok árán is, de fennmaradt, amikor a Kraken kaptárflotta nekitámadt. A flotta más erőit az Impérium hadigépezete semmisítette meg. A mon-keigh-k hatalmas armadái nagyon lassan reagálnak, de ha tompa eszközök is, nagyot ütnek: és ezt a flottát már jó ideje aktiválták, a Ghazghkull jelentette fenyegetés okán. Eldrad mindezt előre látta, vagy legalábbis remélte, amikor, elda életeket sem kímélve, beszivárogtatta boszorkánymestereit megátkozni azt a bizonyos golyót Urk bolygón. 

Yriel, a kalóz-herceg Iyanden segítségére siet a Kraken kaptárflotta ellen
 
Nem csak jósként rendkívüli. Boszorkánymesteri hatalma, bár vonakodik direkt használni az általa olyannyira kedvelt finom manipulációk helyett, a legnagyobb minden eldáé között. Amikor Ulthwe segítségül hívta, mert egy Szűzvilágot a Káosz fenyegetett elnyeléssel, eljött látnokaival, és amíg az eldák ezrével véreztek el a démonok és káoszgárdisták csapásai alatt, egyesítve erejét a többi varázslóéval, nem kevesebbet vitt véghez, mint hogy elűzte a warpvihart ami a bolygó körül tombolt, elzárva a Káosz seregeit erejük forrásától. A borzalmas erőfeszítés szinte minden látnoka erejét felemésztette, pszichoaktív kristállyá változtatva őket. A harcoló szűz- és mestervilági eldák jó része is odaveszett, és a bolygó szinte lakhatatlanná vált. A győzelem azonban, ha mégoly pürrhoszi is, Eldrad érdeme volt. A hírhedt jósnak a kristálylátnokok láttán újabb látomása támadt: ezt azonban gondosan eltitkolta mindenki elől.

tizenkettedik Sötét Hadjáratban, amit Abaddon, a Pusztító vezetett – ha személyesen nem is tudott részt venni –, ügynökei útján a Gothic flotta segítségére sietett. Manipulációinak is köszönhető, hogy a Pusztító vereséget szenvedett, és kettő kivételével elvesztette az általa elfoglalt Feketekő Erődöket. 
A maradékból is sikerült egyet elpusztítani később: Eldrad érezte, hogy az ő sorsa ennek a felszínén meghalni. A végzet úgy diktálta, hogy a következő, tizenharmadik Sötét Hadjáratban az életét áldozza az erőd megállításáért. A felszínére teleportált, hogy az eredetileg ősi elda eszköz szellemét a Káosz ellen fordítsa, ott azonban rá kellett döbbennie, hogy az Erődöt maga a Lelkekre Szomjazó szállta meg. Kacagva nyelte el a látnok lelkét, hogy örökös szenvedés legyen osztályrésze, bosszúból a Káosznak okozott gondokért. 

Így kellett volna történnie, de Eldrad – újfent Ulthwe jósainak erejét elrabolva – megint kijátszotta a sorsot. Megérezte ezt a végzetet, és mozgásba hozott egy bonyolult tervet, melynek végén az erőd, Slaanesh avatárjának dühödt sikolya közepette megsemmisíttetett, egyetlen egyre redukálva a Fekete Légió e csodafegyvereinek számát. Ezzel azonban felkeltette Abaddon haragját.

