A Warhammer 40,000 világa kókuszdióhéjban #24: Démongyakós Tuska hadjárata

A negyvenegyedik évezred második felében történt egyszer, hogy a Cadia rendszer védelmeit, amely rendszer amúgy sem a békés, idilli körülményeiről híres, narancsfokú riadó szólította volna csatarendbe, hogyha – Cadiaiak lévén – nem eleve teljes harckészültségben ettek, aludtak és általában éltek volna. A Cadia flotta szenzorai szerint, az Impérium a káosz ellen állított legfontosabb bástyája megtámadására, egy roppant nagy ork WAAAGH! közeledett. Mérete az előzetes becslések szerint olyan irtóztató volt, hogy a Sötét Hadjáratok megállítására kiképzett haditengerészek is elsápadtak a hallatán. Abaddon fenyegetése és a folyamatosan belülről bomlasztó szekták mellé már csak ez hiányzott – gondolta a flottaparancsnok, és megtette a szükséges intézkedéseket a stratégiai prioritású pontok védelmére.

Ahogy az lenni szokott, az orkok megint keresztülhúztak minden logikus számítást. Fittyet hánytak Cadiára, illetve  a rendszer többi, valóban fontos világára, és Prosan bolygóját vették célba. Ez a világ túl közel keringett a napjához, ezért a terraformálása kissé félresikerült, és a negyvenegyedik évezredben a megtisztelő „halálvilág” besorolást élvezte. Annál is inkább, mert a cadiai parancsnokság a rá jellemző pragmatizmussal, már évezredekkel azelőtt úgy döntött: ha nem tudjuk megjavítani, legyen igazán pokoli, és használjuk kiképzésre. A csupasz szikla alól kiszámíthatatlanul elő-előtörő magmára erősen savas eső hullt felszínén, de csak olyankor, amikor éppen nem tombolt a menetrendszerűen visszatérő hurrikánok egyike.

A fenti festői körülmények között kapták meg Cadia seregei a „veszélyes atmoszférában történő hadviselés” kiképzésüket. A bolygó semmilyen más értéket nem képviselt az Impérium szemében, ezért mindössze egyetlen hadosztály állomásozott rajta, azok is inkább kifelé állták volna útját azoknak a fiatal osztagoknak akiknek esetleg inukba szállt volna a bátorságuk az ott uralkodó viszonyoktól.
A flotta átcsoportosított, és megpróbálta elállni az ork áradat minden logikát nélkülöző útját. Derekasan ellenálltak a WAAAGH! csapásának, és az irdatlan tömkeleg közel egyharmadát elpusztították, de a számok ellenük szóltak – néhány napon belül a zöldbőrűek Prosan mérsékelten barátságos felszínét taposták.

A bolygót védő hadosztály becsületére legyen mondva, hogy alaposan megmutatták nekik, miért Cadia seregei az egyik leghíresebbek az Impériumban – de nem állhattak ellen ekkora túlerőnek. Két-három nap harc után viszont az akkori parancsnok (két elődje addigra hősi halált halt) végül felfigyelt rá, hogy a xenók tulajdonképpen nem érdeklődnek irántuk! Próbaképpen elmozdította a zöld horda csapásirányából néhány egységét, és valóban: az összecsapások minimálisra mérséklődtek. Érthetetlen!
A flotta eközben fogcsikorgatva gyűjtötte össze maradék egységeit, és felkészült rá, hogy életüket adják a harcban, amikor a WAAAGH! az orkok szokása szerint továbbözönlik az elfoglalt bolygóról a következőre. Nem került sor erre. Az orkok, miután még néhány napig ki tudja mit műveltek Prosanon, a maradék védők döbbent tekintete előtt egyszerűen otthagyták a bolygót – majd az egész rendszert, és arra távoztak, amerre a flotta aztán igazán nem szándékozott elállni az útjukat: egyenesen a Rettegés Szemének poklába!

Ezen érthetetlen esemény előtt az történt ugyanis, hogy Tuska, az ork hadúr űrtákolmányán – mialatt az az Immatériumon kelt át – manifesztálódott egy nagyobb démon. A rettentő szörnyeteg alig anyagiasult, máris véres rendet vágott a fedélzeten elé kerülő orkok között. Tuska, amint meghallotta a hírt, futtában már csatolta is fel kedvenc erőkarmát, és rohant kivenni a részét a küzdelemből. Bár bandája kipróbált ork legényekből állt, ekkora rémmel még soha nem találkoztak.

Tuska számos nobját széttépte, és maga az ork hadúr is csak súlyos sérülések árán tudta legyőzni. Ilyen közel még nem jutott hozzá, hogy elessen a harcban. Egy ember számára borzalmas traumával járt volna ez, nem így a főorknak, aki csodálatosan érezte magát tőle! Vérszemet kapott. Amint a dereglyéje kiért az Immatériumból, ork sámánok nyomába eredt. Megtudta tőlük, hogy ennek az ínycsiklandóan veszedelmes szörnyfélének démon a neve, és a warpban bőven akad belőle. Az Immatérium természetét az adeptus mechanicus sok-sok emberöltő alatt sem volt képes teljesen megérteni, Tuskának azonban három mondatból sikerült, már persze azt a keveset, ami érdekelte belőle: Egy: az egy durva hely. Kettő: ott laknak a démonok. És három: a Rettegés Szeme oda vezet. Ettől a perctől Démongyakós Tuskának nevezte magát, és kijelentette, hogy az orkoknak, akik vele tartanak, olyan harcot mutat, amihez foghatót még egy ork sem látott. Ez bizony felkeltette a zöldbőrűek érdeklődését, akik számolatlanul sereglettek a nagy démon cafrangjaival ékes trófearúdja alá. Tekintettel úticélja túlvilági voltára, különösen sok sámánt gyűjtött maga köré.

