Nokedli 40k

Trazín a Végtelen gyűjteményével kérkedik.

Démongépek törnek át egy Cadiai védelmi vonalat

A katonák lelassították a Káosz előrenyomulását, de megállítani nem tudták.

Katerinya Greyfax Inkvizítortól jobban féltek a katonái, mint a démonoktól.

Az Élő Szent Káosz-hívők tömegein tör át a csarnok felé.

Ezékiel Abaddon, a Pusztító, jobbja helyén Hórusz Karma, baljában Drach'nyen, a démonpenge.

Abaddon a lord-kastellán fölé tornyosult.

A Reménygyilkosok eltűnnek a teleportjuk örvénylésében.

A becsapódás hatása apokaliptikus volt

A warp elnyeli a széttöredező bolygót.

Az Adeptus Mechanicus legnagyobb csatahajói ezek a Bárkák.

Cadia bolygója végül megsemmisült.

A Kasr védelmi ütegei százával semmisítették meg a Káosz leszállóegységeit. A Dac Erődje ágyúi is: csatahajók elleni harcra méretezték őket, úgy tépték hát szét ezeket a légijárműveket, mintha nedves papírból lettek volna. A légierő is derekas munkát végzett, Valkűr vadászgépeik életveszélyes manőverekkel tértek ki a bombázás elől, hogy zárótüzükkel bőségesen szedjék áldozataikat a partraszállók közül. Ám hiába semmisítettek meg százakat, ha ezrek, százezrek záporoztak alá. Súlyos károkat okozott a bombázás is. Az előretolt ágyúállások pajzsai lassan feladták a harcot, és a Káosz makroágyúi darabokra tépték a védtelenné vált szakaszokat. Creed parancsot adott a visszavonulásra: Kasr Kraf falain minden védőre szükség volt, azok az ütegek pedig úgyis elvesznek nemsokára. Egyedül Amalrich marsall engedte el a füle mellett a parancsot: ő nem volt hajlandó egy halandó parancsnokra hallgatni.

A Káosz megkezdte partraszállását, a cadiai ütegek pusztító tüze közepette.

Nem sokkal ezután csapódtak be az első Káoszgárdista leszállóegységek. Világfalók és Alfa légionáriusok törtek elő belőlük. A sereg felvette velük a harcot, de az árulók nem csupán emberfeletti harci képességeikkel jelentettek fenyegetést: sötét ikonokat, szentségtelen varázstárgyakat hoztak magukkal, és ahogy öltek, úgy ajánlották fel az áldozatok vérét a Rontó Erőknek. Kisvártatva démonok járták Cadia földjét. A túlvilági fenyegetés láttán néhol megfutottak a félelemtől félőrültté vált katonák, de a legtöbb helyen kitartottak – komisszárjaik, papjaik lelkesítése éppúgy tartotta bennük a lelket, mint a tudat, hogy innen már nincs hova futni.
Szent Morrikán kolostorára különösen sok démon támadt: a harci imákat zengő adeptákat mintha arany fény lengte volna körül, ami egyszerre volt pusztító, és ellenállhatatlan a pokoli lények számára. Újra és újra a kolostorra törtek, de a Mártír Miasszonyunk harcos apácái visszavertek minden ostromot, ajkukon a Császár neve, élükön az iker főnöknők, Genevieve és Eleanor.
 

A harcos nővérek nem hátráltak a démonok ellenében.

Kasr Jark megszenvedte a Káosz flottájának bombázását, ráadásul Krom Gat, az áruló gárdista Vasharcosok warpkovácsa is kinézte magának az Űrfarkasok által védett erősséget. Leszállóegység helyett leszálló ütegekkel érkezett, ráadásul összeszerelhető plasztacél erőddarabokkal felszerelve, melyekből dolgozva szolgái csakhamar koncentrikus falak gyűrűjébe vonták ágyúit. Így bármi támadt is azokra, a falak feltartották, az ágyúk pedig szétzúzták volna. Az ostromlott szerepe azonban nem volt Magasbérc Orven ínyére. Már korábban kiszökött harcosaival Kasr Jarkból, és farkasokhoz méltó módon ritkította Krom Gat nyáját. Vonalai közé férkőzve, tulajdon falait használta fedezékül, visszájára fordítva védelmeit. Az így lefoglalt warpkovács nem tudta tovább lőni Kasr Jarkot, de az erősség védőinek így sem maradt sok ideje hátra. Az Ezernyi Fiak ördögi varázslatot hívtak életre, és a katonák maradékával Tzeentch hatalma végzett.

A Dac Erődjét a Világfalók Khorne-hívő berserkerei támadták. Három alkalommal rohamozta meg a büszke cirkálót a vörös páncélos, vérgőzös horda, és háromszor tört meg Korahael mester Sötét angyalainak fegyverein.

Eközben a Holló házának Lovagjai, ezek a titánnál alig kisebb harci gépekkel harcoló hősök elkeseredett küzdelmet vívtak Kasr Kraf külső erődítésein. A Káosz koncentrált tüze rést szakított a falakon, melyet egyre tágított a szűnni nem akaró bombázás. A résen az Éj Urainak káoszgárdista Raptorai süvítettek át, és megkerülve a hozzájuk képest ormótlan Lovagokat, megtizedelték a gyalogos katonákat. Az ellenállás megtört, és a hátráló hadigépek előtt kultisták és káosztankok végeláthatatlan tömege özönlött a résre. A fal tarthatatlanná vált. Creed elrendelte a visszavonulást, és a második fal kapuinak bezárását. Nyolc hatalmas kapu zárult be, és bár százak pusztultak el, akik nem jutottak be idejében, a túloldalukon a védők egyenlőre biztonságban voltak.

Hiába a Holló ház lovagjainak hősies ellenállása, a Káosz végül áttört a résen.

A kilencedik és tizedik kaput azonban nem sikerült bezárni.
Az egyik parancsnoka túl kétségbeesetten próbált minden menekülőt megmenteni. Túl későn adta ki a parancsot, és egy hatalmas Káosz hadigép megakasztotta az egyik kapuszárnyat. A védők tankjai fémforgáccsá zúzták, de ekkor már késő volt: a résen démonok által megszállt Káoszgárdisták özönlöttek be. A négyszázhármas hadtest és a Novagárdisták rendjének utolsó harcosai öngyilkos támadást indítottak ellenük. Hősies erőfeszítésüknek hála, a kapu végül bezárult – de addigra sem a négyszázhármasok, sem a Nova rend nem létezett többé.

A másik bejárat zárómechanikáját pokoli varázslat rothasztotta el. A száztizenhármas páncélosdandár előrenyomult, hogy szupernehéz tankjaik tömegével zárja el a nyílást – de már nem segíthettek. Milliónyi Nurgle-hívő halandó vetette magát feléjük, rothadó testük akkor is tovább harcolt, ha keresztüllőtték őket, ha végtagjaikat tépték le a robbanások. A sereg nem tarthatott ki ellenük. Hátrálni kényszerültek, és bár minden méterért a szektások ezreinek életével fizettek, a Káosz erői bejutottak a falon belülre. Ekkor csatlakoztak a harchoz a Fekete Légió Káoszgárdistái. Egy órán belül a második a falat is fel kellett adni.

A Dac Erődje újra és újra visszaverte a Világfalókat, ám ekkor újabb bombák zuhantak rá. Korahael mester iszonyodva nézte pusztító munkájukat. A Terminus Est lövedékei voltak ezek, a dögletes miazmájuk által érintett Sötét angyalok elevenen elrothadtak páncéljukban. A mester azonnal kitört a roncsból maradék gárdistáival – odakint biztonságban voltak a rothadástól, de a Világfalók csakhamar rájuk találtak.

A Világfalók vérgőzös berzerkerei koponyákat és vért jöttek áldozni Khornenak.

Szent Morrikán kolostorában az adepták egyre állták a folyamatos ostromot. Két Koponyák Ura, két titáni Khorne harci gép támadása volt az, ami végül megtörte a védelmüket. Az iker főnöknők, Genevieve és Eleanor kitörtek, és Szeráfjaikkal magukra vonták a démonok dühét, hogy a plazma- és meltafegyveres harcosnővérek eközben a gigászokra támadhassanak. Hősies harcban halálos sebet okoztak az egyiknek, ennek reaktora felrobbant, és magával vitte a túlvilágra a másikat is – valamint a kolostor sarokbástyáját. A sokat szenvedett falak nem bírták tovább, és omlani kezdtek. Genevieve főnöknő megsebesült, Eleanor a gyógyítóikra bízta, és parancsot adott a nővéreknek a védhetetlenné vált szentélyből való kitörésre.