Ezékiel Abaddon, a Káosz legfelsőbb hadura, baljában Drach'nyen, a démonpenge, jobbja helyén Hórusz Karma

A Pusztító sem ment a szomszédba, ha ördögi tervekre volt szükség. Varázslóival azonosított egy hiperháló-kaput, amin át egyenesen Ulthwéra lehetett volna törni, és parancsot adott nekik, hogy ördögi hatalmukkal feszítsék fel a térkaput védő ősi elda jeleket – az se baj, ha nagyon lassan és hangosan. Számítása bevált. Ulthwe erői rajtaütöttek a mestervilágot fenyegető varázslókon, a látnokok, élükön Eldrad vezetésével. Ott azonban maga Abaddon támadta hátba őket. Az Egyetemes Káosz legfelsőbb hadura és kedvenc káosz-bajnokai olyan erőt képviseltek, ami előtt az elda csapat nem állhatott meg. Hogy időt nyerjen a Mestervilágnak, Eldrad magára a hadúrra támadt varázslóharcosaival. Abaddon fegyverei, és harci tudása megállíthatatlanná tették, baljában démonpengéje tucatjával itta magába az eldák lelkét, míg a jobb keze helyére szerelt Hórusz Karma ha kellett, harci gépeket belezett ki. Kihívást intézett a látnokhoz, aki számára egy pillanatra megállt az idő. A sors valamennyi fonala a halálához vezetett ebben a pillanatban, de ő megint elrabolta Ulthwe látnoktársai erejét, csavart egyet a sors szövedékén, új nézőpontból is végigfutott rajta, és megtalálta azt az egyetlen, vékonyka jövőszálat, aminek a létezésében reménykedett…

Az elda látnokokat jövőbelátásuk halálossá teszi a csatatéren

Párbajuk a legrövidebbek közé tartozott a történelemben. Abaddon csapása a hadművészet csúcsa volt, legyőzhetetlen démonpengéje olyan sebességgel sújtott le, amit még a legnagyobb elda harcos sem védhetett ki, legyen bár mégoly emberfelettien gyors. Eldradnak azonban nem kellett hárítania, vagy elhajolnia: egyszerűen nem volt ott. Előre látta a csapást, és mire bekövetkezett, ő már abban az egyetlen térszeletben volt, amiben az nem érhette el: Abaddon közvetlen közelében, pengéjével a Hadúr torkán.
Bár a fegyver megízlelte Ezékiel Abaddon vérét, a Káosz erői megmentették a hadurat, elrántották őt és bajnokait a csatamezőről. A vezér nélkül maradt sereget legyőzték Ulthwe harcosai, és ezúttal valóban mindenki Eldradot ünnepelte, ő azonban komor maradt. Nem látta előre a Fekete Légió urának megmenekülését, és tartott tőle, hogy a megváltoztatott jövő más negatív következményeket is tartogat. Ráadásul már megint Ulthwe látnoktársainak erejével tudott érvényesülni, ami számosat halálra ítélt közöttük a csatában. Akik most őt ünnepelték, megértették ennek az áldozatnak a szükségességét, de amit legközelebb készül tenni, annak az árát senki sem fogja önként megfizetni. Titokban kell tartania, el kell árulnia mindenkit, még a saját népét is hozzá. Ha sikerrel jár… nos, a kevés túlélő idővel talán megbocsát neki.

A Port Demesnus-i csata

Kinyilatkoztatott egy hangzatos, de hamis próféciát, több Mestervilág egyes seregeit is hadba szólította a nevében. Mindeközben felvette a kapcsolatot a harlekinekkel, akik már vártak rá: a kacagó isten felkészítette gyermekeit az elkövetkezőkre. Mivel a harlekineket szívesen látták a szűz- és mestervilágon, illetve Comorraghban egyaránt, nem okozott nekik gondot beférkőzni a mestervilágok szívébe. A lélekáramkörök mellett állt minndegyikben a kristálylátnokok terme. A látnokok a túlzott pszionikus aktivitástól, vagy a jövő évezredeken át tartó varázslatos fürkészésétől végül mind pszichoaktív kristállyá válnak: ezeket a kecses szobrokat gyűjti ide hálás népük, hogy végre nyugalmat leljenek, és hogy néha tanácsért forduljanak a bennük lakó lélekhez. A harlekinek egyetlen összehangolt akcióval elragadták e szent ereklyéket, és a hiperháló csak általuk ismert ösvényein az Impérium Port Demesnus nevű bolygója felé vették velük az irányt.