A warp pokoli borzalmaitól nem tartott, de mert felmerült benne, hátha az új orkjai nem bírnák eléggé odaát a strapát, ki akarta próbálni őket valami jó durva helyen: útban a Szem felé ezért álltak meg Prosanon. Miután egyértelművé vált, hogy a WAAAGH! lendületét nem lassítják le az extrém csatatér körülményei, Démongyakós Tuska elégedetten visszarugdosta orkjait a hajóikra, és faképnél hagyták a Cadiai katonákat, akik soha sem tudták meg, hogy az ork hadúr csupán gyakorolni tört be az Impérium egyik legjobban védett rendszerébe…

A warp a legacélosabb lelkű embert is meg tudja törni. Az érzelmek, gondolatok felhői, amin Tuska flottája keresztül kellett hatoljon odaát, habogó őrültté változtattak volna még egy  komisszárt vagy eklézsia-papot is – az orkok elméje azonban nem ismeri az önvád, a kételkedés, a halálfélelem fogalmát. Igazából elég kevés fogalmat ismer… Beigazolódott a Császári Eklézsia mondása: „Áldott az az elme, mely túl együgyű a kételyhez!” A WAAAGH! akadálytalanul száguldott tovább az Immatériumban, és lelkesen csapott le az elé kerülő démonbolygókra.

Tzeentch egy, őrületbe kergető önellentmondásokból kikristályosodott, pulzáló lilás sziklák alkotta bolygóján laposra taposták az intrika istenének Rémeit, és összezúzták a kristályokat (Tuska szerint kellemes reccsenő hangjuk volt). Slaanesh egy túlvilági fényben vibráló húsevő növények dzsungelével benőtt világán boszorkányos vonzerejű démonleányokkal küzdöttek meg – Tuskát egyedül az vonzotta bennük, hogy az utolsónak feltűzhesse az ollóját a trófearúdjára. Nurgle dögletes légiói és mérges miazmái sem sok gondot okoztak a zöld áradatnak, amikor egy gyomorforgató, rothadó tetemre emlékeztető planétán gázoltak keresztül. Bár mindenhol megfogytak kissé, az orkok kiválóan szórakoztak.

Maradékuk élén Tuska végül egy olyan bolygóra jutott, amit mintha bőr borított volna föld helyett. A felszín egyebekben elszomorítóan üres volt. A zöldbőrűek egy jó ideig eseménytelenül nyomultak előre, egyre csökkenő lelkesedéssel. Talán itt ért volna véget a hadjárat, ha Tuska haragjában nem áll neki úgy levezetni a feszültséget, hogy kilövi a karjára szerelt dakka tárját a talajba. A bőrszerű felszín felhasadt, vér ölmött elő belőle, hús és inak látszottak a nyílásban. Az orkok mérhetetlenül fellelkesültek. Egy egész bolygó, amit meg lehet sebezni! Minden gyilokkal – volt aki még foggal is – tépni, kaszabolni kezdték a talajt.

Ekkor a sebekből vérrel borított, csupa csont és ín rémek törtek elő, és az orkokra rontottak. A kezdeti sikerek után Tuska legényei hátrálni kényszerültek, ahogy egyre több és több, nagyobb és nagyobb rém támadt rájuk a felszakadó bőr alól. Tuska lelkesen üvöltve kaszabolta őket, és idővel szemben találta magát a vezérükkel. A hatalmas, csupa agyar és karom, csak nagyjából humanoid, vértől csöpögő borzalom rettentő erővel támadott neki, de az ork hadúr sem maradt adósa. Napokig küzdöttek, míg Tuska orkjai egyre fogytak közöttük. A Vérúr (ezzel a fantáziadús névvel illette magát a fődémon) végül egy hatalmas, hegyesen letört csonttal átdöfte Tuskát, a földhöz szögezte, és ahogy az elvérzett, hangos ordítással és magasba emelt végtagjaival obszcén kézjelekkel tudatta győzelmét. Tuska ekkor összeszedte maradék erejét: szélesre nyitva erő-karmát, a démonúr lábai közé emelte azt, és ő is mutatott neki egy emlékezetes kézjelet...

Meglepetésére Tuska, miután kiszenvedett, az érintetlen bőrű bolygón találta magát, legényei körében. Nem sokat gondolkodott, nekiállt kaszabolni, és jöttek is megint a rémek, roppant urukkal együtt: a harc ugyanúgy végződött. A démonherceg ugyanis halálában megátkozta őket: örökkön örökké utolsó, borzalmas csatájukat kell újraélniük! Keserű volt a csalódása, amikor a borzalom helyett az egyre szélesebb mosolyt kellett látnia az újraéledő és megint harcolni kényszerülő orkok ábrázatán: a végtelen harc, a pokol, amire ítélte őket, minden ork áhított menyországa! De már nem tehetett semmit. Őnmagát is megkötötte az átok, hogy amíg világ a világ, az egyre lelkesebb orkokkal harcoljon, és vezérükkel, Démongyakós Tuskával, akinél nagyobb szaktekintély soha senki nem lesz már démonhercegek kimiskárolásában...