Magasbérc Olaf Űrfarkasai végül elfoglalták Krom Gat ütegeit, és a saját fegyvereinek izzó roncsai közé hajították a warpkovács tetemét. Ám alig győztek, máris új fenyegetés közeledett. Hatalmas Káosz titánok lépteitől rengett a föld. Az Űrfarkasok kénytelenek voltak visszavonulni.

Az Űrfarkasok nem törtek meg sem a démonokkal, sem Krom Gat pokoli gépezeteivel szemben, de most visszavonulót kellett fújniuk.

Egyedüliként Kasr Kraf előörsei közül, a Mártírok Fala állt még. Amalrich marsall Fekete templomosai a rendjükre jellemző tartással harcoltak. Bár testvéreik pusztultak, a rend lobogója nem egyszer a földre hullott, de mindíg új kéz ragadta meg, és emelte fel még magasabbra.

Korahael mester Sötét angyalaira a Világfalók elsöprő túlereje támadt. Vitézül harcoltak, de elvesztették volna a küzdelmet, ha nem kapnak erősítést. Magasbérc Olaf űrfarkasai támadták hátba a Khorne gárdistákat. A két rendet ősi ellenségeskedés viszálya állította szembe, ezen a napon azonban vállvetve harcoltak, és a Világfalók elhullottak előttük. Győzelmük után együtt törtek át Kasr Krafba. Nem minden Űrfarkas tartott azonban velük: akin erőt vett a farkasember-átok, azok odakint rejtőztek el.

A Káosz titánok nemsokára elérték a falakat, a védők tüze nem bírt velük. Végül a légierő áldozta fel valamennyi vadászgépét, hogy súlyosan megsebesítsék a legnagyobbat közülük, mivel úgy látták, a többi az ő delejes irányítása alatt áll. Nem volt hiábavaló az áldozatuk, a támadás csakugyan abbamaradt egy időre. A távolban azonban fekete villám csapott a földbe, és sötét lángok közepette hatalmas szárnyas démon testesült meg a rémült védők szeme láttára.

Urkanthos démonherceg Vérebei körében – szárnyait itt még nem bontotta ki.

Urkanthos démonherceg kisebb démonok hada, valamint Abaddon Vérebeinek, a saját elit káoszgárdistáinak élén vetette magát a küzdelembe. Jelére a Káosz flotta valamennyi makroütege a kapukat kezdte bombázni, és minden tank, minden gyalogos, minden harci gép rohamra indult. Egy egész napon át tartott az ostrom, melynek során a bombázás legalább annyi káoszhívőt ölt meg, mint a védők, ám másnapra a tankok és a flotta tüze, és a Vérebek által bejuttatott robbanótöltetek feltépték a kapuszárnyakat. 
Kasrkinek fogadták a betörő ellenséget; Creed ezeket az elit cadiai katonákat rendelte ide. Segítségükre pedig folyamatosan irányított át mindent, amit csak nélkülözni tudott – tankok, gyalogság, bármi, aminek esélye volt még odaérni. Órákig tartott a küzdelem a kapuk tövében, számolatlanul hullottak a császárhű katonák, a káoszhívők, de még a Vérebek is, azonban a védők egyik hadtestének katonái végül nem bírták tovább elviselni az Urkanthos démonaival való harc iszonyatát, és megfutottak. A védelem elkezdett összeomlani.

A Harminchármasokon erőt vett a démonok okozta rettegés. Hátrálni kezdtek, és védelmük összeroppant. 

Az erőd másik felén a Holló ház Lovagjai vitézül harcoltak a maradék káosz titánokkal, de míg az ellenség roppant hadigépeit erős pajzsok és páncél védte az ő direkt csapásaiktól is, őket csak a mozgékonyságuk óvta a titánok fegyvereitől. Lassan megfogyatkoztak, és amikor átcsoportosítottak volna, többjükkel is végző hatalmas robbanás tudatta, hogy a legnagyobb, sebesült Káosz titán is visszatért a harcba.

Amalrich marsall Fekete templomosai továbbra is vitézül tartották a Mártírok falát. Ami azt illeti, kifejezetten könnyebben ment, mint korábban, a támadások gyérültek, míg végül az utolsó szektást is levágták. A marsall elvörösödött szégyenében. Most értette meg, hogy Creednek igaza volt. A Káosz nem támadta tovább őket, mert semmi haszna nem volt ennek a pozíciónak – ők pedig így sorsára hagyták a Kasrt, ami most végveszélybe került. Amalrich a megrendültségtől rekedten adott parancsot az áttörésre.

A Templomosok szilárd bástyaként álltak a Káosz áradatában – de nem a megfelelő helyen.

Urkanthos előregázolt a menekülő katonák közé. Hirtelen száz és száz lézerpuska tüzében találta magát. „CADIA NEM TÖRIK MEG!" ordította egy hang, és valamennyi védő együtt visszhangozta. Maga Creed jött el, híres Nyolcadik Hadseregével, hogy szembeszálljon a démonherceggel és csahosaival.
A Vérebek rájuk vetették magukat. Raptorok repültek a gyalogság közepére, hogy kitépjék a sereg szívét, tucatjával ölték a katonákat, de meghaltak végül. Démonok támadtak rájuk, de a Nyolcadik nem tört meg a láttukra. Jarran Kell újabb és újabb merénylőtől óvta meg öreg barátját, aki tisztjein keresztül halálos fegyverként forgatta seregét. Egy másik falon az Űrfarkasok és a Sötét Angyalok küzdöttek vállvetve, ősi ellentéteiket itt is félretéve, és ahogy korábban, a Káosz most sem állt meg előttük. Egy harmadikon a Mártír Miasszonyunk rendje állta az ostromot, harci zsoltáraik lelket öntöttek a védőkbe, fegyvereik a démonokat irtották. És megérkezett Amalrich marsall támadása is. Zsákmányolt csapatszállítójuk a betört kapun túl, a falun belül csapódott be. Az előtörő Templomosokat nem csak a Káosz utálata, de a saját, korábbi tévedésük okozta düh is fűtötte, és olyan ádáz rohammal rontottak a Vérebekre, amihez foghatóval azok még nem találkoztak. Urkhantosnak be kellett látnia, hogy itt most nem fog beljebb nyomulni. Látszólag visszavonult legelitebb harcosaival, az ostromot más erőkre hagyva, valójában azonban egy hatalmas bunkerkomplexumra támadt. Arra, amelynek mélyén a pajzsgenerátor működött, ami az Örökkévaló Akarat által osztott haláltól óvta a bolygót. Saját maga feszült neki a bejáratnak, és az engedett.

Eközben páncélos dandár támadt a Creed által védett kapura. Egy démoni igékkel telerótt szupernehéz tank, a Vicantrus vezette őket. Tüze alatt visszavonulásra kényszerült a Nyolcadik hadsereg, és Amalrich marsall ellentámadása is kudarcot vallott: a páncélost nehézfegyveres káoszgárdisták hathatós védelme óvta.

Urkanthos maradék Vérebeivel szinte akadálytalanul gázolt keresztül a bunkerrendszert védő katonákon. Céljához közeledve az adepták állták útját. A Vérebek végül mind elhulltak a tüzükben, de Urkhantos megfürdött a nővérek vérében, és eljutott a komplexum szívébe. Eleanor és Genevieve maradt már csak Szeráfjaik élén, hogy szembeszálljanak vele. Bár mindkét iker megsebezte a démont, az elpusztította a Szeráfokat, és végül eltörte Genevieve gerincét, amikor az megvágta őt. Eleanor a démon szívei közé döfte energiakadrját – és meghalt, amikor a sebesült szörnyeteg dühödt csapása elérte őt.

Urkanthos démonherceg csapásai alatt végül az ikrek is követték a többi nővért a halálba.

A Vicantrus eközben pusztító zárótüzet irányított volna az alá tartozó páncélosokkal Creed Nyolcadikjára, de valamilyen oknál fogva furcsa kisülések kezdtek táncolni körülötte – majd elfordította a tornyát, és a saját seregét kezdte lőni! Creed nem habozott kihasználni a helyzetet, és ütegei tüzében csakhamar megsemmisült a Vicantrus és páncélosai. Valahol a falak alatt az álcázott Trazyn, a Végtelen, megvárta, amíg visszatérnek  hozzá a Vicantrusra küldött nanogépei, majd továbbállt velük.