A kristálylátnokok terme Biel-Tan Mestervilágán

Az Eldrad Ulthran által megtévesztett mestervilági erők támadást intéztek több Port Demesnus közeli rendszer ellen, majd miután az Impérium emiatt elaprózta az erőit, utolsóként magát a célbolygót is megrohanták, azonban még ez is elterelés volt. A valódi célpont a bolygó holdja, Coheria volt. Eldrad itt halmozta fel az eltulajdonított kristálylátnokokat, és ide gyűjtötte maga köré tanítványait, jónéhány Ulthwe varázslót. Fiatal, kalandvágyó, tapasztalatlan látnokok voltak ezek; olyan mértékű árulásra készült, amit a tapasztaltabbak biztosan kiszagoltak volna.
A terve egyszerű volt, és totális őrültség: fel akarta támasztani Ynneadot.

Az Ynneadot jelképező elda rúna

Bár a prófécia szerint a holtak istene csak az összes elda halálával kel életre, Eldrad talált egy szálat a jövő szövevényében, ami kikerülte ezt a némileg kellemetlen kitételt. Ahogy a Lelkekre Szomjazó születését is túlélte a faj egy része, Ynneadét is túlélheti. Így is borzalmas áldozatot kell azonban hozni; olyat, amit önként nem lenne hajlandó még az ehhez szokott elda nép sem. Eldrad magára vállalta az áruló szerepét. Feláldozza az összes, a lélekáramkörökben lévő elda lelket, kitépve a Mestervilágok dobogó szívét. Életre hívja belőlük a holtak istenét, akinek a születése valószínűleg újabb kataklizmával jár. Elképzelni sem bírta, hány elda, ember, és egyéb halál szárad majd a lelkén. De Ynnead élni fog, legyőzi Slaanesht, és a kevés túlélő elda megmenekül. Minden más, általa látott jövő a Rhana Dandrába, és a faj (…valamint sok más faj) teljes pusztulásába vezetett.

Ekkora erejű rituálét soha senki nem hajtott végre a történelemben. Vörös Magnus, de még a mon-keigh Császár sem lett volna rá képes. Természetesen Eldrad sem, bármilyen hatalmas pszionikus volt is, ezért raboltatta el a krisztálylátnokokat, és ezért volt szüksége Coheria holdjára. A mon-keigh-k nem tudták, de a hold egyedüliként a galaxisban, szinte teljes egészében olyan pszichoaktív kristályból állt, mint a megkövült látnokok. Hihetetlenül erős fókuszává vált emiatt az elda lelkekkel kapcsolatos rituálénak, azonban még így is hatalmas erőfeszítésre volt szükség, és a szerencsétlen fiatal Ulthwe látnokok minden iótányi erejére. Na meg persze védelemre. Ha a galaxis bármelyik értelmes lénye bármit megsejt a holdon folyó eseményekből, támadással kell számolni – de nincs olyan sereg a galaxisban, aki önként védelmezné ezt a pusztító tervet. Illetve egy mégis van: Cegorach harlekinjei. Belőlük is csak a legradikálisabbak, akik mindenre készek a Lelkekre Szomjazó elveszejtéséért. Volt közöttük egy, aki bizalmasa volt Eldradnak, akivel egyetlenként a világon, megoszthatta felelőssége terhét. Ő elhozta Harlekinjeit, habár Cegorach rossz ómeneket küldött, ők azonban készek voltak az életüket áldozni az ügyért. Ütőképes, de kicsíny harlekin különítmény volt ez: mindenki másra Cegorach titkos Fekete Könyvtárában volt szükség, ami ekkor az Ezernyi Fiak káosz-varázslója, Ahriman támadása alatt állt.