Creed ekkor kapott hírt a bunkereket ért támadásról. Azonnal odaindult katonáival, de tudta, hogy végzetes lemaradásban van. Ezalatt Urkanthos végzett Klarn magossal és embereivel, majd alászállt a generátort rejtő aknába.
Mire Creed a bunkerekhez ért, hatalmas robbanás tudatta vele a föld alól, hogy elkésett. A bolygó védtelen volt a feketekő-erőd hatalma ellen. 
Urkanthos előtört a föld alól, és újabb démonokat szólított magához. A pusztító sugár nemsokára mindennel végez a felszínen – ha lakmározni akarnak, sietniük kell! A Káosz újabb rohamra indult, és a betört kaput immár nem védte a Nyolcadik Cadiai Hadsereg.

Kasr Kraf védelmei romokban álltak, falain mindenütt élethalálharcot vívtak a maradék védők a Káosszal.

Előrenyomulásukat vakító fény zavarta meg. Arany ragyogásában megtorpantak a démonok, és szemüket eltakarva rogytak földre a szekták árulói. Az Istencsászár harcosai furcsa lelkesedést éreztek, mintha legyőzhetetlen bátorság öntené el őket. A fény forrása üstökösként szállt alá az égből, és végigsüvített a csatamező felett. Amerre elhaladt, elhamvadt démonok, lángoló Káoszgárdista tetemek, és újult erővel harcoló Cadiai katonák jelezték útját. Kasr Kraf felé száguldott, és egyenesen Urkanthos előtt állapodott meg. Fényben fürdő angyalszárnyak emelték a magasba, aranyló páncél övezte, kezében lángoló kardot szegezett egyenesen a démonhercegnek. Celestine, az Istencsászár Szentje eljött Cadiára.
Urkanthos kibontotta saját szárnyait. Jóval a tetemcsászár lotyója fölé magasodott. „Te akarsz engem legyőzni? Egyedül?” – mennydörögte gúnyos kacagása. 
„Nem vagyok egyedül.” – felelte a szent. A démonherceg izzó fájdalmat érzett, ahogy valami kitépte a hátából a kardot, amit az iker boszorkák döftek bele. Megfordult. Az ikrek szálltak körülötte, újjászületve Celestine arany fényében. A démonherceg dühödt ordítással eresztette ki karmait.
Két energiakard és egy lángoló penge emelkedett fel egyszerre, hogy szembeszálljon vele.

Szent Celestine eljött Cadiára, hogy az Istencsászár fényével sújtson le a démonokra és árulókra.

A Falanx mellett eltörpültek a leghatalmasabb csatahajók is.

A védők, az Adepta Sororitas friss századaival kiegészülve, újult erővel vetették magukat a meghátráló ellenségre.

Belisarius Cawl, a főrangú techpap sötét hírekkel érkezett

Százezer csata veteránjai, hajdan a Császár, majd a Káosz bajnokai, a Reménygyilkosok megállíthatatlanok voltak.

Abaddon ismét Cadiára tör. Jöttét sötét ómenek jövendölik.

Ursarkar E. Creed a frontvonalról vezeti híres hadtestét, a Nyolcadik Cadiai Hadsereget

Trazyn, a Végtelen, gyűjteménye egyik darabjával, egy csatával

Belisarius Cawl, az Adepstus Mechanicus Archmagos Dominusa 
számtalan bionikus szervével nem emlékeztet már emberre

Az Elátkozott Légióról legendák keringtek ugyan, de bizonyítéka idáig nem volt a létezésüknek

A spiritu dominatus, Imperator, libra nos. A morte perpetua, Imperator, libra nos.

Acheron és Ikonoklaszt osztályú Káosz rombolók és Pokoltűz osztályú cirkálók tartanak a Cadiai Kapu felé,
hogy a Sötét Hadjárathoz csatlakozzanak

A Lángsörény Agyarát az Űrfarkasok vaspapjai teljesen helyreállították az előző csatájában szenvedett sérüléseiből

A feketekő erőd halálos támadása szétoszlik a felhők között

Réges-régen, jóval azelőtt, hogy Terra bolygóján gyökeret eresztett volna az élet, az Ősök létrehozták az eldákat, hogy segítsenek nekik a nekrontyrok és C'Tan csillagisteneik elleni harcban. Az eónokon át tartó, kimondhatatlanul borzalmas háborúban odalettek az Ősök, a fémtestbe költözött, élőhalottá vált Nekronok széttépték és bebörtönözték az őket eláruló C'Tanokat, majd ők maguk is hosszú korokon át tartó halál-álomba merültek. Nem volt más választásuk, mert igen érzékenyek voltak az Immatérium háborgására, márpedig a pszionikusan rendkívül aktív eldák (és más fajok) szenvedése a háborúban az addig békés dimenziót fortyogó pokollá változtatta, amelynek technológiai úton való megfékezésére tett, kezdeti sikereket felmutató kísérleteiket nem tudták befejezni.

Nekronok és eldák küzdelme

Számottevő ellenfelek nélkül az eldák benépesítették a galaxist. Birodalmuk központja ott állt, ahol ma a Rettegés Szeme fortyog. Fejlett technológiájuknak és mágiájuknak köszönhetően az elda polgároknak szinte semmi dolguk nem volt azon kívül, hogy élvezzék az életet, és nagyobbik részük pontosan ennek szentelte minden idejét. Az elda psziché az ember számára felfoghatatlan intenzitással képes megélni bármilyen érzést, ezért hajlamosak megszállottjává válni egy életmódnak, művészetnek, tevékenységnek. Ez a többség az egyre extrémebb élvhajhászat rabjává lett, és évről évre szadistább, perverzebb módokat találtak ki csillapíthatatlan vágyaik kielégítésére. A kisebbség, aki látta, mennyire beteg életmód ez, idővel elhagyta az elda birodalmat. Egyesek messzi Szűzbolygókra költöztek és puritán, természetközeli életmódra tértek át, mások hihetetlenül fejlett technológiájukkal bolygó-űrhajókat, Mestervilágokat építettek, és ezekkel maguk mögött hagyták a perverzió legmélyebb bugyraiba süllyedő fajtársaikat, mert látnokaik szerint azok borzasztó katasztrófát készültek magukra idézni elfajzásukkal.
A katasztrófa be is következett. A pszionikusan rendkívül aktív eldák trillióinak romlottsága átformálta az immatériumot, és életre hívta Slaanesht, a perverzió káosz istenét. Születése kataklizmatikus erejű warpvihart hozott létre az elda birodalom közepén, ami a mai napig hatalmas, a galaxis mintegy öt százalékát kitevő kapuként szolgál a pokolba. Slaanesh csaknem valamennyi elda lelkét elnyelte, és azóta is vadászik a túlélőkre. Felfalta vagy magába olvasztotta az eldák többi istenét is, két kivétellel. A hadisten, Khaine, több szilánkra esett szét, melyekre a Mestervilágok vigyáznak, és végszükség esetén életre hívják a véreskezű isten avatárját hogy velük harcoljon. Cegorach, a kacagó isten, az eldák dimenziók közti közlekedővilágban, a hiperhálóban lelt menedéket, és híveivel azóta is szövi halálos tréfáit, végtelen cseleit Slaanesh bukására.

Cegorach Harlekin eldái Slaanesh démonai ellen harcolnak

A Lelkekre Szomjazó elől minden túlélő elda csoport más és más módon próbálja megvédeni szellemét. A romlott eldák túlélői, a dimenziók közti városvilágukba menekült sötét eldák mások szenvedésével váltják meg magukat. Cegorach hívei, a Harlekinek, urukban bíznak: a kacagó isten haláluk után elorozza lelküket Slaanesh elől. A mestervilági és a természeti bolygókra költözött eldák pedig lélekköveket hordanak; haláluk esetén ezek magukba zárják a lelket, társaik pedig ezt a mestervilág lélekáramkörébe vagy a szűzvilág bolygószellemébe juttatják, ahol biztonságban vannak a Lelkekre Szomjazótól. Ha a szükség úgy hozza, segítségül hívják ezeket a lelkeket: legnagyobb elhunyt harcosaikat a kövek segítségével kiemelik az áramkörből, és harci gépeikre helyezik; a néhai hős szelleme mozgatja majd azt a csatatéren.

A mestervilági eldák úgy kötik le megszállottságra hajlamos elméjüket, hogy egy-egy Utat választanak maguknak, amely mesterségnek – legyen az a szakácsművészet, az űrhajóvezetés, a mágia, vagy a kertészkedés – tökéletes mesterévé válnak. Mielőtt még teljesen elhatalmasodna rajtuk az Út iránti elhivatottság, idővel új Útra térnek, így újabb és újabb tapasztalatokkal gazdagodva. Egyesek előbb-utóbb rálelnek egy olyan Útra, amiról aztán nem tudnak vagy nem akarnak letérni – ezek az adott mesterség legjobbjaivá válnak a galaxisban. Ilyenek a Mesterharcosaik, akik a hadviselés egy-egy specializálódott formájában járnak élen, a Főnixurak, az utak legendás alapítóinak nyomdokaiba lépve, és ilyenek a látnokok, akik a lehetséges jövő szövevényét kutatják, és varázshatalmukkal megpróbálják a sors folyását olyan mederbe terelni, ami a lassan kihúnyó elda faj fennmaradását biztosítja.

Ezek a látnokok hirdették ki Slaanesh születése után a próféciát, ami keserű vigasszal szolgál a maradék eldák számára. Azokból a lelkekből, akiket a Lelkekre Szomjazó nem tudott elnyelni, a Végső Harc, a Rhana Dandra idején, amikor az utolsó elda is meghalt, megszületik a lélek-áramkörökből Ynnead, a halál elda istene. Elpusztítja Slaanesht, megtöri átkát a faj felett, ezzel lehetővé téve, hogy az apokalipszis után születő új világban lelkük nyugalmat leljen, és idővel talán újjászülessen.

És ezen a látnokok közé tartozik Eldrad Ulthran, a valaha élt legnagyobb jövőbelátó, és a galaxis történelmének egyik leghatalmasabb psykere. A mára tizenegyezer éves elda a varázslóiról híres Ulthwe mestervilág szülötte és leghírhedtebb fia.

Eldrad Ulthran

Eldrad előre látta Hórusz árulását, és bár kiolvasta a jövő szövedékéből, hogy hiábavaló, mégsem bírta megállni, hogy ne figyelmeztesse a Császárt. Slaanesh csapdájába esett: a Császár gyermeke, a félisteni ősatya, Fulgrim, akihez eljuttatta az üzenetet, ekkor már az ő démonának játékszere volt. Tévedése számos elda halálát okozta, és ő maga is csak nagy nehézségek árán menekült meg.

Tanult a hibájából. Mesterévé vált a végzet kijátszásának. Gátlástalanul kihasználta Ulthwe látnoktársai erejét, magában összpontosítva azt, és hathatós fegyverré edzette a sorssal szemben. Ahol a jövő százfelé ágazott, és mind a százon balvégzet várt az eldákra, ő megtanulta meglelni a százegyedik, kedvező kimenetelűt. Ahol pedig a teljes szövevény katasztrófába torkollott, feltépte a szövetet és újraszőtte azt. Ha kellett, évszázadokon át manipulált barátot és ellenséget egyaránt, kíméletlenül áldozva fel bármit és bárkit a faja jövőjének érdekében.

Megmentette Vulkán ősatya lelkét, és hozzájárult az újjászületéséhez. Az ősatya egy ereklyét, egy sárkányfogat bízott rá cserébe: erről minden híve tudni fogja – mondta –, hogy az ő barátjával van dolga. A fog segítségével Eldrad azonban beszivárgó Harlekineket juttatott be magához az Arany Trónushoz. Csalárd árulásnak tűnt ez is, ám Eldrad látta, hogy a jövőben visszhangot vet majd ez a cselekedet: valójában nem megtámadta, hanem megmentette Terrát.

Ügynökei segítségével – senki sem értette, miért – észrevétlen befolyást gyakorolt egyetlen lövedékre a jelentéktelen, orkok lakta Urk bolygón, ami leszakította egy teljesen átlagos közork koponyájának jó részét. Rengeteg erőforrást és életet áldozott fel ezért a kétes értékű eredményért, és megint csak nem szerzett vele barátokat magának. Amikor az így megcsonkított orkból megszületett Ghazghkull Mag uruk Thraka, és vasalt bakancsai alá tiporta az Impérium egy jó részét, majd megtámadta Armageddont, senki sem hitte el neki, hogy előre látta. Követői, tanítványai azonban nem kételkedtek benne. Velük jóelőre megosztotta jóslatait: a jövő ezen útján – bár az Impérium rengeteget szenved a WAAAGH prófétájától – az orkok így elkerülik Iyanden Mestervilágát, amit amúgy elpusztítottak volna. A legtöbb elda még mindíg kételkedett benne, de ő már rég fontosabbnak tartotta az eredményeket a népszerűségnél. Tovább szőtte manipulációit, és figyelmeztette Iyandent a Tiranidák eljövetelére. A Mestervilág vezetői akkor még természetesen nem hallhattak a mindent felfaló rajról, és kételkedéssel fogadták a jóslatot. Eldrad, konok bizonyossággal a képességeiben, tovább manipulálta a megfelelő bábukat kozmikus játszmájában, még a hontalan elda kalózokat és a sötét eldákat is megnyerte az ügynek, és végül Iyanden vaksága dacára elérte hogy a világ, ha szörnyű áldozatok árán is, de fennmaradt, amikor a Kraken kaptárflotta nekitámadt. A flotta más erőit az Impérium hadigépezete semmisítette meg. A mon-keigh-k hatalmas armadái nagyon lassan reagálnak, de ha tompa eszközök is, nagyot ütnek: és ezt a flottát már jó ideje aktiválták, a Ghazghkull jelentette fenyegetés okán. Eldrad mindezt előre látta, vagy legalábbis remélte, amikor, elda életeket sem kímélve, beszivárogtatta boszorkánymestereit megátkozni azt a bizonyos golyót Urk bolygón. 

Yriel, a kalóz-herceg Iyanden segítségére siet a Kraken kaptárflotta ellen

Nem csak jósként rendkívüli. Boszorkánymesteri hatalma, bár vonakodik direkt használni az általa olyannyira kedvelt finom manipulációk helyett, a legnagyobb minden eldáé között. Amikor Ulthwe segítségül hívta, mert egy Szűzvilágot a Káosz fenyegetett elnyeléssel, eljött látnokaival, és amíg az eldák ezrével véreztek el a démonok és káoszgárdisták csapásai alatt, egyesítve erejét a többi varázslóéval, nem kevesebbet vitt véghez, mint hogy elűzte a warpvihart ami a bolygó körül tombolt, elzárva a Káosz seregeit erejük forrásától. A borzalmas erőfeszítés szinte minden látnoka erejét felemésztette, pszichoaktív kristállyá változtatva őket. A harcoló szűz- és mestervilági eldák jó része is odaveszett, és a bolygó szinte lakhatatlanná vált. A győzelem azonban, ha mégoly pürrhoszi is, Eldrad érdeme volt. A hírhedt jósnak a kristálylátnokok láttán újabb látomása támadt: ezt azonban gondosan eltitkolta mindenki elől.

A tizenkettedik Sötét Hadjáratban, amit Abaddon, a Pusztító vezetett – ha személyesen nem is tudott részt venni –, ügynökei útján a Gothic flotta segítségére sietett. Manipulációinak is köszönhető, hogy a Pusztító vereséget szenvedett, és kettő kivételével elvesztette az általa elfoglalt Feketekő Erődöket. 
A maradékból is sikerült egyet elpusztítani később: Eldrad érezte, hogy az ő sorsa ennek a felszínén meghalni. A végzet úgy diktálta, hogy a következő, tizenharmadik Sötét Hadjáratban az életét áldozza az erőd megállításáért. A felszínére teleportált, hogy az eredetileg ősi elda eszköz szellemét a Káosz ellen fordítsa, ott azonban rá kellett döbbennie, hogy az Erődöt maga a Lelkekre Szomjazó szállta meg. Kacagva nyelte el a látnok lelkét, hogy örökös szenvedés legyen osztályrésze, bosszúból a Káosznak okozott gondokért. 

Így kellett volna történnie, de Eldrad – újfent Ulthwe jósainak erejét elrabolva – megint kijátszotta a sorsot. Megérezte ezt a végzetet, és mozgásba hozott egy bonyolult tervet, melynek végén az erőd, Slaanesh avatárjának dühödt sikolya közepette megsemmisíttetett, egyetlen egyre redukálva a Fekete Légió e csodafegyvereinek számát. Ezzel azonban felkeltette Abaddon haragját.