A hiperhálóban dúló küzdelemben csaknem minden harlekinre szükség volt

És a terv mozgásba lendült. Az Impérium erőit a jelek szerint lekötötték az elterelő csapások, a hold kevéske védelmén pedig úgy gázoltak át a legendás harlekin harcosok, mint forró kés a vajon. Eldrad bonyolult mintázat mentén helyeztette el a kristálylátnokokat, maga köré gyűjtötte Ulthwe segítőit, és felkészült a rituáléra. Figyelmeztette a harlekineket: amint belekezdtek, a rituálét nem lehet beláthatatlan következmények nélkül megzavarni.
Eldrad magába gyűjtötte a látnokok erejét. A szerencsétlenek csakhamar csatlakoztak a kristályszobrokhoz, a rituálé pedig elkezdődött. A szobrokba zárt ősi lelkek mind részt vettek a varázslatban: kevés élő, és számtalan holt hang zsolozsmázta a nagy erejű szavakat, ahogyan az a holtak istenéhez illett. Az összegyűlt erő átnyúlt a galaxison, és megragadta a lélekáramköröket.
Eldrad azonban elkövetett egy végzetes hibát. Amikor a jövőt fürkészte a rituálé körülményeivel kapcsolatban, nem vette elég komolyan az emberek jelentette fenyegetést. Az elterelő hadműveletek jól működtek ugyan, de a szektorban tartózkodott a támadás idején Artemis kapitány, az impériumot ért xeno fenyegetés elhárítására szakosodott, veterán űrgárdistákból álló Halálőrség egy parancsnoka. Ő számos alkalommal találkozott már eldákkal, és egyszer sem békés körülmények között. Minden incidensnél azt tapasztalta, hogy az ősi nép álnok, hitszegő, hazug, hátbaszúró anyaszomorítókból áll – csak ő nem egészen ezeket a szavakat használta.

Artemis kapitány a Halálőrségből

Bár a jellemükről nem volt nagy véleménnyel, mégsem becsülte alá őket. Tudta, hogy minden elda csel mögött újabb csel rejtőzik. Már a Halálőrség álcázott csapásmérő siklóiról elemezte a befutó jelentéseket a támadásokról, és levonta a következtetést: ezek a mocskos xenók nagyon azt szeretnék elhitetni, hogy a fenyegetés máshol van. Akkor pedig neki pontosan itt van dolga, Port Demesnuson – illetve, várjunk csak… van itt még egy elsikkadt jeladás egy rajtaütésről a bolygó jelentéktelen holdján…
Eldrad olyan hatalom irányításával küzdött, ami minden erejét felemésztette: nem maradt energiája észlelni a sors változását, és Artemis különítmény támadása úgy csapott le rájuk, mint az Istencsászár megtestesült haragja. A harlekinek rendkívüli harcosok, de a Halálőrség veteránjainak sem ez volt az első, de nem is az ötvenedik összecsapása eldákkal. A vezető harlekin megpróbált a gárdisták lelkére beszélni, elmondta, hogy amit itt művelnek, a Káosz elleni végső győzelem kulcsa, de Artemis, valamivel kevésbé fennkölt szóhasználattal azt felelte, inkább egyesével fog megküzdeni a Káosz összes démonával, mint hogy még egyszer eldának higgyen. Öldöklő küzdelem kezdődött. A harlekinek szemmel követhetetlenül cikáztak a gárdisták előtt, a keramitvértek réseit keresve pengéikkel, míg a Halálőrség összeszokott csapatként, soraikat összezárva borította golyókkal és lángoló prométheummal a csatateret. A vezető harlekin elmosódott foltnak látszott, ahogy elszáguldott a lövedékek alatt, majd három gyors mozdulattal letépte egy gárdista sisakját, lehasította az állkapcsát, és egy gránátot nyomott a feltáruló szájnyílásba. Az ezt követő robbanás vért permetezett szerteszét, de nem csak a gárdistákét: a szent bolterlövedékek a harlekinek húsába vájva, a testükön belül robbantak fel. A csatamező felett sebes harlekin antigravitációs siklók cikáztak, minden rárepüléssel újra tűpontos lövésekkel tizedelve meg Artemis bajtársait. A Halálőrség Corvus típusú csapásmérő siklója lángoló lövedékekké változtatta őket, amik a hold felszínébe csapódtak.