Ezékiel Abaddon, a Káosz legfelsőbb hadura, baljában Drach'nyen, a démonpenge, jobbja helyén Hórusz Karma

A Pusztító sem ment a szomszédba, ha ördögi tervekre volt szükség. Varázslóival azonosított egy hiperháló-kaput, amin át egyenesen Ulthwéra lehetett volna törni, és parancsot adott nekik, hogy ördögi hatalmukkal feszítsék fel a térkaput védő ősi elda jeleket – az se baj, ha nagyon lassan és hangosan. Számítása bevált. Ulthwe erői rajtaütöttek a mestervilágot fenyegető varázslókon, a látnokok, élükön Eldrad vezetésével. Ott azonban maga Abaddon támadta hátba őket. Az Egyetemes Káosz legfelsőbb hadura és kedvenc káosz-bajnokai olyan erőt képviseltek, ami előtt az elda csapat nem állhatott meg. Hogy időt nyerjen a Mestervilágnak, Eldrad magára a hadúrra támadt varázslóharcosaival. Abaddon fegyverei, és harci tudása megállíthatatlanná tették, baljában démonpengéje tucatjával itta magába az eldák lelkét, míg a jobb keze helyére szerelt Hórusz Karma ha kellett, harci gépeket belezett ki. Kihívást intézett a látnokhoz, aki számára egy pillanatra megállt az idő. A sors valamennyi fonala a halálához vezetett ebben a pillanatban, de ő megint elrabolta Ulthwe látnoktársai erejét, csavart egyet a sors szövedékén, új nézőpontból is végigfutott rajta, és megtalálta azt az egyetlen, vékonyka jövőszálat, aminek a létezésében reménykedett…

Az elda látnokokat jövőbelátásuk halálossá teszi a csatatéren

Párbajuk a legrövidebbek közé tartozott a történelemben. Abaddon csapása a hadművészet csúcsa volt, legyőzhetetlen démonpengéje olyan sebességgel sújtott le, amit még a legnagyobb elda harcos sem védhetett ki, legyen bár mégoly emberfelettien gyors. Eldradnak azonban nem kellett hárítania, vagy elhajolnia: egyszerűen nem volt ott. Előre látta a csapást, és mire bekövetkezett, ő már abban az egyetlen térszeletben volt, amiben az nem érhette el: Abaddon közvetlen közelében, pengéjével a Hadúr torkán.
Bár a fegyver megízlelte Ezékiel Abaddon vérét, a Káosz erői megmentették a hadurat, elrántották őt és bajnokait a csatamezőről. A vezér nélkül maradt sereget legyőzték Ulthwe harcosai, és ezúttal valóban mindenki Eldradot ünnepelte, ő azonban komor maradt. Nem látta előre a Fekete Légió urának megmenekülését, és tartott tőle, hogy a megváltoztatott jövő más negatív következményeket is tartogat. Ráadásul már megint Ulthwe látnoktársainak erejével tudott érvényesülni, ami számosat halálra ítélt közöttük a csatában. Akik most őt ünnepelték, megértették ennek az áldozatnak a szükségességét, de amit legközelebb készül tenni, annak az árát senki sem fogja önként megfizetni. Titokban kell tartania, el kell árulnia mindenkit, még a saját népét is hozzá. Ha sikerrel jár… nos, a kevés túlélő idővel talán megbocsát neki.

A Port Demesnus-i csata

Kinyilatkoztatott egy hangzatos, de hamis próféciát, több Mestervilág egyes seregeit is hadba szólította a nevében. Mindeközben felvette a kapcsolatot a harlekinekkel, akik már vártak rá: a kacagó isten felkészítette gyermekeit az elkövetkezőkre. Mivel a harlekineket szívesen látták a szűz- és mestervilágon, illetve Comorraghban egyaránt, nem okozott nekik gondot beférkőzni a mestervilágok szívébe. A lélekáramkörök mellett állt minndegyikben a kristálylátnokok terme. A látnokok a túlzott pszionikus aktivitástól, vagy a jövő évezredeken át tartó varázslatos fürkészésétől végül mind pszichoaktív kristállyá válnak: ezeket a kecses szobrokat gyűjti ide hálás népük, hogy végre nyugalmat leljenek, és hogy néha tanácsért forduljanak a bennük lakó lélekhez. A harlekinek egyetlen összehangolt akcióval elragadták e szent ereklyéket, és a hiperháló csak általuk ismert ösvényein az Impérium Port Demesnus nevű bolygója felé vették velük az irányt.

A kristálylátnokok terme Biel-Tan Mestervilágán

Az Eldrad Ulthran által megtévesztett mestervilági erők támadást intéztek több Port Demesnus közeli rendszer ellen, majd miután az Impérium emiatt elaprózta az erőit, utolsóként magát a célbolygót is megrohanták, azonban még ez is elterelés volt. A valódi célpont a bolygó holdja, Coheria volt. Eldrad itt halmozta fel az eltulajdonított kristálylátnokokat, és ide gyűjtötte maga köré tanítványait, jónéhány Ulthwe varázslót. Fiatal, kalandvágyó, tapasztalatlan látnokok voltak ezek; olyan mértékű árulásra készült, amit a tapasztaltabbak biztosan kiszagoltak volna.
A terve egyszerű volt, és totális őrültség: fel akarta támasztani Ynneadot.

Az Ynneadot jelképező elda rúna

Bár a prófécia szerint a holtak istene csak az összes elda halálával kel életre, Eldrad talált egy szálat a jövő szövevényében, ami kikerülte ezt a némileg kellemetlen kitételt. Ahogy a Lelkekre Szomjazó születését is túlélte a faj egy része, Ynneadét is túlélheti. Így is borzalmas áldozatot kell azonban hozni; olyat, amit önként nem lenne hajlandó még az ehhez szokott elda nép sem. Eldrad magára vállalta az áruló szerepét. Feláldozza az összes, a lélekáramkörökben lévő elda lelket, kitépve a Mestervilágok dobogó szívét. Életre hívja belőlük a holtak istenét, akinek a születése valószínűleg újabb kataklizmával jár. Elképzelni sem bírta, hány elda, ember, és egyéb halál szárad majd a lelkén. De Ynnead élni fog, legyőzi Slaanesht, és a kevés túlélő elda megmenekül. Minden más, általa látott jövő a Rhana Dandrába, és a faj (…valamint sok más faj) teljes pusztulásába vezetett.

Ekkora erejű rituálét soha senki nem hajtott végre a történelemben. Vörös Magnus, de még a mon-keigh Császár sem lett volna rá képes. Természetesen Eldrad sem, bármilyen hatalmas pszionikus volt is, ezért raboltatta el a krisztálylátnokokat, és ezért volt szüksége Coheria holdjára. A mon-keigh-k nem tudták, de a hold egyedüliként a galaxisban, szinte teljes egészében olyan pszichoaktív kristályból állt, mint a megkövült látnokok. Hihetetlenül erős fókuszává vált emiatt az elda lelkekkel kapcsolatos rituálénak, azonban még így is hatalmas erőfeszítésre volt szükség, és a szerencsétlen fiatal Ulthwe látnokok minden iótányi erejére. Na meg persze védelemre. Ha a galaxis bármelyik értelmes lénye bármit megsejt a holdon folyó eseményekből, támadással kell számolni – de nincs olyan sereg a galaxisban, aki önként védelmezné ezt a pusztító tervet. Illetve egy mégis van: Cegorach harlekinjei. Belőlük is csak a legradikálisabbak, akik mindenre készek a Lelkekre Szomjazó elveszejtéséért. Volt közöttük egy, aki bizalmasa volt Eldradnak, akivel egyetlenként a világon, megoszthatta felelőssége terhét. Ő elhozta Harlekinjeit, habár Cegorach rossz ómeneket küldött, ők azonban készek voltak az életüket áldozni az ügyért. Ütőképes, de kicsíny harlekin különítmény volt ez: mindenki másra Cegorach titkos Fekete Könyvtárában volt szükség, ami ekkor az Ezernyi Fiak káosz-varázslója, Ahriman támadása alatt állt.

A hiperhálóban dúló küzdelemben csaknem minden harlekinre szükség volt

És a terv mozgásba lendült. Az Impérium erőit a jelek szerint lekötötték az elterelő csapások, a hold kevéske védelmén pedig úgy gázoltak át a legendás harlekin harcosok, mint forró kés a vajon. Eldrad bonyolult mintázat mentén helyeztette el a kristálylátnokokat, maga köré gyűjtötte Ulthwe segítőit, és felkészült a rituáléra. Figyelmeztette a harlekineket: amint belekezdtek, a rituálét nem lehet beláthatatlan következmények nélkül megzavarni.
Eldrad magába gyűjtötte a látnokok erejét. A szerencsétlenek csakhamar csatlakoztak a kristályszobrokhoz, a rituálé pedig elkezdődött. A szobrokba zárt ősi lelkek mind részt vettek a varázslatban: kevés élő, és számtalan holt hang zsolozsmázta a nagy erejű szavakat, ahogyan az a holtak istenéhez illett. Az összegyűlt erő átnyúlt a galaxison, és megragadta a lélekáramköröket.
Eldrad azonban elkövetett egy végzetes hibát. Amikor a jövőt fürkészte a rituálé körülményeivel kapcsolatban, nem vette elég komolyan az emberek jelentette fenyegetést. Az elterelő hadműveletek jól működtek ugyan, de a szektorban tartózkodott a támadás idején Artemis kapitány, az impériumot ért xeno fenyegetés elhárítására szakosodott, veterán űrgárdistákból álló Halálőrség egy parancsnoka. Ő számos alkalommal találkozott már eldákkal, és egyszer sem békés körülmények között. Minden incidensnél azt tapasztalta, hogy az ősi nép álnok, hitszegő, hazug, hátbaszúró anyaszomorítókból áll – csak ő nem egészen ezeket a szavakat használta.

Artemis kapitány a Halálőrségből

Bár a jellemükről nem volt nagy véleménnyel, mégsem becsülte alá őket. Tudta, hogy minden elda csel mögött újabb csel rejtőzik. Már a Halálőrség álcázott csapásmérő siklóiról elemezte a befutó jelentéseket a támadásokról, és levonta a következtetést: ezek a mocskos xenók nagyon azt szeretnék elhitetni, hogy a fenyegetés máshol van. Akkor pedig neki pontosan itt van dolga, Port Demesnuson – illetve, várjunk csak… van itt még egy elsikkadt jeladás egy rajtaütésről a bolygó jelentéktelen holdján…
Eldrad olyan hatalom irányításával küzdött, ami minden erejét felemésztette: nem maradt energiája észlelni a sors változását, és Artemis különítmény támadása úgy csapott le rájuk, mint az Istencsászár megtestesült haragja. A harlekinek rendkívüli harcosok, de a Halálőrség veteránjainak sem ez volt az első, de nem is az ötvenedik összecsapása eldákkal. A vezető harlekin megpróbált a gárdisták lelkére beszélni, elmondta, hogy amit itt művelnek, a Káosz elleni végső győzelem kulcsa, de Artemis, valamivel kevésbé fennkölt szóhasználattal azt felelte, inkább egyesével fog megküzdeni a Káosz összes démonával, mint hogy még egyszer eldának higgyen. Öldöklő küzdelem kezdődött. A harlekinek szemmel követhetetlenül cikáztak a gárdisták előtt, a keramitvértek réseit keresve pengéikkel, míg a Halálőrség összeszokott csapatként, soraikat összezárva borította golyókkal és lángoló prométheummal a csatateret. A vezető harlekin elmosódott foltnak látszott, ahogy elszáguldott a lövedékek alatt, majd három gyors mozdulattal letépte egy gárdista sisakját, lehasította az állkapcsát, és egy gránátot nyomott a feltáruló szájnyílásba. Az ezt követő robbanás vért permetezett szerteszét, de nem csak a gárdistákét: a szent bolterlövedékek a harlekinek húsába vájva, a testükön belül robbantak fel. A csatamező felett sebes harlekin antigravitációs siklók cikáztak, minden rárepüléssel újra tűpontos lövésekkel tizedelve meg Artemis bajtársait. A Halálőrség Corvus típusú csapásmérő siklója lángoló lövedékekké változtatta őket, amik a hold felszínébe csapódtak.

Artemis különítmény nem most harcolt először eldákkal

Eldrad, bármennyire is lekötötte a titáni energiák irányítása, kénytelen volt észrevenni, hogy mi zajlik körülötte. Ő maga nem szakíthatta meg a koncentrálást, de elméjével utasította maradék varázslóit, hogy mérjenek pszionikus csapást a támadókra. A kristálylátnokok megsokszorozták a fiatal mágusok erejét, akik földhöz szögezték a támadókat, és kényszerleszállásra késztették a siklót is. A Halálőrség könyvtárosa azonban ellenállt a csapásnak: kiszabadította Artemist a béklyóból. A kapitány kivégezte a harlekinek vezetőjét, és két varázslót, mielőtt még újra a földre kényszerítették volna. A könyvtároson és rajta kívül már csak egy öreg Halálőrség gárdista belezárt teste által irányított harci gép maradt harcképes, de a védők ereje is megtört. Ahogy a gárdisták testközelbe értek, Eldradnak nem maradt más választása, megpróbálta eltéríteni a rituálé energiáinak egy részét. Úgy érezte, hogy elevenen elég a zabolázatlan energiáktól, de sikerült áttörnie a könyvtáros ellenállását, az így pszionikus védelem nélkül maradt kapitányt pedig megbénította. A hatalmas harci gép azonban fittyet hányt a támadására. Közvetlen közelről szegezte rá tankok elhamvasztására méretezett plazmaágyúját, és tüzet nyitott.

Egy, a történetben szereplőhöz hasonló ágyú, egy szintén igen hasonló gép oldalán

Eldrad rémületében pszionikus pajzsot rántott maga elé. Az összegyűjtött roppant energiák nyomtalanul elnyelték a halálos plazmát, de a baj már megtörtént: a látnok elvesztette az irányítást a rituálé felett. A delejes hatalom, ami egy istent volt hivatott életre hívni, elszabadult.
Artemis kapitány – helyesen – úgy értékelte az ekkor kitörő kataklizma láttán, hogy a visszavonulás a helyes taktikai lépés. Maradék erőivel elhagyta a csatateret, míg Eldrad, görcsökben rángatódzva, égő idegekkel próbált megmenteni valamit a holdat szétvető energiákból. Még meg tudta nyitni a hiperhálóba vezető kaput, és átrántani rajta magával a kristálylátnokokat, de aztán összeesett a túloldalán, amíg Coheria holdja megsemmisült. Minden idege egyenként égett, de legjobban a kudarc fájt neki. Ahogy elvesztette az eszméletét, az utolsó gondolata az volt: nem csak hogy kudarcot vallott az eldák végzetének elkerülésében, de valószínűleg még közelebb is hozta azt.

Ám eközben – bár Eldrad ezt már nem tudhatta – a rituálé elszabadult energiái hatására megmozdult valami a hiperhálóban. Itt, az anyagi világ és az immatérium között, pislákolni kezdett egy halvány lehetőség, a maga jeges és ijesztő fennségében…

A Cadia flotta mozgósít

Rejtély, hogy mi kellett innen az orkoknak...

Khorne Vérszomjasa valójában nem olyan halálos, mint amilyennek kinéz. Annál sokkal jobban. 

Az ork sámánok a kevésbé kifinomult és fegyelmezett psykerek közé tartoznak.

Az Immatérium igazán lakájos hely, ha az ember démonherceg. Máskülönben egy picit kevésbé.

Az orkok igen lelkes munkaerő, ha törni-zúzni kell.