Artemis különítmény nem most harcolt először eldákkal

Eldrad, bármennyire is lekötötte a titáni energiák irányítása, kénytelen volt észrevenni, hogy mi zajlik körülötte. Ő maga nem szakíthatta meg a koncentrálást, de elméjével utasította maradék varázslóit, hogy mérjenek pszionikus csapást a támadókra. A kristálylátnokok megsokszorozták a fiatal mágusok erejét, akik földhöz szögezték a támadókat, és kényszerleszállásra késztették a siklót is. A Halálőrség könyvtárosa azonban ellenállt a csapásnak: kiszabadította Artemist a béklyóból. A kapitány kivégezte a harlekinek vezetőjét, és két varázslót, mielőtt még újra a földre kényszerítették volna. A könyvtároson és rajta kívül már csak egy öreg Halálőrség gárdista belezárt teste által irányított harci gép maradt harcképes, de a védők ereje is megtört. Ahogy a gárdisták testközelbe értek, Eldradnak nem maradt más választása, megpróbálta eltéríteni a rituálé energiáinak egy részét. Úgy érezte, hogy elevenen elég a zabolázatlan energiáktól, de sikerült áttörnie a könyvtáros ellenállását, az így pszionikus védelem nélkül maradt kapitányt pedig megbénította. A hatalmas harci gép azonban fittyet hányt a támadására. Közvetlen közelről szegezte rá tankok elhamvasztására méretezett plazmaágyúját, és tüzet nyitott.

Egy, a történetben szereplőhöz hasonló ágyú, egy szintén igen hasonló gép oldalán

Eldrad rémületében pszionikus pajzsot rántott maga elé. Az összegyűjtött roppant energiák nyomtalanul elnyelték a halálos plazmát, de a baj már megtörtént: a látnok elvesztette az irányítást a rituálé felett. A delejes hatalom, ami egy istent volt hivatott életre hívni, elszabadult.
Artemis kapitány – helyesen – úgy értékelte az ekkor kitörő kataklizma láttán, hogy a visszavonulás a helyes taktikai lépés. Maradék erőivel elhagyta a csatateret, míg Eldrad, görcsökben rángatódzva, égő idegekkel próbált megmenteni valamit a holdat szétvető energiákból. Még meg tudta nyitni a hiperhálóba vezető kaput, és átrántani rajta magával a kristálylátnokokat, de aztán összeesett a túloldalán, amíg Coheria holdja megsemmisült. Minden idege egyenként égett, de legjobban a kudarc fájt neki. Ahogy elvesztette az eszméletét, az utolsó gondolata az volt: nem csak hogy kudarcot vallott az eldák végzetének elkerülésében, de valószínűleg még közelebb is hozta azt.

Ám eközben – bár Eldrad ezt már nem tudhatta – a rituálé elszabadult energiái hatására megmozdult valami a hiperhálóban. Itt, az anyagi világ és az immatérium között, pislákolni kezdett egy halvány lehetőség, a maga jeges és ijesztő fennségében…


A sorozat korábbi részei:

A Warhammer 40,000 világa kókuszdióhéjban #24: Démongyakós Tuska hadjárata

Fórum:

A negyvenegyedik évezred második felében történt egyszer, hogy a Cadia rendszer védelmeit, amely rendszer amúgy sem a békés, idilli körülményeiről híres, narancsfokú riadó szólította volna csatarendbe, hogyha – Cadiaiak lévén – nem eleve teljes harckészültségben ettek, aludtak és általában éltek volna. A Cadia flotta szenzorai szerint, az Impérium a káosz ellen állított legfontosabb bástyája megtámadására, egy roppant nagy ork WAAAGH! közeledett. Mérete az előzetes becslések szerint olyan irtóztató volt, hogy a Sötét Hadjáratok megállítására kiképzett haditengerészek is elsápadtak a hallatán. Abaddon fenyegetése és a folyamatosan belülről bomlasztó szekták mellé már csak ez hiányzott – gondolta a flottaparancsnok, és megtette a szükséges intézkedéseket a stratégiai prioritású pontok védelmére.

A Cadia flotta mozgósít

Ahogy az lenni szokott, az orkok megint keresztülhúztak minden logikus számítást. Fittyet hánytak Cadiára, illetve  a rendszer többi, valóban fontos világára, és Prosan bolygóját vették célba. Ez a világ túl közel keringett a napjához, ezért a terraformálása kissé félresikerült, és a negyvenegyedik évezredben a megtisztelő „halálvilág” besorolást élvezte. Annál is inkább, mert a cadiai parancsnokság a rá jellemző pragmatizmussal, már évezredekkel azelőtt úgy döntött: ha nem tudjuk megjavítani, legyen igazán pokoli, és használjuk kiképzésre. A csupasz szikla alól kiszámíthatatlanul elő-előtörő magmára erősen savas eső hullt felszínén, de csak olyankor, amikor éppen nem tombolt a menetrendszerűen visszatérő hurrikánok egyike.

Rejtély, hogy mi kellett innen az orkoknak...

A fenti festői körülmények között kapták meg Cadia seregei a „veszélyes atmoszférában történő hadviselés” kiképzésüket. A bolygó semmilyen más értéket nem képviselt az Impérium szemében, ezért mindössze egyetlen hadosztály állomásozott rajta, azok is inkább kifelé állták volna útját azoknak a fiatal osztagoknak akiknek esetleg inukba szállt volna a bátorságuk az ott uralkodó viszonyoktól.
A flotta átcsoportosított, és megpróbálta elállni az ork áradat minden logikát nélkülöző útját. Derekasan ellenálltak a WAAAGH! csapásának, és az irdatlan tömkeleg közel egyharmadát elpusztították, de a számok ellenük szóltak – néhány napon belül a zöldbőrűek Prosan mérsékelten barátságos felszínét taposták.

rwurl=https://streamable.com/z2lib
Az ork hadihajók, ahogy az ork nobok kedvelt taktikája is a kettéfejelés
 
A bolygót védő hadosztály becsületére legyen mondva, hogy alaposan megmutatták nekik, miért Cadia seregei az egyik leghíresebbek az Impériumban – de nem állhattak ellen ekkora túlerőnek. Két-három nap harc után viszont az akkori parancsnok (két elődje addigra hősi halált halt) végül felfigyelt rá, hogy a xenók tulajdonképpen nem érdeklődnek irántuk! Próbaképpen elmozdította a zöld horda csapásirányából néhány egységét, és valóban: az összecsapások minimálisra mérséklődtek. Érthetetlen!
A flotta eközben fogcsikorgatva gyűjtötte össze maradék egységeit, és felkészült rá, hogy életüket adják a harcban, amikor a WAAAGH! az orkok szokása szerint továbbözönlik az elfoglalt bolygóról a következőre. Nem került sor erre. Az orkok, miután még néhány napig ki tudja mit műveltek Prosanon, a maradék védők döbbent tekintete előtt egyszerűen otthagyták a bolygót – majd az egész rendszert, és arra távoztak, amerre a flotta aztán igazán nem szándékozott elállni az útjukat: egyenesen a Rettegés Szemének poklába!
Ezen érthetetlen esemény előtt az történt ugyanis, hogy Tuska, az ork hadúr űrtákolmányán – mialatt az az Immatériumon kelt át – manifesztálódott egy nagyobb démon. A rettentő szörnyeteg alig anyagiasult, máris véres rendet vágott a fedélzeten elé kerülő orkok között. Tuska, amint meghallotta a hírt, futtában már csatolta is fel kedvenc erőkarmát, és rohant kivenni a részét a küzdelemből. Bár bandája kipróbált ork legényekből állt, ekkora rémmel még soha nem találkoztak.