Démongyakós Tuska is hasonló műszerrel dolgozott

 

Amikor az eldák bukása életre hívta Slaanesht, és a perverzió istenének születése elpusztította az elda birodalom területét, az örökké forrongó Rettegés Szemét hagyva a helyén, nem minden romlott elda követte birodalmuk útját a Lelkekre Szomjazó karmai közé. Az Ősök, az eldák teremtői átadták gyermekeiknek a hiperháló működtetésének titkait, és azt ők nem csak alaposan megtanulták, de tovább is fejlesztették a Mennyek Háborúja óta eltelt számolatlan évezredek alatt. A bukott eldák szervezeteinek bőségesen voltak támaszpontjai, sőt roppant városai ebben a köztes dimenzióban, ahová nem férkőzött be a Warp, és az anyagi világból sem férhetett hozzá senki, aki nem ismerte a működését. Ezekben a túlvilági városokban tovább éltek és sokasodtak a sötét eldák, az idő múlásával lassan elfoglalták egymás birtokait, egyetlen végtelen várossá egyesítve azokat, amely egyszerre van jelen a Galaxis számolatlanul sok pontján, mégis távol az anyagi világtól. Commorragh lakói – így nevezik ezt a pokoli birodalmat – hamar szembesültek a ténnyel, hogy ha elszökniük sikerült is a Lelkekre Szomjazó alől, elbújniuk nem. A halhatatlan sötét eldák lassan fonnyadni kezdtek, ahogy Slaanesh apránként szívta el a lelküket. Volt azonban kiút, éspedig olyan, ami nagyszerűen illett a velejéig romlott lények világához: hamar rájöttek, hogy megválthatják saját magukat mások szenvedésével. A kín újjáéleszti, felpezsdíti az összeaszó sötét eldát, sőt erősebbé, gyorsabbá teszi. Társadalmuk addig is rabszolgamunkára épült, de a felfedezést követően megsokszorozódtak rablóhadjárataik. A galaxis egy pontja sincs biztonságban a hiperhálóból váratlanul feltűnő flotilláiktól, amelyek hihetetlenül fejlett technológiájukkal villámgyorsan csapnak le a védtelen pontokra, annyi szenvedést okozva amennyit csak tudnak, és számolatlanul ragadva el a lakosságot rabszolgának, és lelki táplálékul.

Sötét eldák végeznek az Impérium e bolygójának védelmével, hogy magukkal ragadják a lakosságát.

Ezek a szerencsétlenek hamar rájönnek, hogy jobb lett volna meghalniuk a harcban. A sötét eldák a kínokozás összes módjának mesterei, és áldozataikon valamennyit végig is próbálják. A testi szenvedés ízletes, de alantas ízeinél még keresettebbek a lelkiéi. Évekig, évtizedekig is életben tartják a százszorosan megtört porhüvelyt, amíg végül az átélt borzalmak megsemmisítik lelkileg – de még ekkor sem szabadulnak. Kínzómestereik az élő test szentségtelen mesterei; a halottakat, vagy akár egyes testrészeiket is fel tudják éleszteni, és újabb perverz célokra hasznosítani. Nem egy közülük kedvenc áldozatai kíntól meg-megremegő testeiből kovácsolt trónon pihen, de harcban is ilyen homonkuluszok kísérik, egyszerre okozva nekik örömet az ellenség jajgatásával és a sajátjukkal.

Ezt a sötét fajt hosszú-hosszú ideig a nemesi házak vezették, melyek vérvonala jóval a Bukás előtti időkre nyúlt vissza. Körülbelül a harmincötödik évezredben – bár a hiperhálóban másképpen folyik az idő, mint az anyagi világban – a Xelian ház, alatta pedig a Kraillach és Yllithian házak uralkodtak, egymással is folyamatosan vetélkedve a hatalomért. Ezt a status quot borította fel Asdrubael Vect, minden idők legnagyobb sötét elda sikerörténete, aki egyszerű harcos-szolgából vált egész Commorragh urává.

Commorragh nemesei rendeznek egy kisebb nézeteltérést

Vect olyan bűnszervezetet, Kabalt épített ki, amelyben, szöges ellentétben a nemesi házak rendszerével, nem számított a vérvonal, csak a tettek. Az alacsonyabb származású, de ambíciózus sötét eldák tömegével szegődtek el hozzá, és csakhamar a nemesek figyelmét is felkeltette. Vigyázott, hogy ne vegyen a feltétlenül szükségesnél több részt a házak háborújában – Lord Xelian még így is fenyegetésnek tekintette, és számtalanul építette be kémeit a szervezetébe. Vect azonban látványosan nem a házak ellen fordult. Kicsikarta egy hatalmas hiperhálókapu használatának jogait. Ez a kapu az Impérium uralta Desaderia-öböl térségébe vezetett, és bár elég nagy volt ahhoz, hogy egész flották közlekedjenek rajta, fejlett technológia tette láthatatlanná az Istencsászár hívei számára, és potens védelem óvta bárkitől, aki mégis beleütközött volna. 

Sötét elda rablóflotta kel át a Desaderia-kapun

A kapun keresztül Vect előtt is sok áldozatot ejtett Commorragh: gondosan megtervezett, precíz csapások voltak ezek, amik nem hagytak nyomot maguk után, így az eltűnteket egyszerűen leírta a veszteséglistán a végtelen Impérium. Vect azonban sokszorosára emelte ezt a tevékenységet. Egész támaszpontokat, kisebb világokat prédált fel. Többen vakmerőnek ítélték így kihívni maga ellen a Birodalom haragját, de addig is, amíg az Istencsászár lomha hadigépezete mozgásba lendült, az így szerzett rabszolgák és egyéb javak jócskán megnövelték szervezete, a Fekete Szív Kabalja ázsióját Commorraghban. Aztán idővel megérkezett az Impérium válasza.
Phoecus, a Szalamandrák gárdista rendjének kapitánya a rend Pöröly nevű cirkálójával a Desaderia-öböl térségében járt, a Szalamandrák ősatyja, Vulcan szent ereklyéi után kutatva. Mivel rendje kötelességének tekinti a lakosság védelmét, amikor hírt kapott a támadásokról, azonnal irányt változtatott az érintett világok felé. Csapdába futott. Asdrubael Vect apró, de hihetetlenül fürge sötét elda hajók tucatjait számláló flottával várt rá. Rövid küzdelem után fejlett EMP eszközökkel teljesen működésképtelenné tették a cirkálót, és magukkal vontatták a kapun át Commorraghba.

Commorragh egyik bejárata, az Elveszett Lelkek Kikötője

A túlvilági város felbolydult. Egyetlen gárdista is ínyencfalatnak számított: ezek a nagyszerű játékok irtóztató mennyiségű kínzást kiállnak, mielőtt elromlanának, ráadásul a legjobb harcos-rabszolgák, akiket csak az arénákba lehet engedni! És ebből egy egész cirkáló… Lord Xelian kémei révén elsőként értesült a fogásról. A kapun átlépve Vect flottája Xelian többszörös túlerejével találta magát szemben, és rövid üzenetváltás után „önként” átadták az áhított zsákmányt. A lord csahosai azonnal a Xelian-negyedbe vitték azt, ahol hét vonósugár bilincsébe verve mindjárt nekiláttak az áhított javak kinyerésének. A sötét eldák technológiájával percekbe telt felnyitni a bejárati zsilipet, ahol a lord beszerzői máris benyomultak – és mind egy szálig meghaltak. Vulcan fiai nem szándékoztak feladni a küzdelmet. A Xelian ház felkent harcosai következtek: kevés ember állhatott meg ezekkel a nemesekkel szemben. Most azonban nem emberekkel küzdöttek, ráadásul a gárdisták hazai pályán harcoltak. A küzdelemből, amelyet a megbénított cirkáló gyomrának sötétjében csak a bolterlövedékek robbanásai világítottak meg, egyetlen sötét elda sem távozott élve. Lord Xelian szája kegyetlen mosolyra húzódott a hír hallatán. Leereszkedően újra Asbrudael Vect Kabaljának adományozta a gárdistákhoz fűződő jogokat. Hadd vérezzen ki ez a pofátlanul feltörekvő szervezet – ha pedig kikaparták a tűzből a gesztenyét, igazán könnyű lesz elvenni tőlük.

a Szalamandrák rendjének gárdistái

Vect lassabb, átgondoltabb módon látott neki az ostromnak. Egyfelől felderítő, puhatolódzó csapásokat mért, de ezeket a sötét eldákat a gárdisták megint csak elpusztították. Érdekes módon ezeket az egységek szinte mind azok a sötét eldák alkották, akik Lord Xelian kémei voltak a szervezetében… Ezután zsoldosokat fogadott, akik hasonló sorsra jutottak – gondosan azokat a zsoldos kompániákat fogadta fel, akikre a Xelian ház is előszeretettel támaszkodott.
Mindeközben Phoecus kapitány fogcsikorgatva kapaszkodott egy utolsó reménysugárba. Hestion testvér, a gárdisták Könyvtárosa, ha a műszereik fel is adták a szolgálatot, megtalálta a módját, hogy pszichéjével vészjelzést sugározzon rendjüknek. A Szalamandrák könnyen megtalálták a Desaderia-kaput, amelynek álcázása immár nem működött, és véderőit is lemészárolta egy rejtélyes támadás…

A Szalamandrák rendjének egy Könyvtárosa

Az ostrom tizenhatodik napján a Xelian negyed felett vakító fény lobbant fel. Működésbe lépett a kapu, és nem kevesebb mint két tucat gárdista cirkáló lépett át rajta, a Vulcan Haragja csatabárka vezetésével. A Szalamandrák és az őket kísérő Griffek és Ezüstkoponyák rendjének roppant hajói azonnal tüzet nyitottak. Lord Xelian palotája, magával a lorddal együtt, másodperceken belül porrá omlott.
Commorragh válasza nem váratott sokat magára. Apró, követhetetlenül gyorsan cikázó harci gépek százai támadtak a betolakodókra, míg a nemesi házak kísérteties palotáinak tüskés tornyaiból sötét energiát okádó lövegek tartottak célra rájuk. Ahogyan a Pörölyt, a felmentő flotta ágyúit is el látszottak némítani ezek a támadások.
Ekkor azonban a flotta leszállóegységek százait lövellte ki magából. A páncélozott kapszulák becsapódása lerombolta a paloták ütegeinek egy részét, a Császár belőlük előözönlő angyalai a többit. A sötét eldák első ellentámadásának lendülete megtört. Ötszáz Gárdista, csaknem egy teljes Rend állt Commorragh földjén, és vette körül védelmezőn a Pörölyt.
Ahogy legyek a nyers húsra, úgy özönlöttek a sötét elda harcosok a küzdelembe. Lord Kraillach pengéje nyomán szökőkúként spriccelt a gárdisták vére – de aztán egy eltévedt sötét energia lövés atomjaira bontotta a lordot, a Szalamandrák pedig nem csak rendezték soraikat, de lángoló prométheumot permetezve maguk előtt, előre is nyomultak. 
Lord Yllithian sem engedhette meg magának, hogy arcot veszítsen, mert kimarad a küzdelemből. Ő ravaszabb volt: megnyerte magának a valaha élt leghatalmasabb sötét elf arénaharcos, Lelith Hesperax szolgálatait. Ez a több ezer éves gladiátornő annyira követhetetlenül gyorsan mozog a csatatéren, hogy a páncél már nem védelmezi, hanem lelassítja, ezért meztelenül veti magát a küzdelembe. Minden porcikáját fegyverként használja: annyira ura testének, hogy adamantitpenge kéz- és lábkörmeivel, de még egyes hajszálaival (melyeket monoszálakkal futtatott be) is más-más ellenféllel végez egyetlen mozdulattal. Bár Lord Yllithian pszichopata őrültnek tartotta, amiért soha nem kínoz meg senkit, hanem azonnal, és ráadásul gyorsan végez velük, mégis úgy érezte, ezzel a legyőzhetetlen nősténydémonnal az oldalán biztonságban lesz a küzdelemben. Végzetes tévedés volt: Lelith Hesperax csak a megfelelő pillanatra várt, hogy egyetlen utánozhatatlanul gyors fordulattal egyszerre zsigerelje ki a lordot, és valamennyi katonáját, aki tanúja lett volna tettének. Már ott is hagyta a csatateret: a gárdisták elleni harc nem nyújtott számára új kihívást, és Asdrubael Vecttel kötött egyezsége nem szólt további célpontokról...

Lelith Hesperax, az évezredek óta legyőzetlen harcművésznő egy nappal sem tűnik öregebbnek ezerötszáznál…

A sötét elf túlerő lassan harapófogóba fogta a gárdistákat, akik elkezdtek aggasztó veszteségeket szenvedni. Mostanra nyilvánvalóvá vált, hogy a Pöröly segítségére sietnek, ezért a nemesek hadai is ezt vették célba. Amikor már azzal fenyegetett volna a támadásuk, hogy összeroppantja a hajótestet, sistergő villámlás közepette a Szalamandrák terminátorai teleportáltak oda. Összehangolt csapásuk szörnyű rendet vágott a támadók között. A pillanatnyi lélegzethez jutó Phoecus kapitány emberei élén előbújt fedezékéből, és rakétazárótüzet zúdított a cirkálót fogva tartó vonósugarak forrásaira. Hestion testvér pedig, aki egészen idáig gyűjtötte pszionikus erejét, hatalmas tűzvihart idézett, ami lángoló főnix képében csapott le a körülöttük a levegőben cikázó támadókra, felperzselve és szétszórva őket. A rakéták a hétből öt vonósugarat semlegesítettek, érdekes módon a maradék kettő generátorai mintha belülről robbantak volna fel… Fatális egybeesés az is, hogy a Pörölyt eddig megbénító mező ekkor inaktívvá vált. A Gárdisták átcsoportosítottak, és megmentett testvéreikkel együtt, folyamatos tűzharcban, elhagyták Commorragh-t, a kapun át.

Szalamandra Terminátor

Az Impérium ezt követő megtorló hadjárata katasztrofális kudarccal végződött, amikor a továbbra is álcázatlannak és védtelennek tűnő kapu a rajta éppen átlépő bosszúálló flottával együtt örökre megsemmisült. Asdrubael Vect pedig, miután a nemesi házak vezetőinek és haderejének jó része olyan szerencsétlen módon odaveszett a harcban, magához ragadta Commorragh irányítását, kitűnően szemléltetve filozófiáját: az ellenségem ellensége az én mérgezett tőröm. Immár hatezer éves uralma alatt a sötét eldák társadalma a nemesi házak uralmát teljesen felváltotta az egymással vetélkedő, ezáltal folyamatos kiválasztódás útján egyre rátermettebb Kabalok rendszere. Az Impérium pedig máig nem tudja, hogy a Szalamandrák hősies mentőakciója az ő jóelőre eltervezett ármánya volt…

Asdrubael Vect, Commorragh ura

A Rettegés Szeme. Jobb alul a Cadiai Kapu.

Cadia bolygója

A Rettegés Szeme egy Kasr külső védelmi vonalairól szemlélve

Kasrkin elit katonák védik ezt az erődvárost

A Cadia flotta újabb hajója érkezik meg a hipertérből

Techpapok vizsgálnak egy ép, és két, a Káosz hadjárataiban megsérült monolitot

Usarkar E.Creed generális a frontvonalról vezeti csapatait. Kell vezérőrmester magasba emeli mellette a 8. Cadiai Hadsereg zászlaját.

A 8. Cadiai Hadsereg Creed parancsnoksága alatt újabb csatát nyer az Impériumnak

A Birodalmi Flotta egy Tűzvihar osztályú fregattja

Gellart-mező nélkül nem hajózunk a warpban, mert érdekes dolgok történnek

Ultragárdista felölti szent keramitvértjét

Egy ork. Arcáról leolvasható a fajára jellemző túláradó intellektus.

 

A Birodalmi Sereg egy sivatagi harcra kiképzett katonája

Ultragárdista leszállóegység

Kiképző Apát fegyelmezéshez készül

Egy Schola épület

A Harcos Nővérek rendjének egy adeptája

Harcos pap a birodalmi seregben

Egy Arbitrátor

Ez az Inkvizítor árulást orront

A Militarum Tempestus rohamosztagosai hátbatámadják az ellenséget

Asztropata, kommunikációs tiszt és az admiralitás tisztje – egy tábornok tanácsadói

Jobban meggondolva, Komisszár úr, mégiscsak a tiranidákat választanánk inkább, ha lehet.

Ciaphas Cain, az Impérium Hőse testalkata répához hasonlít: hosszú, és felfelé szélesedik.

Ferik Jürgen közlegény az ő megnyerő valójában

Lady Amberley Vail, az Ordo Xenos felettébb bájos, és legalább ennyire halálos Inkvizítora

A Gothic szektor térképe

 

Horst navigátora megtervezi a hajó útját Purgatóriumra

Ragálygárdista csatahajók lépnek ki az Immatériumból

Az orkok mérsékelten szofisztikált hajóinak egy flottája, ezúttal az igen jellemző Kövek nélkül

A Bolygópusztító megsemmisíti Savaven világát

A Gothic flotta összpontosítja erőit

Cornelius von Ravensburg főadmirális

A Gethsemanei ütközet

Ez itt a képen pontosan az a fajta frontális támadás amit az elda csillaghajóktól soha nem fogunk látni...

Eldrad Ulthran, és Yriel Ulthanash herceg

A három erőd egyesíti sugarait, és iszonyú energiáikat Tarantis napjába vezetik

Friss hadihajók érkeznek von Ravensburg flottájába

Az Űrgárdista csatabárkák az impérium legerősebb hajói közé tartoznak

A néhai Battlefleet Gothic kezdő doboz tartalma

A sorozat korábbi részei:
Tartalomjegyzék