Khorne Vérszomjasa valójában nem olyan halálos, mint amilyennek kinéz. Annál sokkal jobban. 

Tuska számos nobját széttépte, és maga az ork hadúr is csak súlyos sérülések árán tudta legyőzni. Ilyen közel még nem jutott hozzá, hogy elessen a harcban. Egy ember számára borzalmas traumával járt volna ez, nem így a főorknak, aki csodálatosan érezte magát tőle! Vérszemet kapott. Amint a dereglyéje kiért az Immatériumból, ork sámánok nyomába eredt. Megtudta tőlük, hogy ennek az ínycsiklandóan veszedelmes szörnyfélének démon a neve, és a warpban bőven akad belőle. Az Immatérium természetét az adeptus mechanicus sok-sok emberöltő alatt sem volt képes teljesen megérteni, Tuskának azonban három mondatból sikerült, már persze azt a keveset, ami érdekelte belőle: Egy: az egy durva hely. Kettő: ott laknak a démonok. És három: a Rettegés Szeme oda vezet. Ettől a perctől Démongyakós Tuskának nevezte magát, és kijelentette, hogy az orkoknak, akik vele tartanak, olyan harcot mutat, amihez foghatót még egy ork sem látott. Ez bizony felkeltette a zöldbőrűek érdeklődését, akik számolatlanul sereglettek a nagy démon cafrangjaival ékes trófearúdja alá. Tekintettel úticélja túlvilági voltára, különösen sok sámánt gyűjtött maga köré.

Az ork sámánok a kevésbé kifinomult és fegyelmezett psykerek közé tartoznak.

A warp pokoli borzalmaitól nem tartott, de mert felmerült benne, hátha az új orkjai nem bírnák eléggé odaát a strapát, ki akarta próbálni őket valami jó durva helyen: útban a Szem felé ezért álltak meg Prosanon. Miután egyértelművé vált, hogy a WAAAGH! lendületét nem lassítják le az extrém csatatér körülményei, Démongyakós Tuska elégedetten visszarugdosta orkjait a hajóikra, és faképnél hagyták a Cadiai katonákat, akik soha sem tudták meg, hogy az ork hadúr csupán gyakorolni tört be az Impérium egyik legjobban védett rendszerébe…

A warp a legacélosabb lelkű embert is meg tudja törni. Az érzelmek, gondolatok felhői, amin Tuska flottája keresztül kellett hatoljon odaát, habogó őrültté változtattak volna még egy  komisszárt vagy eklézsia-papot is – az orkok elméje azonban nem ismeri az önvád, a kételkedés, a halálfélelem fogalmát. Igazából elég kevés fogalmat ismer… Beigazolódott a Császári Eklézsia mondása: „Áldott az az elme, mely túl együgyű a kételyhez!” A WAAAGH! akadálytalanul száguldott tovább az Immatériumban, és lelkesen csapott le az elé kerülő démonbolygókra.

Az Immatérium igazán lakájos hely, ha az ember démonherceg. Máskülönben egy picit kevésbé.

Tzeentch egy, őrületbe kergető önellentmondásokból kikristályosodott, pulzáló lilás sziklák alkotta bolygóján laposra taposták az intrika istenének Rémeit, és összezúzták a kristályokat (Tuska szerint kellemes reccsenő hangjuk volt). Slaanesh egy túlvilági fényben vibráló húsevő növények dzsungelével benőtt világán boszorkányos vonzerejű démonleányokkal küzdöttek meg – Tuskát egyedül az vonzotta bennük, hogy az utolsónak feltűzhesse az ollóját a trófearúdjára. Nurgle dögletes légiói és mérges miazmái sem sok gondot okoztak a zöld áradatnak, amikor egy gyomorforgató, rothadó tetemre emlékeztető planétán gázoltak keresztül. Bár mindenhol megfogytak kissé, az orkok kiválóan szórakoztak.

Maradékuk élén Tuska végül egy olyan bolygóra jutott, amit mintha bőr borított volna föld helyett. A felszín egyebekben elszomorítóan üres volt. A zöldbőrűek egy jó ideig eseménytelenül nyomultak előre, egyre csökkenő lelkesedéssel. Talán itt ért volna véget a hadjárat, ha Tuska haragjában nem áll neki úgy levezetni a feszültséget, hogy kilövi a karjára szerelt dakka tárját a talajba. A bőrszerű felszín felhasadt, vér ölmött elő belőle, hús és inak látszottak a nyílásban. Az orkok mérhetetlenül fellelkesültek. Egy egész bolygó, amit meg lehet sebezni! Minden gyilokkal – volt aki még foggal is – tépni, kaszabolni kezdték a talajt.

Az orkok igen lelkes munkaerő, ha törni-zúzni kell.

Ekkor a sebekből vérrel borított, csupa csont és ín rémek törtek elő, és az orkokra rontottak. A kezdeti sikerek után Tuska legényei hátrálni kényszerültek, ahogy egyre több és több, nagyobb és nagyobb rém támadt rájuk a felszakadó bőr alól. Tuska lelkesen üvöltve kaszabolta őket, és idővel szemben találta magát a vezérükkel. A hatalmas, csupa agyar és karom, csak nagyjából humanoid, vértől csöpögő borzalom rettentő erővel támadott neki, de az ork hadúr sem maradt adósa. Napokig küzdöttek, míg Tuska orkjai egyre fogytak közöttük. A Vérúr (ezzel a fantáziadús névvel illette magát a fődémon) végül egy hatalmas, hegyesen letört csonttal átdöfte Tuskát, a földhöz szögezte, és ahogy az elvérzett, hangos ordítással és magasba emelt végtagjaival obszcén kézjelekkel tudatta győzelmét. Tuska ekkor összeszedte maradék erejét: szélesre nyitva erő-karmát, a démonúr lábai közé emelte azt, és ő is mutatott neki egy emlékezetes kézjelet...

Démongyakós Tuska is hasonló műszerrel dolgozott

Meglepetésére Tuska, miután kiszenvedett, az érintetlen bőrű bolygón találta magát, legényei körében. Nem sokat gondolkodott, nekiállt kaszabolni, és jöttek is megint a rémek, roppant urukkal együtt: a harc ugyanúgy végződött. A démonherceg ugyanis halálában megátkozta őket: örökkön örökké utolsó, borzalmas csatájukat kell újraélniük! Keserű volt a csalódása, amikor a borzalom helyett az egyre szélesebb mosolyt kellett látnia az újraéledő és megint harcolni kényszerülő orkok ábrázatán: a végtelen harc, a pokol, amire ítélte őket, minden ork áhított menyországa! De már nem tehetett semmit. Őnmagát is megkötötte az átok, hogy amíg világ a világ, az egyre lelkesebb orkokkal harcoljon, és vezérükkel, Démongyakós Tuskával, akinél nagyobb szaktekintély soha senki nem lesz már démonhercegek kimiskárolásában... 

 
A sorozat korábbi részei:

REWiRED - Kutyus felfedő szétszéledés - 2014-2057 © Minden Jog Fenntartva!
Virtuális valóság és Kecskeklónozó központ - Oculus MegaRift - PS21 - Mozi - 4D - Bajuszpödrés
Médiaajánlat/Borsós Brassói Árak
Rohadt Impresszum!